Új Szó, 2001. május (54. évfolyam, 100-124. szám)
2001-05-15 / 110. szám, kedd
ÚJ SZÓ 2001. MÁJUS 15. Kultúra - hirdetés Hannah Arendt az általános etika, a Jaspersnél is oly fontos életbeli határszituációk (például halál, szenvedés) szempontjából vizsgálja a zsidó nép kiirtásának problémáját Valójában máig nem fogytunk ki a kérdésekből HANNAH ARENDT Eichmann Jeruzsálemben A második világháború során a zsidó nép ellen elkövetett gaztettek értékelésének egyik jellemző vonása, hogy nem elég hozzájuk a történelem ismerete. Hiába derítette föl a történettudomány a nagy világégés összes mozzanatát, bizonyos kérdésekben „a szó csődöt mond és a gondolkodás zátonyra fut”. A holokausztnál nem elég a tényeket nézni: túl kell látni az adatokon. VAJDA BARNABÁS Nem sokan lehetnek, akik nem ismerik a fordulatos Eichmann- sztorit. Kari Adolf Eichmann 1939-45 között a német Birodalmi Biztonsági Főhivatal zsidóügyi osztályának vezetője volt, s mint Gestapo-alezredes a németek által elfoglalt területek telepítését és a zsidó lakosság koncentrációs táborokba hurcolását irányította. 1945-től Argentínában bujkált, de az izraeli titkosszolgálat elfogta és Izraelbe szállította. A Mossad filmbe illő emberrablási akcióját és Eichmann 1961-es jeruzsálemi perét nagy érdeklődés kísérte, miután azonban Eichmannt elítélték, felakasztották és elhamvasztották, az események fokozatosan elcsitultak. Arra akkoriban csak szűkszavúan utalgattak, hogy a rab halála előtt naplót írt, és már- már felejtődni látszott a név, amikor egy tavalyi londoni per kapcsán újra tele lettek az újságok az egykori háborús bűnös képével. 2000 tavaszán Deborah Lipstadt amerikai professzor és David Irving angol történész vitájában (amelynek alapkérdése az volt, vajon tényleg módszeresen gyil- kolták-e a nácik a zsidókat a második világháború során) éppen az Eichmann-iratok bizonyultak perdöntőnek, s a perrel egy időben nyilvánosságra került a majd 1300 oldalas börtönnapló. Gyanítom, hogy Hannah Arendt Eichmann Jeruzsálemben című könyve, amely az Osiris Kiadó Judaika sorozatában látott napvilágot, lényegében az újjáéledt Eichmann-ügy apropóján került az olvasók elé. Van valami érthetetlen abban, hogy a második világháború, ez a „csupán” hatéves periódus még ma is hatalmas érdeklődést és még ennél is hatalmasabb indulatokat vált ki. Úgy tűnik, máig sem fogytunk ki a kérdésekből. Ha most csak e könyv témakörén belül maradunk, íme néhány: Miért pont a zsidók? Miért pont a németek? Hogyan volt mindez lehetséges? Miért nem védekeztek vagy lázadtak fel? Miért tettek különbséget a nácik prominens zsidók és hétköznapi zsidók között? Hogyan folyt a „vért áruért” üzletelés? Miért volt „csak” cseretábor Terezin, és miért halálgyár Auschwitz? Mivel a náci hatalmi gépezet minden intézkedését gyakorlatias bár, de abszolút irracionális „okok” motiválták (alapvetően a nemzetek, ill. a fajok minőségi különbözőségébe vetett hit), ezért e kérdésekre az ésszerű, okokozati, azaz pusztán történészi válaszadás nem lehetséges. Segíthetnek viszont Hannah Arendt szempontjai, aki filozófusként, szociológusként és persze a per szemtanújaként nyúl a témához. Tudósítás a gonosz banalitásáról alcímű könyvében Arendt, aki Karl Jaspers tanítványa (és mellesleg Eichmann évre pontos kortársa), mesteréhez méltó egzisztencialista látószöget képvisel, amikor az általános etika, a Jaspersnél is oly fontos életbeli határszituációk (pl. halál, szenvedés) szempontjából vizsgálja a zsidó nép második világháborús kiirtásának problémáját. Könyvében, amely tulajdonképpen egy Eichmann személye és a zsidó nép sorsa köré épített történelmi tényfeltáró riport, a szerző óriási tényanyagot vizsgál, miközben van három rendszeresen visszatérő gondolata. Az első a zsidóknak a saját kiirtásukhoz való hozzáállása, a második Eichmann jellemének kisebbrendűségi faktora, a harmadik pedig olyan jogetikai kérdéseket vet fel, amelyek minden esetben fölbukkannak, ha magas rangú katonákat vonnak felelősségre tulajdonképpen nem konkrét, hanem „adminisztratív” bűntettek miatt. Eichmann bűnössége sohasem volt kérdéses, sem magának Eich- mannak (ezért bujkált), sem a Jeruzsálemi Kerületi Bíróságnak, sem az író Arendtnak. Ha létezik valamiféle mentő érv a vádlott számára - sugallja a szerző -, amely Eichmann-nak a gyilkolásbeli lelkes segédkezését és túlbuzgóságát magyarázza, akkor az az a frusztráció, amely abból származott, hogy az osztrák származású Eichmann rangon alulinak számított a náci felsőbb körökben. Az író többször is említi, mily sajnálkozva utalt Eichmann pere során arra, hogy az alezredesinél nem kaphatott magasabb rendfokozatot. Kielégítetlen becsvágyból eredő társadalmi kisebbrendűségi érzés - mondaná erre az a Sigmund Freud, akinek mellesleg pont Eichmann intézkedései miatt kellett 1938-ban elhagynia Bécset. A bécsi zsidóság kitelepítése volt Eichmann első feladata, a legnagyobb ügynek viszont a magyarországi deportáció megszervezése számított. Beleillesztve az európai zsidóság sorsának szélesebb kontextusába, Arendt a XII. fejezetben taglalja Magyarország és Szlovákia zsidóellenes intézkedésit. Mivel 1944 márciusára gyakorlatilag mindenütt befejeződtek a deportációk, Eichmann-nak elég ereje maradt, hogy félelmetes hatékonysággal szervezze meg a magyar Endlösungot. Egész stábját Budapestre költöztette és egybe- gyűjtötte az Európa más részein már „bevált” hóhérokat (Wisli- ceny, Brunner, Abromeit, Dannec- ker), így volt lehetséges, hogy „sehol másutt nem deportáltak és semmisítettek meg ennyi embert ilyen rövid idő alatt”. És arról, hogy Eichmann pontosan tudta, mit csinál, mi sem tanúskodik jobban, mint hogy fogságban írt naplójában megvallotta: „Jártam, Treblinkában, Minszkben, Lem- bergben és Auschwitzban... Hullák, hullák, hullák mindenütt. Agyonlőtt, elgázosított, oszlásnak indult tetemek... Láttam a poklot, a halált és a gonoszt, mert néznem kellett az őrült pusztítást, és mert csak egy voltam a kocsit húzó lovak közül. Sem jobbra, sem balra kitörni nem lehetett, mert a kocsis nem engedte.” Azt viszont nem említi, hogy a náci rendszerrel szembeszállni, vagy legalább a genocídium folyamatát szabotálni meg sem próbálta. Eichmann nemhogy az alig létező belső ellenálláshoz nem tartozott, de tulajdonképpen még Jeruzsálemben sem próbálta menteni magát, amennyiben legfőbb védekezése az volt, hogy parancsra tette, amit tett. Lelkiismeretének megnyugtatásában segítségére volt a német hivatalok egymás közötti írásbeli kommunikációjában kötelezően alkalmazott, roppant óvatos nyelvi rendszer, amely szerint a „knrtás, likvidálás, gyilkolás” szavak kerü- lendők voltak. Helyettük mindennek megvolt a maga szimbolikus, jó hangzású neve, pl. „különleges kezelés”, „keleti munkabevetés” stb. Azt a tisztelt olvasó fantáziájáA szerző óriási tényanyagot vizsgál, s van három visszatérő gondolata. ra bízom, vajon mit, miket hívtak hivatalosan „Gyógyintézeti Kezelési Közhasznú Alapítványnak”. Számomra az egész könyv legérdekesebb adaléka az ún. zsidó tanácsoknak a deportációban betöltött aktív szerepe. „Eichmann vagy az emberei közölték a zsidó tanácsokkal, hogy az éppen jóváhagyott vonathoz hány zsidóra van szükségük, s a tanácsok ösz- szeállították a deportálandók listáját. És a zsidók regisztráltatták magukat, kitöltöttek számtalan nyomtatványt, végtelen kérdőívet a vagyonukról, hogy a lefoglalás komplikációk nélkül mehessen végbe, majd pontosan megjelentek a gyűjtőhelyeken, és beszállEichmann a jeruzsálemi tárgyaláson t tak a tehervagonokba. Azon keveseket, akik megpróbáltak elbújni vagy megszökni, különleges zsidó rendőrosztagok kutatták fel.” Mindez még akkor is megdöbbentő, ha színtiszta anakronizmus a mából bárkit is az ellenállás hiányával vádolni, főleg, ha tudni lehet, hogy a zsidó önszerveződések tagjait is nyilvánvalóan fáihoz állították a rezisztencia legkisebb jelére. Mégis, a holokauszt kontextusában ezt nem szokták említeni. És arról, hogy mindez nemcsak engem hökkent meg, aki a világháború füstjét-szagát szerencsére nem tapasztaltam, hanem a túlélőket is, Arendt szavai árulkodnak: „A zsidó vezetőknek saját népük szétzúzásában betöltött szerepe kétségkívül az egész sötét történet legsötétebb fejezete a zsidók számára.” Talán növelni lehetett volna az olyan adatokra utaló lábjegyzetek számát, amelyek 1963 - a könyv eredeti megjelenésének ideje - óta érvényüket vesztették, vagy azóta ismereteink bővülésével pontosultak. Ugyanúgy, ahogy a Magyarországgal foglalkozó fejezetben a szerkesztő ezt nagyon helyesen megtette. Másrészt viszont mellőzni lehetett volna a könyv végére illesztett Utóiratot. Ez azt elemzi, milyen jogi érvek szóltak Eichmann ellen és mellett, s mint ilyen, haszontalan szőrszálhaso- gatásnak tűnik egy olyan ügyben, amelyben a vád elsősorban nem jogi, hanem erkölcsi alapokra épült. (Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben. Osiris Kiadó) (Archív felvétel) A büszke hattyú könnyedén a magasba emelkedik. bank külföldi tőkével- a minőségi és megbízható szolgáltatások garanciája www.devinbanka.sk bank mindenkinek
