Új Szó, 2001. március (54. évfolyam, 50-76. szám)
2001-03-24 / 70. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2001. MÁRCIUS 24. Szombati vendég Törőcsik Mari: „Amikor az ember kivitelez valamit, akkor azt meg kell, hogy kérdőjelezze. Elsőre soha nem veheti biztosra, hogy sikerülni fog. Majornál rengeteget izgultam." Negyvenöt éve állandóan felülvizsgálja magát Két darabban játszik, harmadikban egy ideig nem is fog. Spiró György Honderűje a Tivoliban, valamint a Rómeó és Júlia dajkája a Nemzetiben jelenleg épp elég neki. Németh László Bodnár- néjaként Szolnokon lépett színpadra nemrég, de már ennek a sorozatnak is vége. SZABÓ G. LÁSZLÓ Törőcsik Mari most elhatározta: megpihen egy kicsit. Nem vállal új szerepet, hogy legyen ideje feltöltődni. Csak úgy - lenni. Nézelődni, utazgatni, ráérősen beszélgetni. Hajói számolom: negyvenöt éve folyamatosan játszik. Nem tartott szünetet, nem mondta soha, hogy „elég, fáradt vagyok”, szereptől szerepig mindig a legrövidebb utat választotta. Valóban éjjel-nappal játszom. Kifolyók a saját fülemen. Néha meg is kérdezem magamtól, hogy „na, mi van, most mit drámázol?” Hallom magamat, és bizony elképedek sokszor. Még a legjobb erők is leállnak egy időre, vagy igyekeznek valami ultramodern dolgot kitalálni, ami persze nem biztos, hogy jó. Akkor van kiváltságos helyzetben a színész, ha nem hiányzik a környezetéből az az öt jó munkatárs, aki figyelmezteti őt, mer szólni neki, hogy „Apám (vagy Anyám!), eddig mindent jól kitaláltál, de most már térj át a tiszta gondolkodásra. Tudd, hogy mit miért csinálsz!” Megnéztem a minap Alföldi Róbert rendezését, A sirályt. Mondtam is neki az előadás után, hogy Robi, én magát annyira szeretem, hogy nyugodtan nevezhet konzervatív öregasszonynak, bizonyos dolgokat azonban szóba kell hoznom. Nekem tökéletesen mindegy, hogy előadás közben, a színpadon álló víz láttán arra asszociálok-e, hogy tóparton vannak a szereplők, vagy esett az eső, a víz költészete és a nő annyira szép együtt, hogy egyszerűen belerendültem. De hogy miért kellett tízcentis vízben játszani az egész előadást, azt nem értem. Hogy időnként arra gondoljak, belelóg szegényeknek a ruhájuk? Vagy mert belevágják a könyvet? Egy könyv elhajítása, az eldobás, a megtaposás egyenlő az elvetéssel. Ennek a képzete is elég. Elég, ha hallok egy loccsanást, nem kell látnom, ahogy a könyvet valóban vízbe vágják. Ezért nem kell órákon át ott tocsogni a bokáig érő „tóban”. A jó társak, és nem fontos, hogy azok \\ Ha valaki megkér, ' hogy arra a pluszra van szüksége a figurához, amit csak én tudok, boldogan megyek. « színészek legyenek, ilyesmire figyelmeztetni tudják az embert. Képesek hatni rá, hogy nem kell mindig modernnek látszani. Az ön közelében mindig ott áll az az öt ember, aki azonnal szól, ha netalán rossz irányba megy? Én ebben is szerencsés vagyok, bár a mai világ nem nagyon veszi észre, hogy itt mi zajlik voltaképpen. Egy Volponét nem lehet három hét alatt megrendezni, még ha olyan jó rendező veszi is a kezébe a darabot, mint Valló Péter. Három hét iszonyúan kevés egy ilyen műre. Haumann Péter bele is rokkant. Effektive belebetegedett, mert tudta, hogy neki ebben a szerepben nagyon jónak kell lennie, közben nincs rá ideje. Egy bulvárdarabban három hét alatt is összerázódhat a csapat, de Ben Johnson- hoz nem elég ennyi idő. A jó színész állandóan vizsgálgatja. magát, mindent bele akar rakni az „Annak örülök, hogy azok az emberek, akiket szeretek, még látnak bennem valamit.” (Katarina Rachel Kraichovich felvétele) alakításba, de ha nincs ideje kibontakozni, vagy nem vigyáznak rá, könnyen kutyaütővé válik. Van ma Magyarországon olyan színházi rendező, akivel nagyon szeretne még dolgozni? Én nem akarok most neveken töprengeni. Annak örülök, hogy azok az emberek, akiket szeretek, még látnak bennem valamit. Ahogy szerepálmom nem volt soha, úgy rendezővágyam sem. Ha valaki megkér, mert inspirációval szolgálhatok neki, ha arra a pluszra van szüksége a figurához, amit csak én tudok, boldogan megyek. Természetesen én is kíváncsi vagyok, hogy ő vajon ké- pes-e engem inspirálni. Szabó István legutóbbi filmje, A napfény íze láttán sokan feltették a kérdést: miért csak a szót- lan jelenlétére volt szüksége a rendezőnek, miért nem kapott nála nagyobb feladatot? Elmondom, hogy volt ez. Szabó István leült velem, és megkért, hogy olvassam el a forgatókönyvét. Szerette volna ugyanis, ha én játszom el a filmben ezt a nagyon fontos jelenlétet. Azt mondtam, nézd, Pista, én már annyi mindent eljátszottam, a negyvenöt év alatt kaptam rossz szerepeket is. De ha neked egy család mellé kell egy ember, aki végigasszisztálja az életüket, és azt a fejet bennem látod, én anélkül is elvállalom a szerepet, hogy elolvassam a könyvet. Én a te filmedtől nem azt várom, hogy befutok-e vagy sem, ezen én már ré- ges-rég túl vagyok. Neked én ezt szívesen megcsinálom, a gyártás- vezető pedig meg fog fizetni. Először természetesen nem akarta megadni az általam kért összeget, aztán mégsem tehetett mást. Én meg nem bántam meg, hogy ott voltam, mert nagyon kedves, nagyon jó külföldi kollégákkal dolgozhattam, akik furcsa módon, ahogy én oda betettem a lábam, pontosan tudták, hogy kivel állnak a kamera előtt, és ezt éreztették is velem. Én meg nem akartam megmutatni semmit, mert nem kellett, csak ott voltam köztük. Ezt nevezik szakmai alázatnak, vagy egyszerűen azért tette meg, mert tiszteli Szabó Istvánt? Biztos hogy nem mindenkinek De ha most hosszabb ideig nem fog játszani, akkor szöveget sem kell tanulnia. Nem fél, hogy... ... mitől félnék? Hogy begyöpösödik az agyam? Elkezdtem angolul tanulni. Na, mit szól hozzá? Csodálom. Példamutató akaraterő. Hol tart? A negyedik leckénél. Harminc évvel ezelőtt már tanultam egy kicsit. Órára jár? Találtam egy remek nyelvtanárt. A színészagy szivacsagy. Én azért nagyon félek. Szóltam is az úrnak, hogy Lajosom, most aztán jól ráfarag. Az én agyam másra van beállítva. De ő megpróbálja velem elhitetni, hogy képes leszek angolul is megtanulni. Ha nyolcvan-száz oldalt képes megjegyezni... ... de úgy, hogy soha nem tanulok hangosan. Soha! Csak nézi a szöveget? Beemelem. Némán. Idegileg lejátszom magamban, és beemelem szépen. Az angolt viszont nem tudom így beemelni. A színpadi szöveg egészen más. Minden reggel, amikor iszom a kávémat, idegileg a magamévá teszem. A Száz év magány Ursulájának irdatlan szövegét is így jegyeztem meg. Az első monológot például úgy emeltem be, hogy tudtam, itt most előre jövök, felemelem a kezem, aztán megfordulok, majd elkezdek futni a fiam felé. Tehát azokkal a gesztusokkal, mozdulatokkal, amelyeket éppen akkor csinálok. De az angol leckénél nincsenek lépések, fordulatok, üyen-olyan reakciók. Akkor kilométereket ró a szobájában, miközben hangosan magol? Éppen ez az! Soha nem tanultam hangosan. Egy nyelvnél pedig a kiejtés is fontos. Miért döntött az angol mellett? Ehhez volna leginkább érzéke? Harminc évvel ezelőtt már elkezdtem tanulni, és úgy gondolom, ezt kell most folytatni. Vagy elölről kezdeni. Mert mondom, még nagyon az elején tartok. Illúzióim persze nincsenek. Tudom, vállaltam volna el, vagy nem egy ismeretlen rendezőnek. Szabó Istvánnak barátságból megcsináltam. Bár ami az „ismeretlen rendezőt” illeti, róla is van egy történetem. Megkeresett egyszer egy fiatal nyugatnémet rendező, látta egy filmemet, és mondta, hogy nagyon megszeretett. Itt forgatott Pesten, de nagyon kevés pénze volt a filmre. Felhívott, hogy elvállalnék-e nála egy icipici feladatot. Az volt a dolgom, hogy végigfutok egy induló katonavonat mellett. Meg akarta mutatni az arcomat. Ez még a szocializmus éveiben történt, amikor a magyar színész napidíja ezer forint volt. És akkor azt mondtam, ha én ennyire fontos vagyok a számára, akkor ezt barátságból lefutom neki. Kaptam tőle egy szerény, de nagyon kedves ajándékot, a magyar gyártásvezetővel azonban közöltem, hogy ingyen futok. „Mari, kérem, ezt nem teheti - mondta ő miért dolgozna ingyen? Ez ránk sem vetne jó fényt.” És azt ki tiltja meg nekem, hogy ezt megtegyem?, feleltem. Szóval én ilyesmire is képes vagyok. Xan- tusnak, Janischnak, Kamondynak is fizetség nélkül, szerétéiből csináltam meg a vizsgafilmjét. „Annyi mindent eljátszottam már...” (Dömötör Ede felvétele) hogy soha nem fogom jól beszélni a nyelvet, de egy bizonyos szinten nekem könnyebb az angol, mint a francia. Németül is beszélt egykor. A zárdában. Negyvenötben és negyvenhatban. Rég volt. Kevés maradt meg belőle. Annyit szlovákul is tudok, mert a Szent Péter esernyőjében szlovákul kellett elmondanom, hogy „elvesztettem a fülbevalómat...” Egyetlen filmszerepemből sem tudok idézni, de a szlovák mondatok valahogy megmaradtak bennem. Nem tudom, hogyan. Biztos azért, mert olyan szórakoztató volt, hogy a szlovák kollégák magyarul tanultak, mi meg szlovákul, és egymáson nevettünk. Nem azért feküdt most rá az angolra, mert régi vágya, hogy egyszer eljusson Skóciába? Yorkshire-ben voltam az idén, közel Skóciához. De nem ezért tanulok angolul. Életem központi traumája, hogy csak magyarul beszélek. Nekem eddig soha nem állt módomban, hogy rendesen megtanuljak egy idegen nyelvet. Én éjjel-nappal dolgoztam. Most igyekszem eljutni egy bizonyos fokra, és valahogy bízom benne, hogy sikerülni fog. A kocsiban mindenesetre a könnyebb leckéket hallgatom, hogy több irányba tudjak figyelni. Aztán van egy óriási baj velem. Soha életemben nem tudtam kitartóan tanulni. Most is, amikor elmegyek a Lajoshoz, az első óra után rinyálok, hogy fejezzük már be, mert elfogyott a türelmem. De Lajosom nagyon szigorú, és nem engedi. Ezért szól a kocsimban a magnó, hogy még ott is ragadjon rám valami, vezetés közben. Hogy mit mond, azt már megértem, de ha el kellene utána ismételnem, végem! Van nagyobb terve, minthogy elérjen, mondjuk a 35. leckéig? Jelenleg nincs. Remélem, nem fogok elakadni. És ha mégis? Akkor nagyon dühös leszek. Hidegvizes törülközővel fogom borogatni a homlokomat. És folytatni fogom, folytatni! Most nem állhatok meg. Elárulok valamit. Tudja, minek köszönhetem a pályán töltött negyvenöt évet? Annak, hogy minél többet tudtam, és minél nagyobb sikereim voltak, annál jobban féltem, hogy már csak ennyire vagyok képes. Hogy itt a vége, nincs tovább. Persze tudom, hogy még nem hülyültem el, és a szakmámról, a színházról is jól gondolkodom. De amikor az \\ Minél többet tud- ' tam és minél nagyobb sikereim voltak, annál jobban féltem, hogy már csak eny- , . nyire vagyok képes. NN ember kivitelez valamit, akkor azt meg kell, hogy kérdőjelezze. Elsőre soha nem veheti biztosra, hogy sikerülni fog. Majornál, Lju- bimovnál, Vasziljevnél is rengeteget izgultam. Mellettük nemcsak a drákói szigort éreztem, az ő próbáik mindig örömteli munkafolyamatok voltak, és mégis! Rettegtem, hogy mi lesz, hogy fogok helytállni. De dolgoztam végig, mint egy barom. Most viszont pihenni fog. Alig várom, hogy végre felmelegedjen az idő. Már rohannék Ve- lembe. Ott a kert, amit nagyon szeretek, sétálgathatok, olvasgathatok, nem zavar senki. Ha meg kedvem szottyan, átmegyek Ausztriába, megiszom egy kávét, és órákon át nézelődöm. Pesten erre valahogy nincs lehetőségem. Ezért döntöttem úgy, hogy akkor most félrevonulok egy kicsit. Majd ha új szerepre vágyom, visszajövök.
