Új Szó, 2001. március (54. évfolyam, 50-76. szám)
2001-03-05 / 53. szám, hétfő
ÚJ SZÓ 2001. MÁRCIUS 5. Sportvilág Bárdosi Sándor: „A birkózás hetven százaléka a fejben dől el. Az, hogy milyen taktikával támadok, milyen fogáskombinációkat alkalmazok, ez már olyan, mint a sakkozás." Ma már az sem zavarja, ha lefogják a fejét Nyirkos hidegben, hóban-la- tyakban gyűjti szűrős kétszázmétereit, aztán jöhet a tízszer száz, majd a „szőnyegparti” erősítés súlyokkal, „amíg a készlet tart”. Közben elsül egy-két poén, gyújtózsineges edzői biztatás: „Húzd meg, ne totyogj, ne csinálj alkalmi hülyét magadból.” SZABÓ G. LÁSZLÓ Bárdosi Sándornak, a sydneyi olimpia ezüstérmes birkózójának a szeme sem rebben Komáromi Tibor edzői tízparancsolatára. Végzi a dolgát. Fut, amíg futtatják. Emeli a dögnehéz súlyokat. Most azonban „ejtőzik” egy kicsit. Nyilatkozik. Arcán a lazítás gyönyöre bujkál. Betakarítottam néhány önre vonatkozó jelzőt a legszűkebb környezetéből. Érdekli, milyennek látják? Jöjjön, aminek jönnie kell! Ellentmondó, laza, huncut, kőkemény, vagány. Akkor hogy is van ez? Laza vagy kőkemény? Mindennek megvan a maga helye és ideje. A szőnyegen biztos, hogy nem fogok puhánykodni. Ott kihúzzák a belemet, ha laza vagyok. A magánélet az más. Távol a szőnyegtől tényleg boldogan lazulok. A vagányságot rámakasztották. Skatulya. Akkor inkább mondják azt, hogy makacs vagyok. Azt elfogadom. Illik rám. Vannak helyzetek, amikor mindenkitől azt hallom, hogy „hú, ne csináld, hülyeség!”, mégis megcsinálom, még ha kicseszek magammal, akkor is. Én csak a saját hibámból tudok tanulni, a máséból soha. Az ellenkezés, az ellentmondás ugyanígy a sajátja? Ha tudom, hogy az adott dolog jó nekem, akkor mindenféle ellenvetés nélkül elfogadom. Ha most Komáromi Tibor azt mondaná, hogy dobjak húsz szuplét, és idehozna egy kilenc- venkilós embert, megcsinálnám. De ha visszaküldene futni a pályára, valószínűleg húznám a számat. Ha most megkérdezném a mamáját, hogy milyen is az ő drága kis fia, mit gondol, mit válaszolna? Elsőre? Hogy huncut vagyok. A makacsot nem vállalná? Anyámtól? Dehogyisnem! Mennyire szoros a kapcsolatuk? Jóban vagyok a szüleimmel. Úgy élek, mint egy átlagember. Annyi különbséggel, hogy ez a munkám. Más kazánkovács, karosszérialakatos, én meg birkózó vagyok. Honnan az alaperő? Alkat kérdése. Amikor elkezdtem a birkózást, mint gyerek, már akkor is olyan vad magyar fazon voltam. Alacsony, mokány, köpcös. Nem egy atlétatermetű férfiszépség, hanem olyan gorillafazon. Az erőt persze fejleszteni kell. Nem elég, hogy vad vagyok. Mindig vannak vadabbak és erősebbek. Számomra a birkózás nem azt jelenti, hogy én most nagyon erős és nagyon gyors legyek. A birkózás hetven százaléka a fejben dől el. Az, hogy milyen taktikával támadok, hogyan mozgok, milyen fogáskombinációkat alkalmazok, ez már tök olyan, mint a sakkozás. Abban meg nem vagyok olyan jó. Elég, ha a szőnyegen helytáll. De míg eljutott idáig, milyen utat kellett megtennie? A boksz, a birkózás, a dzsúdó nem igazán az urak sportja. Azok golfoznak, vívnak, teniszeznek. Azoknak ott az öttusa. Tessék csak körbenézni, a társaim kilencven százaléka olyan környezetből jött, ahol apu, anyu sosem volt gazdag. Megvannak, de nincs sok pénzük. Aki ezt a sportot választotta, az biztos, hogy nem retten meg a munkától. Itt ugyanis van meló bőven. De az ökölvívásban is ez a helyzet. A legtöbb nyolcadik kerületi zsi- vány a szőnyeget választja. Vagy a ringet. Én Békásmegyeren nőttem fel. Lakótelep sok gyerekkel, sok bunyóval, sok viszállyal, de sok barátsággal, sok röhögéssel, sok hülyéskedéssel is. Beverték a fejét, felrepedt az ajka? Én már hétévesen birkóztam, tehát meg tudtam védeni magam. Nem is verték be a fejem soha. Belekeveredtem természetesen én is sok bunyóba, de odáig soha nem fajultak a dolgok, hogy összerugdostak volna. Ha verekedtem, mindig úgy éreztem, hogy igazam van. De nem voltam kötözködő gyerek. A birkózásban teljesen kiéltem magam. Kajakoztam is egy ideig, de az nem tudott lekötni. A tornateremben viszont elsőre megragadtam. Megfogott az izzadságszag, és nem engedett. A gépek is megfogták? Nem olyan nagyon. Csak annyira, hogy legyen valamilyen szakmám, így lettem villamos gépszerelő. Belerokkanni persze nem kellett. Nem volt ez olyan marha nehéz. Bejártam az iskolába és tanulgattam. De inkább csak „gattam”. Nem törekedtem arra, hogy én legyek a legjobb, a legügyesebb. Közben birkóztam. Még kajáim sem jártam haza a suliból, mentem egyenesen a tornaterembe. Akkor fejlődtem szerintem a legtöbbet. Reggel elmentem suliba, kettő felé meg már húztam a BVSC- be, és este nyolcig-kilencig ott voltam. Fogtam a gyerkőcöket, és addig nyúztam őket, amíg sírva nem fakadtak. Ha nagyobbak jöttek, akkor én fakadtam sírva, míg el nem dobtak. Aztán mentem haza. Kaja, zuhany, lefekvés, másnap pedig ugyanez elölről. Egyébként van egy öcsém. Huszonkét éves. Akkor van kit püfölnie. Adja magát, mint a homokzsák? Nem szeretném, ha megbilincselne. Rendőr. Régen ő is birkózott. Neki nem ment. A versenyeket sem szerette. De ha ezt nem versenyszerűen csinálod, akkor egyáltalán nincs értelme. Sikerélmény nélkül nem érdemes. Abba is hagyta. Annak, hogy edzésen megversz valakit, semmi tétje nincs. Ma dzsúdóz- ni jár heti két alkalommal. Ezt én is kipróbáltam. Hasznomra vált. Neki meg azért jó, mert baj esetén meg tudja védeni magát. Nálam egy fejjel magasabb, de ha bántani akarna, nagyon ráfaragna. Mert a bátyónak, ugye, az emelés, a derékratámadás és a „bujkálás” az erőssége. De mi az, amitől kimondottan irtózik? Az ellenfél részéről? Én sokáig nem szerettem, ha lefogják a fejemet. Ma már ez sem zavar. Oda is adom, ha kell. „Tessék, fogd le!” Úgysem tudnak lefojtani, lerángatni. Az edzéseken mindig arra figyelek, amiről úgy érzem, hogy nem megy. Onnan fejlődök. Ilyen helyzetekből indítok, tanulok, hogy a versenyen ez már ismerős legyen. Hogy ne érezzem magam veszélyben. Az olimpián is odaadtam a fejem a töröknek, mert tudtam, hogy nincs mitől félnem. Igyekszém úgy felállni a szőnyegre, hogy az ellenfél el se kezdhesse a stílusát. Akkor aztán fejvesztve kapkod, hibákat követ el, és gyűjti a mínusz pontokat. Irigyek - egyesületen belül? Biztos vannak. Látom, amit látok, meg érzem is. De nem beszélek róla. Tudom, mire gondol, ő meg tudja, hogy észrevettem. Én bárkinek képes vagyok szurkolni, mert ilyen a természetem. Tizenöt éve vagyok a csapatban, úgy üvöltök, mint egy állat, ha versenyezni látom a társamat. Ha azon múlik, még a műanyag széket is behajítom, csak nyeljen. Ha győz, kiugrók a gatyámból. Örömömben sírva fakadok. De ha én vagyok boldog, az másnak nem biztos, hogy boldogság. Már ezt is elfogadom. Furcsa, de megszoktam. Ez nem csapatsportág, bár ha valakinek nem megy, én azonnal segítek neki. Kis család, kevesen vagyunk, kevés a pénz, a meló meg csak nő. Bohémságát kitől örökölte? Szerintem apámtól. Bár ő is tud szigorú lenni. Mint én. De azért úgy éljópofáskodik az ember. Szerelemből mennyi fér az életébe? Két edzés között? Lenne rá erőm, de ha ezt az edzőm meghallaná, még jobban kihajtaná a belemet. Sok lehetőségem talán nincs. A kedvesem is egész nap dolgozik. Milyen típus tudja a legjobban két vállra fektetni? A szőke, nagy mellű, jó kis kerek fenékkel. Meg az adóhivatal. Bár eddig nem volt különösebb ügyünk. Komolyra fordítva a szót: a hétköznapokban a tehetetlen böszmeségtől tudok nagyon ideges lenni. Például ülök a kocsiban, s ott áll előttem egy határozatlan hülye, aki nem lát át a helyzeten. Ez a szőnyegen is így van. Olyankor teljesen kiborulok. „Úristen, menj el innen, tűzz haza!” A nők között is sok az ilyen. Mondok valamit, nem érti. Kibontom neki, de úgy sem. Ezek szörnyű pillanatok. Olyankor tényleg dinamit kerül a fejembe. A szőnyegen, a sárga körben miből kell több? Értelemből vagy érzelemből? Lélekből vagy erőből? Attól függ, hogy a meccsnek melyik intervallumában vagyok. A végén inkább már csak lélekből. Előtte észből és erőből. De van egy negyedik elem is. A szerencse. Abból mindig sok kell. Komáromi Tibor, háromszoros világbajnok, Bárdosi Sándor edzője: „Jó pár éve dolgozom már Sándorral. Mondta is nemrég, hogy azért szeret velem birkózni, mert az alapján fel tudja mérni, hogy hol tart. Az olimpia óta egyébként sokkal pozitívabban viszonyul az edzésekhez. Rájött, hogy milyen vékony kis vonal választja el a sikert a sikertelenségtől. Átértékelte az egész munkáját. Most nagyon nagy feladatot tűzött ki maga elé. A fejébe vette, hogy lefogy hetvenhat kilóra, és abban a súlycsoportban más versenyzőkkel fog találkozni. Bohókás, jó kedélyű ember, nagyon tudja tüzelni a társait. Az olimpia előtt jobban rászorult arra, hogy külön, csak vele foglalkozzak, hogy lessem minden lépését. Ma már egyedül is képes dolgozni. Ha nem elégedett magával, szól, hogy „na jó, jöhet a ráadás!” És már csinálja is. Nagyon jó erőben van. Ha így folytatja, semmi gond nem lesz a munkájával. A fogyást is ő találta ki. Minden év új kihívás számára. Ez a mostani az Európa- és a világbajnokság miatt. Az olimpiai ezüsttel nem állhat meg a pályafutása. Mivel fiatal versenyző, nincs még kialakult stílusa. Agresszív, dinamikus birkózó, aki úgy áll ki a szőnyegre, hogy lesz, ami lesz. Régebben védekező típus volt, most már inkább támad. Gyakorolni azokat a fogásokat szereti, amelyek jól mennek neki. Azok már ott vannak az ízületeiben. A lazaság nem veszélyezteti. Arra viszont már többször is figyelmeztettem, hogy nem elég, ha csak a versenyen hozza ki magából a maximumot. Az edzésen is keményen meg kell küzdenie. Nem azt várom tőle, hogy mindennap csúcsra pörgesse magát, de egy héten többször szinte az ájulásig kellene edzenie. Ugyanezek az ingerek aztán a versenyen is működésbe lépnek, és akkor át tud lépni azon a bizonyos erőnléti küszöbön. Ha ezt nem teszi meg az edzésen, akkor meglepetésként éri őt a versenyen, és abban a pillanatban leblokkol, mert nem tudja kezelni. Én azt látom Sándorban, hogy szeret gyakorolni, de még igazán nem jutott el addig a szintig, hogy edzésenként átlépje ezt a küszönöt. Huszonnyolc-harmincéves koráig ezt is el kell érnie, utána már csak képezni tudja magát, fejleszteni a szellemét, az egész lényét. Szerintem a Sanyi technikás versenyző. A technikát viszont erő útján kell alkalmazni. Valamikor a negyvenes években volt olyan, hogy a finn hentes vagy a svéd favágó milyen jó mérkőzést birkózott, kitörték egymás karját. Ma már nincs ilyen. Ha valaki szellemileg vagy fizikailag lemarad, az már nem tud eredményt produkálni. Sanyi, az olimpiai ezüst révén nagy lehetőséget kapott az élettől. Innentől kezdve már csak előre nézhet.” Komáromi Tibor és Bárdosi Sándor egy jó kedélyű edzés után (Dömötör Ede felvételei)
