Új Szó, 2001. március (54. évfolyam, 50-76. szám)
2001-03-27 / 72. szám, kedd
CLOSSZA Csoda a színházban, csoda a valóságban LAKATOS KRISZTINA Amikor a színházról esik szó, gyakran emlegetjük a csodát. Ilyenkor nem az abszolút csodára gondolunk, amelynek nincsenek előzményei, amelyre nincsen magyarázat - s talán nincs célja, nincs következménye sem. A színházi csodát értjük alatta, amely másként működik - előzmények egész rendszereivel, magyarázatok végtelen számú lehetőségével, kitűzött célokkal és remélt következményekkel -, szerencsés pillanatokban mégis abszolútnak érzékeljük. A színházi csoda a pillanat besű- rűsödése. Egy sikoly. Egy kimerevített kép. Erőszak. Erőszakos közösülés valamivel, amit nem kívántunk - nem kívántuk, hogy a magáévá tegyen bennünket. És megtörténik. És ha megtörténik, már nem panaszkodunk. Velem egyszer esett meg, mármint az az abszolútnak ható csoda. Valaki a színpad előterében egy fénysugár közepébe lépett. Ennyi. Éngem pedig a nézőtéren hirtelen erős ibolyaillat lengett körül. Reális magyarázat a jelenségre nincs (próba volt csak, üres nézőtér előtt, így az idegen testen fellelhető erős kölnivíz valószínűsége a nüllával volt egyenlő). A tanulság kettős. Elsőként az, hogy a csoda személyre szól - s akinek szól, aki röptében elkapja, aki kisajátítja, aki megleli, kiválasztottnak érezheti magát. A másik tanulság az, hogy legyünk bármilyen racionálisak, szeretjük, elvárjuk, vesszük a csodát - olyankor képesek vagyunk csaknem a felszínre engedni a személyiségünk mélyén megbúvó alanyi költőt, lírai hevületével együtt. A színházi csodához kell egy (vagy több) színházcsináló, valamint egy (vagy több) néző; ez utóbbit viszonylag tömeges előfordulása - és érdeklődése - esetén joggal nevezhetjük közönségnek. (Bizonyos híresztelések szerint pénz is kell hozzá, ehhez az észrevételhez a magam részéről annyit tennék hozzá: lehet, de az anyagiak és a csoda közötti egyenes arányosságot még senkinek nem sikerüt bizonyítania.) A színházcsinálók a csoda létrehozása közben, mondhatnám, könnyű helyzetben vannak: teszik a dolgukat, s ez a tevékenység bizonyos további híresztelések szerint nem csak „dolog”, sokkal inkább elhivatottság függvénye. Csoda viszont csak akkor születik, ha valaki észreveszi. A színházban erre van a néző, aki, mondhatnám, nehéz helyzetben van. Hogy a vidéki mulatságok utolsó fázisának műszavával éljek: hagynia kell magát. Rá kell bíznia magát a szín- házcsinálókra, s el kell fogadnia, hogy arra a két vagy három (vagy több vagy kevesebb) órára a valóság csakis az, azokkal a hangsúlyokkal, azokkal a kérdésekkel, amit mutatnak neki. Csoda akkor van, ha Hamlet hancúrozása a két sírásó és a néhai Yorrick koponyájának társaságában a temetőben, vagy Vladimir és Estragon fecsegése és várakozása csaknem olyan valósággá válik, mint az, hogy Ivó és Mili útjába újabb akadályokat gördített a sors.
