Új Szó, 2001. március (54. évfolyam, 50-76. szám)
2001-03-31 / 76. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2001. MÁRCIUS 31. Szombati vendég Julian Sands: „A színészi játék minőségét szerintem az intelligencia, a képzelet és az érzelmek esszenciája adja meg. Minden attól függ, hogy ezek hogyan működnek együtt." Nem engedi, hogy rácsapódjon a kalitka ajtaja Jó neve van. Julian Sands. De kell hozzá az arca is, hogy a mozinéző azt mondja: „Ja, ő az?!” Miközben ismeri őt nem egy filmből. Ez a lezser megjelenésű, kibogozhatatlan furcsaságaival is rokonszenves angol színész ugyanis ez idáig több mint ötven produkcióban játszott. SZABÓ G. LÁSZLÓ Húszévesen kezdett egy rövidfilmben Derek Jarmannel, nem sokkal később pedid Roland Joffé, James Ivory, majd Ken Russel és Krzysztof Zanussi hívta őt forgatni. A Gyilkos mezők, a Szoba kilátással, a Gótika, avagy a szerelem éjszakája és a Bárhol vagy is... nagyot lendített Julian Sands pályáján. De ami ezután következett, az még ennél is érdekesebb. Kiszámíthatatlan, bonyolult lelki világú, labilis idegzetű, bizarr figurák hosszú sora, amelyben még csak véletlenül sincs két egyforma karakter. Elég, ha csak a Las Vegas, végállomás paranoiás orosz stricijére, a Férjek és szeretők tiltott ösvényekre tévedt nemi csatavesztesére vagy a Dobozba zárt szerelem gyilkos orvosára gondolunk. Mindig mindenütt kilógott a sorból? Már gyerekként és később, kamaszkorában is a maga útját járta? \\ Évekbe telt, míg végre eldöntöttem, hogy mi lesz belőlem. « Nem, nem állítanám. Csendes, visszahúzódó kölyök voltam, de csak úgy tízéves koromig. Aztán mentem én is a többiekkel. Yorks- hire-ban, ahol felnőttem, hatalmas farmunk volt. Öten vagyunk fiúk a családban. Ha összefogtunk, kő kövön nem maradt. Bunyók, kalandok, átverések, veszélyes helyzetek... jött minden, ahogy jönnie kellett. A színházat már gyerekként szerettem, de a történelem is érdekelt. Évekbe telt, míg eldöntöttem, hogy mi lesz belőlem. Végül is a londoni drámaművészeti iskolában végeztem, ahol a három év alatt egyetíen nap sem telt el anélkül, hogy ne láttam volna Laurence Olivier képét. Mert ő is ott kapott diplomát, ugyanazon falak között. A hetvenes évek második felében, amikor első vizsgaszerepére készült, London meglehetősen viharos életet élt. Legalábbis ami a zenét illeti. Megérintette ebből valami? De még mennyire! A púnk mozgalom sokkal jobban érdekelt, mint a klasszikus darabok végeláthatatlan sora. Különösen a Sex Pistols és a Clash koncertjein éreztem fenségesen magam. Ök voltak a nagy kedvenceim. Tőlük kaptam a nagy feloldozást. A színházzal persze nem lett lazább a kapcsolatom. Volt egy sikeres társulatunk, amelyet én alapítottam, és azzal jártuk az ifjúsági klubokat. Darabokat írtam, rendeztem, játszottam, 1983- ban én kaptam meg Roland Joffé Gyilkos mezők című háborús drámájában John Swain szerepét, aki a Sunday Times fotóriportereként utazott Kambodzsába. Ez volt az első film, amelyben jelentős feladattal bíztak meg, és rögtön a rákövetkező évben már négy produkcióban játszottam. A kambodzsai forgatás heteire, gondolom, azóta is tisztán emlékezik. Huszonöt éves voltam, de az élet dolgaiban meglehetősen tapasztalatlan. A Pol Pot-rezsimről szinte csak elutazásunk előtt, a londoni repülőtéren hallottam. Kambodzsában aztán megrázó élmények vártak. Ha én ezt akkor mind megírtam volna, akkor a felolvasást most azzal kezdeném: „Vigyázzatok az őrültekre, ne engedjétek őket a hatalom közelébe!” A Dobozba zárt szerelem főhőse is az őrület határán jár. Féltékenységében feldarabolja a szerelmét, hogy egyedül csak az övé lehessen. David Lynch lánya, Jennifer rendezte a filmet, ami azért is fontos, mert igazolja a „tételt”, mely szerint az alma nem esik messze a fájától. Jennifer ugyanolyan elvarázsolt ember, mint az apja, csak sokat kell dolgoznia, hogy feljusson hozzá a csúcsra. Mi kell ahhoz, hogy a színész akár egy pszichopata szerepében is tökéletes alakítást nyújtson? Elég a megérzés, a ráérzés, vagy nem árt, ha ott legbelül ő is „elhajlik” a normálistól? Mi a normális, és hol kezdődik az elhajlás? Ezek fontos kérdések, bár a határvonalat nagyon nehéz meghúzni. A színészi játék minőségét szerintem az intelligencia, a képzelet és az érzelmek esszenciája adja meg. Minden attól függ, hogy az emberábrázolás eme három alkotóeleme hogyan működik együtt. A rendező feladata abban rejlik, hogy miképpen használja ki a színész intelligenciáját, és hogyan tudja megtölteni a lelkét. Van, akinek ez remekül megy, van, aki egyáltalán nem ért hozzá. Ez utóbbi típus mindössze csodálni tudja a színészi játék folyamatát, de nem képes hozzátenni semmit. Hogy ki melyik csapatba tartozik, az csak a forgatás során derül ki. Mi lehet akkor a „kulcs”, amellyel nyitni tudja a figurát? A kulcs én magam vagyok. Minden szerepet nekem kell elfogadhatóvá tennem. A saját arcomat, a saját gesztusaimat, a saját énemet. A legszívesebben természetesen csak érdekes rendezők filmjében játszanék érdekes feladatokat - sok pénzért. Erre azonban még egyszer sem volt példa. Mike Figgishez ez idáig öt film köti. Ez ugye, akkor azt jelenti... ... hogy az én rendezőm. Igen! Legutóbb A szexuális ártatlanság elvesztésében és a Time Code-ban dolgoztunk együtt. Mike színész volt, s egykor zenélt is, ez minden fümjén meglátszik. Szeret és tud is improvizálni, ami számomra mindig felszabadító érzés. S ami ugyancsak fontos Mike esetében: ő a filmet zeneműnek tekinti. Szimfonikus költeménynek. Nem véletlenül írta kottalapokra a Time Code forgatókönyvét. Abban tényleg csodálatos „zenei futamok” vannak. A keret, amelyet az operatőr hogy önök ketten sok mindenben hasonlítanak egymásra, sőt, hogy még tovább menjek: szellemi ikertestvérek? Biztos, hogy az agyunk egyformán forog. David meglehetősen fura figura, ez a filmjeiből is kiderül, de mint tudjuk, madarat tolláról... ... színészt rendezőjéről. A választás elárul egyet s mást. Ilyen értelemben viszont minden rendező az ön embere volt, akivel ez idáig együtt dolgozott? Bizonyos fokig igen. A kapcsolat erőssége azonban nem mindig ugyanolyan. Van, akit egészen közel engedek magamhoz, van, akivel nem jutok el a „csúcsra”. A színész életében ugyanis a rendező olyan, mint a szerető. Az egyikkel fantasztikusan érzi magát, a másikkal csak olyan langyos a viszonya, a harmadikkal meg sem kísérli, hogy átlépjenek bizonyos határt, a negyediket pedig amilyen gyorsan csak tudja, elhagyja. Mert nem éppen hűséges típus. Itt nem a hűségen a hangsúly. A szakmai kielégülésen. Ezért szeretem én annyira a kísérletező kedvű, függeden rendezőket. Tőlük mindig valami igazat, érdekeset kapok, mellettük sosem unatkozom. A hegymászást vagy a kertészkedést is unaloműző foglalkozásnak tekinti? Van egy harmadik dolog is, amit nagyon szeretek. Utazni. Túl a negyvenen még mindig imádom a nomád életmódot. Nekem egy hátizsák is bőven elég ahhoz, hogy bejátjam a világot. Azokban az országokban, ahol nem ismernek, be sem vallom, hogy színész vagyok. Ha megkérdezik, mi a foglalkozásom, azt felelem: „utazó játékos” vagyok. Mindig ott szórakoztatom az embereket, ahol pár napra lepakolok. Kérdés persze, hogy mi van a batyujában. Hogy meddig tart a „készlet”. A pénzre gondol? Gondolhatok én a Visa-kártyára is, ha akarja. Engem nem érdekel a pénz. Mindenkitől ezt hallom, akinek van mihez nyúlnia. Na jó, akkor finomítok a válaszon. Nem vágyom arra, hogy nagyon sok pénzem legyen. De lehet, hogy ami önnek kevés, az másnak a csillagos ég. Nézze, ha én a milliókra hajtanék, akkor már rég Hollywoodban élnék. Hívnak minden évben, kecsegtetnek ezzel-azzal, de egy európai színésznek, akit nem kápráztatnak el az ottani szuperproduk^ „Cronenberg? Biztos, hogy az agyunk egyformán forog.” jelöl ki a forgatás során, a rendezőtől is megkíván egyfajta koreográfiát. Mike mégis szabad mozgást biztosít a játékosainak, amivel még a legnehezebb helyzetben is rengeteget könnyít a munkáján. Dolgozott Cronenberggel, Wen- dersszel, Bologninivel, Lizzani- val, a Taviani fivérekkel, sőt a rendező Brandauerral is. De éppen az ő filmjével, a Mario és a varázslóval nem volt akkora sikere. Hídja már, mi ennek az oka? Brandauer rendezőként is megállja a helyét. Nem vele volt baj. Rosszkor és rossz helyen volt a film bemutatója. 1994-ben Berlinben minden fontosabb volt, mint Thomas Mann. Azóta pedig el is feledkeztek a filmről. Rendezői népes táborából - bizarr ötleteivel, vadító fantáziájával - David Cronenberget szeretném még kiemelni, akivel 1991-ben a Meztelen ebédet forgatta. Tévedek, ha úgy érzem, ,En a szivárvány vagyok. Hát nem vette még észre? A szivárvány!1 (Milos Fikejz felvételei) ciók, mert sokkal jobban szereti az izgalmas európai filmeket, Hollywood igazi csapda. Aranykalitka, amelybe becsalogatják, és anélkül, hogy észrevenné, már be is csapódik mögötte az ajtó. A visszaút pedig sok kínnal, gyötrelemmel jár. Annak, aki imádja a pénzt, biztosan megéri. Hollywoodban köny- nyű milliomossá válni. Engem sok mindennel el lehet szédíteni, csak a pénzzel nem. Én nem azért lettem színész, hogy a dollárkötegei- met számolgassam hosszú téli estéken. A gazdagság, bármilyen furcsán hangzik is, frusztrálja az embert. Ezt látom mindenütt a világban. A pénznek hatalma van. Elveszi az ember eszét. Megszédíti őt. Nekem csak annyi kell belőle, hogy szabadon utazhassak, és amíg az erőm engedi, meghódíthassak néhány hegycsúcsot. Mi vonzza jobban a hegymászásban? A veszély vagy a magasság? Nem lehet ezt így szétválasztani, hiszen a veszély a magasságban, a felfelé vezető útban rejlik. Gyilkos sport ez, tudom, tele kockázattal, szélsőséges érzelmekkel, de már annyira fontos számomra, hogy félek, mi lesz, ha egyszer le kell mondanom róla. Hiányozni fog az életemből az a kellemes borzongás, az a furcsa bizsergés, amelyet akkor érzek, amikor a tíz ujjammal kapaszkodom a sziklafalba, vagy amikor a csúcson lógatom a lábam, és lenézek a mélybe. Ne nevessen ki, én min\\ A színház nem- ' csak lelkileg, olykor fizikailag is megterhelő. NN den óriáshegyre úgy tekintek, mint egy isteni katedrálisra. Az erőt is ebből merítem. A színház nemcsak lelkileg, olykor fizikailag is megterhelő. A hegymászáshoz szükséges kondícióból azonbanjut bőven a kamerák elé is. Színpadi szerepre nem vágyik mostanság? Belekóstoltam én már abba is. Peer Gyntöt játszottam nemrég. De Shakespeare világában is jól érzem magam. Szinte látom, ahogy Jágóként cselt sző. De hogy paradicsompalántákkal bíbelődik a kertben... ... az elképzelhetetlen? Miért? Ahhoz sem kell nagy kunszt. Egyébként imádok ültetgetni. Vannak kollégáim, akik a szőlőtőkéik között élik másik életüket. Én az olívafáimra vagyok büszke. Termelni nagyon jó. A kert, a föld gyógyító hatással van az emberre. Gyenge pillanataimban a fákat ölelgetem. Legközelebb hová utazik? Most jöttem meg Alaszkából, de voltam már Grönlandon és az Északi-sarkon is. A szexuális szabadság elvesztésének jelentős részét Tunéziában forgattuk, így a Szaharába is eljutottam. Az is páratlan élmény. De hogy a kérdésére válaszoljak: a következő utam a svájci Alpokba vezet. Síelni fog? Hová gondol?! Kitűzünk egy célt a barátaimmal, és már indulunk is fel a csúcsra. S miközben a szemöldökére fagy a hó, a mozikban XIV. Lajosként intézkedik Roland Joffé filmjében, a Vatelben. Ez a szép a színészetben. Tegnap koldus, ma király. Ha képekről beszélnénk, azt mondhatnám: mindig egy új szín a festő palettáján. Akkor válasszunk egy bizarr színt, amely a legjobban illik az egyéniségéhez. Én a szivárvány vagyok. Hát nem vette még észre? A szivárvány!
