Új Szó, 2001. április (54. évfolyam, 77-99. szám)
2001-04-28 / 98. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2001. ÁPRILIS 28. Szombati vendég A tánc világnapján Szakály Györggyel Capuletről, Zorbáról és Nizsinszkijről, egy megnyert perről, a halványuló fényről, két táncfilmről és a közeli jövőről Ismét a régi helyen, de már nem a régi örömmel Feljutott a legmagasabb csúcsokra is. Spartacust táncolta a New York-i Metropoli- tanben. Washingtonban, a Kennedy Center közönsége előtt ugyanolyan sikere volt, mint a Macskákban, Budapesten. Oberon, Zuboly, Mandarin, Karenin, Júdás, Fából faragott királyfi, Othello - ez mind ő volt. Most tanít, koreografál, prózai szerepeket játszik. SZABÓ G. LÁSZLÓ De még táncol olykor-olykor. A Rómeó és Júliában például, amelyből annak idején Mercutióként ragyogott ki minden egyes alkalommal, ő vette át Capulet szerepét. Szakály György a Magyar Állami Operaház Kossuth-díjas magántáncosa. A nyolcvanas évek második felében a Dortmundi és a Bonni Operához is szerződés kötötte. Rómeót sosem táncolta? Nem is vágytam rá. Nem szeretem az ilyen májbajos figurákat. Egyáltalán nem vonzanak. Zeffirelli filmjében viszont kitűnő Rómeót láttam. Az nagyon tetszett. Mercutio persze minden előadásban kulcsszerep. Hogy szeretik egymást Rómeóval, azt így vagy úgy mindenki eljátssza. Ami vipénteken, hatra.” Ennyi. Ezzel el is volt intézve. A múlt hónapban is táncoltam kétszer a Madáchban. Már túl vagyok a négyszázadik előadáson. Capuletként van vagy három jelenése. Capuletnek, szerintem, az a legnagyobb bánata, hogy lánya van, nem fia. Táncban inkább csak egyfajta stílust kell játszani. A bálban ott kell lenni, irányítani, a második felvonás végén Tybalt hullájánál tépi magát, a harmadik felvonásban viszont már van egy-két fontos jelenete. Először is ráparancsol Júliára, hogy „Márpedig te Páris felesége leszel!” Aztán amikor a lány letérdel előtte, megcsókolja a kezét, és bocsánatot kér tőle, a nyakánál fogva húzza fel. A lélekbeli kettősség izgat Capuletben. Mert amikor ott áll Júlia mellett a kriptában, ráborul és szívből zokog felette. Persze hogy nem ez a legfontosabb figura a darabban. De nem úgy kezelem, mint egy kis szerepet. Feladat, amelyet meg kell oldanom. Az idő múlását pedig egyszerűen tudomásul veszem. Ez a férfitáncost is megviseli. Az én helyzetem az által lett könnyebb, hogy már nem tudok úgy lángolni, mint rég. Mint rég? Mint a törés előtt. Amikor létDe az Operaházban csak Capu- letet táncolja? Róna Viktor az én koromban már semmit sem táncolt. Nekem még itt van Girej kán, Mandarin és Zorba. Hiányérzetem tehát nincs. Csak a fény már máshogy világít. De a körülmények is változtak. Fejétől bűzlik a hal. Nézzünk csak körül, kik irányítanak és milyen a viszonyuk a kultúrához. Ma már a fiatalok sem olyan lelkesek, mint az én időmben. Egészen más a hozzáállásuk. Nem arra vágyom, hogy derékig meghajoljanak előttem, de a bratyizásból sem kérek. Nem szeretem a mai divatot. Engem az Ikeában is idegesít, hogy azt mondják: „Vidd haza, és szereld össze!” Lehet, hogy ez Svédországban szokás, engem viszont zavar. De a prózai társulatoknál is hasonló a helyzet. Nem mindenki ég ezer fokon, mint például a Psota. Vendége vagyok egy előadásban, és közelről látom, hogy még mindig micsoda elképesztő energiával nyomja. És látom azt is, hogy a nála tizenöt-húsz évvel fiatalabbak már elvesztették a hitüket. Énekelek és táncolok nála, imádom, ahogy ő csinálja. A közönség is rajong érte, mégis küzdenie kell, hogy le ne vegyék a darabot a műsorról. A legszívesebben már őt is elküldenék. Én ezt nem szeretném megélni. Nem mintha Irén erre vágyott volna! szont még ennél is fontosabb: az életről Mercutiónak van véleménye. Valahogy ő viszi előre a történetet. Természetesen örülök, hogy még ma is emlékeznek az alakításomra, de... hogy is mondjam?... nekem ez iszonyúan nehéz, ugyanakkor boldogságos feladat volt, mivel az elején Seregi László, a darab koreográfusa nem hitt bennem. Ezt nem egy nyilatkozatában meg is említette, hozzátéve, hogy a bemutató óta nagyon boldog, mert az előadás legjobbja lettem. Tőle tudom azt is, hogy mennyit töprengett, mielőtt nekem adta volna a szerepet. Hiszen meglehetősen furcsa, sőt visszatetsző lett volna, ha kihagy a darabból. Kénytelen-kelletlen tehát beletett, de mondom, csak olyan ,jó, hát legyen” alapon. Ilyen helyzetben aztán még nagyobb öröm az embernek, hogy megfelel egy ekkora kihívásnak. Az pedig, hogy most Capulet vagyok, az élet rendje. Végül is ez még mindig nagyon jó előadásnak számít. Capulet szerepét eredetileg Havas Ferenc kapta, de most már ketten, felváltva táncoljuk. Most azon töprengtem, hogyan kértek fel a szerepre, de nem emlékszem. A Macskákba viszont tudom, hogyan kerültem be. Mefisztulész szerepére Seregi kért fel. Bemelegítettem a színpadon, a földön feküdtem, amikor odajött hozzám, és azt mondta: „Neked olyan macskaszemed van. Nem akarsz a Macskákban játszani?” De igen, feleltem. „Jó, akkor gyere számleépítés címén kitettek az Operából. Ott és akkor lezárult egy fejezet. De pert nyert, és visszavették. Igaz, hosszas várakozás után. A bírónő is azt mondta: „Micsoda dolog ez, kérem?! Ahelyett, hogy a tenyerükön hordanák, eltanácsolják?” Mindenesetre nehéz helyzet volt ott állni a bírói pulpitus előtt. Azóta viszont a tenyerükön hordják. Csak már nehéz vagyok. Mennyi volt a kihagyás? Másfél év. Megbocsátott? Meg. De nem felejtek. Főleg azok után, hogy tavaly elsütöttek előttem egy furcsa megjegyzést. Állítólag meg kellett volna köszönnöm, hogy visszavettek. Én ugyanis nem mondtam semmit. Nem éreztem azt, hogy mondanom kellett volna. Mindenesetre megtanultam: nincs pótolhatatlan ember. Bárki táncolhat. Természetesen nem mindegy, hogy ki kapja a szerepet, de az előadás így is, úgy is lemegy. A villanykörtét bárki be tudja csavarni, jól táncolni viszont csak a tehetségesek tudnak. Hogy ki mennyire tehetséges, az pedig gyorsan kiderül. Az Operaházat mindenesetre rendesen felduzzasztották. Sok közöm már nincs hozzá. Munkám szerencsére másutt is van. De hogy engem kiutáljanak, mert a nyugdíjig ki akarom húzni... köszönöm, ebből nem kérek. Mostanában egyre több kiábrándult, megkeseredett művésszel beszélek. Én nem vagyok megkeseredett. Nem fejtettem még meg, hogy mi ez. Nem akarok önmarcangolni. Pedagógusképzőbe járok, hogy diplomás pedagógus lehessek. Más kérdés, hogy minek. Na látja, ez el tud keseríteni. Egy csomó olyan ember végez a táncművészeti főiskolán is, akiknek az égvilágon semmi közük nincs a szakmához. Ezért nem lesz nekem magániskolám soha. Én egy kövér, gacsos lábú, kisnovésű gyereket nem hogy nem tanítanék, fel sem vennék. Nem tudnék lelkesedni érte. Baj van a világgal, az értékrenddel. Attól, hogy én lelkesen magyarázok, könnyen lehet, hogy nevetségessé válók. Ezen a helyzeten ketten-hárman már nem képesek változtatni. Ezzel együtt mégis azt kell, hogy mondjam: köszönöm, jól vagyok. Megtettem, amit meg kellett tennem. És szerencsére még nincs vége. A Denevért ko- reografáltam Debrecenben, az Olivért Kecskeméten, a Három testőrt a József Attila Színházban. Huszonöt évem van ebben a szakmában, most, hogy ki fog nyílni a határ, hogy belépünk az Európa Unióba, remélhetőleg történik valami. Ázok, akik eddig Németországban táncoltak, most majd Igen. Ez a film magyar címe. És. A francia cím úgy hangzik, hogy: És annyira gyönyörű volt! Mi a története? A filmnek? A megszületésének. Díjat kaptam az Operaházban, és ahogy ültem lent, a nézőtéren, megszólalt a zene. Dohnányi Ernő Konzertstückje. Azonnal tudtam, hogy ebből balettet csinálok. Huszonkét perces a film. Már megvette három külföldi tévéállomás. A rendező a francia állampolgárságú Gábor László, az operatőr a világhírű, magyar származású Jean Badal. Ő már sok balettfilmet fényképezett. Dolgougyanazt keressük; életben, ugyanazér küzdünk, ugyanazért harcolunk. zott Nurejewel, Béjart-ral, Roland Peiit-vel. Hetvennyolc éves. Zseniális operatőr. Jöhet a történet. Hogy mit sűrítettem a huszonkét percbe? Azt, hogy voltaképpen a születésünktől fogva ugyanazt keressük az életben, ugyanazért küzdünk, ugyanazért harcolunk, mégsem biztos, hogy elérjük. De ha van valami, amit célul tűzünk ki és el akarjuk érni, akkor ez napról napra előbbre viszi az életünket, és bizonyos pillanatokban boldoggá tesz bennünket. Aztán a végén úgyis egyedül maradunk. Megyünk, megyünk, keresünk, elesünk, felüliünk, meg akarjuk szerezni, magunk elé akarjuk tenni, be akarjuk kebelezni, aztán mégsem úgy sikerül, ahogy elképzeltük. De azért van már új elképzelése? Hogyne lenne?! Én koreografáí- tam Pécsett az Egy Faun halálát. Jövő tavasszal vesszük fűmre, az operatőr ismét Jean Badal lesz, a Faun szerepére pedig a franciák híres táncosát, Patrick Dupont-t kértem fel. Igent mondott. Nekem ez is hatalmas siker. Pestre jönnek, hiszen itt is ugyanúgy fognak keresni, és kiszorítják a pályáról azokat, akik kevesebbet tudnak. Öt év múlva talán már jó irányba fordulnak a dolgok. Zorbát, a görögöt kétféle koreográfiában is eltáncolta. Először 1997-ben Athénban, Sofia Smailu irányítása alatt, tavaly pedig Keveházi Gábor színrevi- telében. Athénba Sofia hívott meg. Nagyon jól sikerült az előadásunk. Szerettem. Mexikóba is eljutottunk vele. A görög változatban Zorba sokkal pesszimistább volt, mint a magyarban. A miénket a magyar virtus tette érdekessé. Törökországban mindenesetre hatalmas sikerünk volt. Nizsinszkij szerepével hogyan találkozott? Felkértek a Ruttkai Színházban, hogy szeretnék, ha játszanék náluk. De válasszak egy olyan darabot, amelyben tánc is van, mondták. Prózai szerepet ugyanis már kaptam tőlük. És akkor eszembe jutott Nizsinszkij Naplója. Kitaláltuk, hogy egy vidéki kartáncos mondja el Nizsinszkij feljegyzéseit, miközben a saját életét is beleszövi a történetbe. Hét monológ és hét táncbetét váltja egymást. Hetven perc az egész előadás, de nemcsak a szövegtől és a tánctól nehéz. Azt is meg kell mutatnom, mi zajlik le az emberben egy elektromos kezelés másfél percében. És? Nincs „és”. Megmutatom. De van És. A táncfilm. A nézők majd a televízióban láthatják. Nem kapcsoltam. Most már értem.
