Új Szó, 2001. április (54. évfolyam, 77-99. szám)
2001-04-26 / 96. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2001. ÁPRILIS 26. Kultúra Vincze Emőke: „A színpadon csak eszköz vagyok: az a dolgom, hogy a testemmel, az érzéseimmel, a gondolataimmal valamit közvetítsek, valamit megmutassak az embereknek" Hisz az érzések és az energiák találkozásában Érettségi után a Jókai Színházhoz került. Súgott, stúdiózott, játszott - tanult. Majd felvették a pozsonyi színművészetire, évadonként egy- egy szerepre azonban továbbra is visszatért Komáromba. Most Peter Shaffer Amadeusában láthatjuk, Mozart feleségét, Constanze Webert alakítja. Vincze Emőke végzős a főiskolán. Szeptembertől a komáromi társulat tagja. LAKATOS KRISZTINA Komáromban az Amadeus, jó néhány előadás a főiskolán, színházi fesztiválok, közben pedig a szakdolgozatodat írod. Sűrű év. A közelmúltban jártunk Brünnben és Prágában, főiskolás fesztiválokon léptünk fel. Brünnben van a Setkání, Prágában a Zlom váz; ezekre minden évben kiválogatják az iskolánkból az előadásokat. Hogy kicsit dicsekedjek: tavaly a prágait megnyertük a Dodo Gombár rendezte Baallal, most pedig Lucskai Robi megnyerte Brünnben a legjobb férfialakítás díját George Tábori Ballada a bécsi szeletről című darabjával. Prágában az Elnöknőket játszottuk. Most szaladgálunk, voltunk Belgiumban is. Csak szponzorokat kell találnunk, mert az utazást nekünk kell állnunk. Amúgy nehezen ment az előző félév a főiskolán. Sok a rendező, kevés a színész, kicsit elfáradtunk. Ez a tempó az életmódod? Két végéről a gyertyát? Szeretem a végletekig megélni a dolgokat - a jókat is, a rosszakat is. Voltak nagyon boldog és nagyon rossz időszakaim, mint bárki másnak. Néha talán túllépek bizonyos határokat. Amikor éppen bátor időszakomat élem, beleugrok mindenbe. A korral kicsit tapasztaltabb az ember, jobban vigyáz önmagára, nem követi el ugyanazokat a hibákat. Későn érő ember vagyok; egyrészt még mindig „anyatejre” járok haza, másrészt elég nehezen tudom kordában tartani magam. Ennek a végletességnek hasznát látod a színpadon? Minél végletesebben élek meg valamit, annál több információt, érzést, pillanatot, hangulatot kapok, és később, egy figura megformálásánál képes vagyok belebújni az emberi lélekbe. Mindenféle élményre szükségem van, amit csak képes vagyok befogadni: könyvekre, filmekre, emberekre... Egy rossz életszakasz után szinte képtelen voltam kommunikálni az emberekkel, mert féltem minden egyes szótól, és megterhelést jelentett minden egyes szót kimondanom. Ez is egy élettapasztalat, azóta sokkal inkább tudom becsülni a szeretetet, és magát a beszédet. Megbántottak, félreértettek? Amikor Pozsonyba kerültem, nagyon rosszul tudtam szlovákul. Ezáltal nagyon sok mondanivaló, érzés, gondolat bennem maradt. Egy teljesen egyszerű példa: barátokkal beszélgettünk, és lemaradtam a témáról. Amikorra befogadtam, lefordítottam magyarra, megfogalmaztam magyarul a választ, lefordítottam szlovákra, egyszerűen nem győztem válaszolni a felvetett kérdésekre. Nem tudtam úgy átadni a gondolataimat, az érzéseimet, ahogy kellett volna. Kevesebbet kommunikáltam, mint amennyire szükségem volt, ezáltal gátlásaim alakultak ki. Bezárkóztam, egyre jobban. Ez egy láncreakció: egyre rosszabbul éreztem magam, és ebben a helyzetben a munka sem ment. Hogyan sikerült túllépned a problémákon? Volt, aki megtartott? A barátaim, a családom, önmagam. Most például, egy problémás főiskolai félév után Komáromban vagyok, és ez nagyon jó. A színházban midenkit ismerek, négy évet töltöttem itt a főiskola előtt. Külön szerencse, hogy most az Amade- usra térhettem vissza. Kihozott a hullámvölgyből, megnyugodtam. Nincs benned kapuzárás előtti pánik, hogy eljött a pillanat, amikor kicsöppensz a főiskola akolmelegéből? Kollektív szellemű ember vagyok, hiszek a közös erőben, az emberek összefogásában, abban, hogy együtt bizonyos helyzetekben sokkal többet elérhetünk, mint egyedül. A főiskolán is - idealista módon - hittem abban, hogy egy nagyon erős kis csoport leszünk, és együtt fogunk dolgozni. Aztán úgy alakult, hogy mindenki önmagát kereste, mindenki más utakon járt, és istenigazából nem találkoztunk. Talán túlságosan komolyan vettem az iskolát. Komáromban már megtanultam a csendet, rendet, fegyelmet; hogy müyen az, amikor próbálni, dolgozni, izzadni kell. Szóval megtapasztaltam a művészet- csinálás leghétköznapibb oldalát. Fiatalabb osztálytársaim némelyikénél megmaradt a fogalom fennköltsége: ő művész lesz... A kapuzárás előtti pánik úgy játszódott le a mi évfolyamunkban, hogy már nem tudtunk újat mutatni, újat adni egymásnak. Sem emberileg, sem v v A rögtönzés na- ** gyón erős koncentrációt igényel, valamint a fantázia, a lélek teljes szabadságát a szak- . . rális térben. \> színészileg, sem érzésekben, sem energiában. És ha érzések és energiák nem találkoznak egy produkcióban tizenkét ember között, akkor értelmeden a közös munka. A főiskolán segítettek a Jókai Színházban szerzett tapasztalataid? Teljesen paradox helyzetbe kerültem. Azáltal, hogy Komáromban mélyvízbe dobtak, hogy színpadon voltam, hogy láttam a tapasztaltabb színészeket, kialakult bizonyos képem a színházról. Úgy is mondhatnám: orientációs pontok egyfajta rendszere. A főiskolán összedőlt ez a világ. A diáktársaimmal dolgoztam, diákok rendeztek bennünket; néha volt olyan érzésem, hogy én ezt tudom, és ezt nem így kellene, de bizonytalanná váltam. Egyszeriben nem tudtam, mennyire ragaszkodjam a régihez, mennyire fogadjam be az újat. Azután fokozatosan kialakult bennem egy új kép, az orientációs pontok kicsit áthelyeződtek, a fogalmak mással töltődtek meg, más lett az egész koordinátarendszer. De azt hiszem, ez mindig is változni fog. Szeretném, ha meglenne bennem egy mag, amely lehet, hogy egy picike csírája az önbizalomnak, de azt is szeretném, ha ezen túl a koordinátarendszerem rugalmas lenne. Ez a feltétele a gyors befogadóképességnek, a változás képességének. Apropó: önbizalom. Hogy állsz vele? Annyira törékeny dolog. Nem tudom meghatározni, mi az, és nem is akarok ezzel foglalkozni, mert abban a pülanatban, ahogy felteszem magamnak a kérdést, hogy van-e önbizalmam vagy nincs, baj van. Mert vagy túlságosan nagy, vagy pedig túlságosan kevés. Volt üyen életszakaszom is, amolyan is. Annyit tudok, hogy örökös problémám a harc a hiúsággal: amikor legyőzöm önmagamat, máris hiúan örülök. Műidig itt van, nem lehet kiirtani. A hiúság az emberiség, az ego egyik hajtóereje. Nem akarom sem pozitívnak, sem negatívnak nevezni - egyfajta semleges hajtóerő, amelyet ha kordában tudunk tartani, egészséges módon vezet bennünket. Bár soha nem tudhatjuk, hogy azok a morális értékek, amelyeket mi jónak hiszünk, nem a rossz irányba vezető utat jelentik-e éppen. Amit hiúságnak nevezel magadban, azok az élet apró hiúságai, vagy mondjuk teljesítménycentrikus hiúság? Emlékszem, kiskoromban is megvolt az a szokásom, hogy figyeltem az embereket, és döntöttem: ezt nem akarom csinálni, így nem akarom, mert gyerekfejjel rossznak tartottam. Később, kamaszként jöttem rá, hogy ez egyfajta önnevelés volt. Apukám és anyukám is mindig magasra rakta azt a bizonyos morális mércét. Ezt tanultam tőlük. Oda akartam kilyukadni, hogy nem azért igyekszem jól dolgozni, hogy megdicsérhessem magam. A színpadon csak eszköz vagyok: ott nem Vincze Emőkéé a főszerep, nekem csak az a dolgom, hogy például Constanze-ot megmutassam az embereknek; a testemmel, az érzéseimmel, a gondolataimmal valamit közvetítsek. Azt is pontosan tudom, hogy - legalábbis a saját értékítéletem szerint - hol követtem el hibát, s azután már csak azon gondolkodom, miként lehetne kijavítani. Amikor este lefekszem, imádkozom, számot vetek önmagámmal, beszélgetek a magam istenével, ezeket a dolgokat képbe kell raknom. A személyes kis hiúság akkor jön elő, amikor javítani akarok, és sikerül. Küzdők ellene, de újra és újra rajtakapom magamat. Visszatérve a főiskolára: a tanárok másképpen viszonyultak azokhoz a diákokhoz, akiknek volt színházi múltjuk? Ők nem tettek különbséget, én azonban, mivel negyedszerre kerültem be, sokkal jobban hajtottam magamat. Olyan kérdések körül keresgéltem, amelyekbe talán nem is kellett volna belemélyednem. Emlékszem, amikor Barč-Ivan Kettenjét csináltuk, a rendezőt, Koren- či Pistát több órán át nyúztam a büfében, hogy milyen is az a nő, akit meg kell formálnom. Olyan pontot akartam felfedezni a figurában, olyan titkot, amelyet egyszerűen nem lehet, mert azt a figura már nem adja ki. Ez az abszolútum akarása? Behatolni minden kapu mögé, a lényegig? Éppen olyan élethelyzetben voltam, amikor teljesen szétszóródtam, és az adott alakban kerestem kapaszkodót. Nevetséges vagy sír- nivaló, vagy még inkább groteszk módon ez a figura, Marianna egy olyan nő, akinek meghal a szerelme, de ő ott érzi állandóan maga mellett, egy teljesen más realitásban, egy gyönyörű vüágban él ezzel a férfival. Ahogy a művészet tükröt tart a természetnek, a szerep is tükröt mutat a színésznek: nálam a kettő nagyon összefügg, a szerepeim egyfajta lenyomatai a magánéletemnek. Lehet, hogy a tapasztalat idővel felülnézetet biztosít majd, most viszont organikusan élem meg a dolgokat. A főiskola alatt is évente láthattunk egy-egy előadásban Komáromban, egyebek között az említett Kettenben. Annyira szép emlékeid fűződnek a helyhez, hogy nem is volt kérdéses a vissza- szerződésed? Harmadikban volt egy olyan érzésem, hogy enyém a világ, elindulhatok bármerre. Szerintem mindenkinél eljön a fázis, amikor azt hiszi, mindenre képes. Aztán amikor rájöttem, hogy rengeteget kell még tanulnom, azt is éreztem, hogy egyszerűen vissza kell mennem Komáromba. Biztonság kell: az ottani konfliktusok, azokkal az emberekkel, a nevetések, a bánatok, a rossz- indulat, a jóindulat... Négy éven át rengeteget kaptam a társulattól, értettük egymást, tanítottak és segítettek. Ha szükség volt rá, megszidtak, és ez is nagyon fontos. Nekem nem kell, hogy mindenki mosolyogjon a szemembe, szeretem, ha a kollégáim, amikor elszállok, visz- szacsapnak a földre. Máskülönben elveszthetném a reális önértékelésemet, és abba belehalnék.. Ennyire kritikusan figyeled a saját határaidat? Annyit tudok, hogy minél több impulzust kapok, annál jobb. Nemrég elmentem Pestre három napra: színházba, moziba, kiállításokra, könyvesboltokba jártam. Senkivel nem beszélgettem, egész nap egyedül voltam, csak az agyam dolgozott. Ezt akarom a jövőben is csinálni. Fejlődni. Nehogy elhigyjem, hogy csak az van, ami itt van, csak úgy tudom, ahogy itt lehet, csak úgy lehet, ahogy itt van, és ahogy én csinálom. Mostanában ért valamilyen meghatározó, erős impulzus? Az Elnöknőket játszottuk Bazinban, a pszichiátriai intézetben. Nagyon erős hatással volt rám - a közönség miatt. Depresszív darab: három lecsúszott nő, valahol a lét perifériáján arról beszél, hogy minden, amit a kezedbe fogsz, szarrá válik, semmi sem sikerülhet. Egyikük férje valamikor erőszakolta a lányukat, a másik fia alkoholista, a harmadik egy önmaga által kitalált világban él. Álmodnak egy másik életet, egy másik jövőt, amely természetesen összetörik. Az egész darab arról szól, hogy mennyire értelmetlen az élet. A bőrünkön éreztük, hogy abban a helyzetben - tehát hogy lelki beteg embereknek játszottuk - mennyire más értelmet kaptak a mondatok, a helyzetek, a gondolatok. Felemelő élmény volt? Inkább sokkoló. Mit hozott számodra az Amadeus próbafolyamata? Ezt most nem is tudom elmondani. Talán annyit, hogy fantasztikus, pozitív energiájú próbafolyamat van mögöttünk, amelyből mindenki kivette a részét. Czajlik Józseffel, az előadás rendezőjével nagyon szeretek dolgozni. Miért? Érzékeny, inspirál. Mindig lehetek előtte nyitott könyv, mert nem él vissza vele, nem bánt. Nagyon jól vezeti a színészt, mindamellett hatalmas teret ad. Meddig dicsérjem még? Az Amadeus minden előadáson más képet mutat. Továbbra is csi- szolgaljátok? Vannak olyan apró mozzanatok, amelyeken a rendező változtatott, viszont a dialógusokat Salierivel és főleg Mozarttal eleve úgy csináltuk meg, hogy az akkor és ott elve érvényesüljön. Azaz maximálisan koncentrálunk egymásra, és ha mást olvasok ki a szemükből, én is másként reagálok. A történés mindig ott és akkor születik meg, ettől nem válik automatikussá, motorikussá az előadás. Mi kell ahhoz, hogy a színész gyakorlatilag bármikor képes legyen improvizálni? Léteznek gyakorlatok, bizonyos jeleneteket ezekkel alapoztunk meg. Például Mihail Csehov színészi technikájának az alapja az improvizáció. A rögtönzés egyébként a legnehezebb dolog a színészmesterségben, ugyanis nagyon erős koncentrációt igényel, valamint a fantázia, a lélek teljes szabadságát és nyitottságát a szakrális térben. Rengeteg gyakorlással, szinte megne- vezheteden energiacsatornáknak, és egyáltalán, az egész testnek, a léleknek a nyitottságával, tapasztalattal el lehet sajátítani. Nehéz megszerezni is, megtartani is, viszont azokban az áldott pillanatokban, amikor sikerül, olyan csoda születik, amelyet a színész nem akar elengedni, s akarva-akaratlan azért dolgozik, hogy képes legyen újra és újra megteremteni azt. Tanulható? Tapasztalattal, gyakorlással, munkával igen. Ehhez annyit, hogy nemrég voltam Pesten Ljubimov- nak a Taganka Színházban rendezett Marat/Sade előadásán, utána beszöktem a színészekhez az öltözőbe, odamentem Ljubimov úrhoz, és megkértem, hogy írjon valamit a naplómba. „Türelem és munka” - ennyit üzent. Sokak kezében megfordult a naplód? Ljubimovon kívül még Haumann Pétert kértem meg, hogy végzős pozsonyi színinövendék vagyok, írjon valami bölcset a naplómba. Ezt jegyezte bele: „Hahó! Ha szépen beszélünk magyarul, már szinte nem is kell színészkedni. Esküszöm! Üdvözlettel: Haumann Péter”. Megszívlelendő jó tanács? Azt hiszem, bízhatom annyira az ítélőképességemben, hogy akkor, abban a helyzetben ez nem valamiféle negatív célzás volt. Magamban inkább úgy értelmeztem, hogy ha felfedezzük a magyar nyelv kincseit, ha kutatjuk a szavak értelmét, akkor a szó asszociációt és érzést ad, az érzés energiát vált ki, s így nonverbálisan.is tudunk kommunikálni. Ha megértjük a szavakat, akkor több síkon tudjuk értelmezni azokat. Ha megértjük a szöveget, akkor nem játsszuk a szavakat, hanem éljük. Persze ehhez a szónak valamit jelentenie kell a számunkra. Weingarten Nyarában volt egy dialógusunk, a két macska között: „Tudod mi az a beszéd?” „Nem.” Abszurd helyzet, amikor a beszéd elveszíti az értékét. Amikor Pozsonyban olyan nehezen tudtam kommunikálni, hirtelen nagyon fontossá vált a beszéd. Aztán jött egy időszak, amikor úgy gondoltam, nincs rá szükségem. Végletek. Most összefonódik bennem a két igény.
