Új Szó, 2001. március (54. évfolyam, 50-76. szám)
2001-03-13 / 60. szám, kedd
TÉMA: SÁRON ÉS KORMÁNYA ÚJ SZÓ 2001. MÁRCIUS 13. Amit Barak kínált fel Izrael „legdekoráltabb katonatisztje”, az „izraeli Napóleon”, a „legtehetségesebb tábornok” 1995-ben vezérkari főnökként fejezte be katonai karrierjét - ez a vágya Ariel Saronnak sosem teljesült. Barak belügyminiszter lett Jicchak Rabin kormányában, de 1995 szeptemberében nem szavazta meg a ciszjor- dániai palesztin autonómia kiterjesztéséről kötött megállapodást azzal, hogy az nem fogja növelni Izrael biztonságát. Rabin halála után Simon Peresz 1996-ban elvesztette a választásokat, a Likud új csillaga, Bibi Netanjahu lett a kormányfő. Ehud Barak pedig a Munkapárt vezére - Lea Rabin hathatós támogatásával. Az özvegy volt Barak egyik legerősebb fegyvere az 1999-es sikeres kampány során is, neki köszönhetően hitte el az izraeli választók jelentős része, hogy Barak megvalósítja Rabin programját. O azonban még ennél is tovább ment, nem hímezett-hámo- zott, hanem bejelentette, hol a határ, ameddig kész elmenni anélkül, hogy - megítélése szerint - veszélyeztetné Izrael biztonságát. Az egész Gáza-övezetet és Cisz- jordánia kb. 95 százalékát ajánlotta fel a palesztinoknak, s Kelet-Jeruzsálem arab negyedeinek ellenőrzését. Elfogadhatónak tartotta a megszállt területeken létesített zsidó telepek tucatjainak felszámolását, s kész lett volna kártérítést fizetni a palesztin menekülteknek. Nem volt viszont hajlandó kizárólagos palesztin szuverenitás alá helyezni a Templom-hegyet, sem visszafogadni a menekülteket, akiknek a száma időközben persze jócskán megnövekedett. Amit a palesztinok követeltek Rabinnal a palesztin vezetés még a korlátozott autonómiáról tárgyalt, a fokozatos csapatkivonásról, esetleg néhány telep felszámolásáról - Jeruzsálem és a menekültek sorsa majd csak valamikor ezután került volna terítékre. Ehud Barak javaslatait viszont nem egy katona utolsó szavaként, hanem egy politikus első ajánlataként értelmezték, s jó arab szokás szerint elkezdetek alkudozni. Ciszjordániának is az egészét akarták, Kelet-Jeruzsálemet fővárosnak, s benne az egész Templom-hegyet Siratófalastól. Ráadásul a menekültek és leszármazottaik, vagy négymillió ember visszafogadását és kárpótlását is. Ezen vesztettek rajta. Amire Sáron még hajlandó Sáron hivatalosan még semmit sem deklarált, azon kívül, hogy a zavargások befejeztével kész tárgyalni a palesztinokkal, akár még Arafattal is, akivel a Sarm as Sejkben megtartott tavalyi megbeszélések során nem volt hajlandó kezet fogni. Nem hivatalosan annyit tudni, hogy több területet már nem akar a palesztinoknak átadni, viszont elfogadja, hogy továbbra is ellenőrizzék Gáza nagy részét és Cisz- jordánia 42 százalékát. Jeruzsálemről, a zsidó telepekről, a palesztin menekültek kártalanításáról s főleg visz- szafogadásáról még csak tárgyalni sem hajlandó. Az oldalt írta: Görföl Zsuzsa Erőssége mindig is a gyors helyzetfelismerés volt, legjellemzőbb vonása a fegyelmezetlenség és kegyetlenség, gyengéje a hatalom Ariel Saronnak nem való a kormányzás Az új izraeli miniszterelnök testőrei kíséretében (CTK/AP) Nem tesz jót a közel-keleti békefolyamatnak, de magának Izraelnek sem, hogy Ariel Sáron lett a miniszterelnöke. A zsidó állam élén történt váltás közvetve az egész nemzetközi légkörre kihat, hiszen egy stratégiai és gazdasági jelentőségű térség labilitása, a fegyveres erőszak kiéleződése régión kívüli érdekeket is érint. ELEMZÉS A külföldi hatalmi központok meg sem próbálták titkolni, hogy ellenükre van Ariel Sáron ismételt politikai szerepvállalása. Általában az a vélemény uralkodott, hogy a jobboldali Likud mindaddig ellenzéki szerepre van kárhoztatva, amíg Sáron áll az élén. S mivel Izraelben egy furcsa, közvetlen kormányfőválasztási rendszer volt érvényben, Sáron sikerére senki sem tett volna egy lyukas garast sem. Ezzel szemben megszerezte a szavazatok több mint 60 százalékát, ami az izraeli társadalom sajátos, majdhogynem pontosan fele-fele arányú megosztottsága mellett hihetedenül nagy siker. Egészen pontosan: óriási bukás az előd, Ehud Barak számára. Pedig Sáron nem tett mást, mint ami eddigi katonai és politikai pályafutása alapján elvárható volt tőle: felrúgott minden szabályt és nyert. Tavaly szeptember 28-án katonák és rendőrök százainak élén provokatív látogatást tett a jeruzsá- lemi Templom-hegyen, a muzulmánok harmadik legszentebb helyén. A válasz nem lehetett más, mint az intifada ismételt fellángolása és ennek következtében Barak és béketeremtési kísérlete bukása. Sáron ismét elemében volt: már hónapokkal korábban egyre gyakrabban hallatott magáról. Nyilvánvalóan nem ült neki a vidéki gazdálkodó szerepköre, aki megöregedvén, csak helyre kis birtokával és unokáival foglalkozik. Harminc éven át aktívan politizált, 1973-ban került be először a knesszetbe, s azóta mindössze 3 olyan év volt, hogy nem bírt mandátummal, miközben több miniszteri tisztséget is betöltött. Katonaként is a csúcsig vitte: tábornok lett. Tizenhét évesen lépett be a Haganába, amely fegyverrel küzdött a britek ellen Izrael létrehozásáért. Ez volt Sáron számára az ideális közeg: nem az eszközök számítottak, csak a cél, s az volt a jó parancsnok, aki nem felsőbb utasításra várva cselekedett, hanem önállóan, saját helyzetértékelése szerint. A szigorúan hierarchikus és fegyelmet követelő hadseregben Sáron úgy érezte magát, mint egy kalitkába zárt sas - de azért gyakran kitört. Első hírhedt tettét 1953-ban követte el: egységével felrobbantotta a ciszjordániai Kibija falu 45 házát - 69 palesztin lakóval együtt. Amikor 1971-ben a palesztinok fegyveres akciókat indítottak a sűrűn lakott Gáza-övezetben, eldózeroltatott 2000 lakóházat, hogy a hadseregnek elég széles utak álljanak rendelkezésére az erők átcsoportosításához. Tizenhatezer embert tett hajléktalanná, s végérvényesen ráragadt a Buldózer „becenév”. A hadsereg déli szárnyának parancsnokaként nem válogatott az eszközökben: a palesztin aktivistákat bírósági eljárás nélkül deportálta, a legveszélyesebbeket simán lelövette. 1971 második felében 104 palesztin halt „titokzatos” halált Sáron felség- területén. Mire a vezérkar és a kormány végleg megelégelte volna nemzetközi tiltakozásokat is kiváltó ténykedését, kénytelenek voltak ismét igénybe venni Sáron szolgálatait, hiszen kitört az 1973-as háború. A Buldózer elemében volt, keményen harcolt - és fütyült a vezérkar parancsaira. Kockáztatva az izraeli hadsereg legjobb páncélos egységét, egyszerűen átkelt a Szuezi-csa- tomán és körbezárta az ott állomásozó egyiptomi csapattestet. S bár ezzel Izrael javára döntötte el a csatát, csak azért úszta meg a hadbíróságot, mert a közvélemény túl gyorsan értesült a vagány húzásról. Az ujjongó emberek azt már nem akarták tudni, mi lett volna, ha... Sáron indítékai sem érdekelték az örömmámorban úszó izraelieket: csak azért kockáztatta katonái életét és a korszerű fegyvereket, mert esedékes volt az új vezérkari főnök megválasztása, s le akart pipáim mindenkit. Minden koncepciót nélkülöző harcmodora és vak agresszivitáSaron sikerére senki sem tett volna egy lyukas garast sem. sa miatt azonban a tábornokok nem voltak hajlandóak neki ítélni a posztot, mire Sáron sértetten otthagyta a hadsereget. Politikusként sem változtatott harcmodort: agresszivitását és hírhedt arabgyűlöletét mint a jobboldali Likud egyik alapítója kamatoztatta. Amikor 1977-ben a Likud-kormány mezőgazdasági minisztere lett, nem a narancsültetvények foglalkoztatták, hanem az, hogy minél több zsidó telepet hozzon létre a megszállt területeken. A következő kormányban hadügyminiszter lett, s addig- addig mesterkedett, míg 1982-ben Menahem Begint belemanőverezte a Libanon elleni invázióba. A vezérkar úgy döntött, Dél-Libanonból ki kell füstölni a palesztinokat. Sáron viszont csapataival meg sem állt Bejrútig - de ott aztán hosszabb időre. Egészen addig, amíg a maronita keresztény milíciák lemészárolták Szabra és Satila palesztin menekülttáborok kétezernyi védtelen lakóját Az invázió nyomán bekövetkezett fejlemények a Palesztinái Felszaba- dítási Szervezet vezérkarát - élén Jasszer Arafattal - Bejrút elhagyására kényszerítették, de a „bejrúti mészárosnak” - ez lett Arik Sáron új titulusa - is mennie kellett. Egy izraeli vizsgálóbizottság minden kétség- séget kizáróan megállapította: hazugságokkal kényszerítette a miniszterelnököt az invázió engedélyezésére és tudatosan nem akadályozta meg a szabrai és satüai mészárlást. A bizottság egyszer s mindenkorra eltiltotta őt a védelmi miniszteri poszttól. A kormányfői hivatalra viszont nem gondolt... 1999 májusában, amikor Ehud Barak lett Izrael közvetlenül választott miniszterelnöke, Sáron a tagság jelentős részének tiltakozása ellenére a Likud élére került. Lassan az a vélemény alakult ki, hogy rendjén van ez így, a Likud jó ideig úgysem rúg labdába, majdcsak találnak valakit a posztra négy év alatt. Sőt, sokan abban reménykedtek, hogy addigra az emberek elfeledik Benjámin Netanjahu botrányait, s az ifjú kedvenc visszatérhet a párt élére. Barak azonban tisztában volt azzal, hogy bármikor megfogyatkozhat kicsi és ingatag parlamenti többsége, ezért túl gyorsan akart túl sokat tenni. Apalesztin vezetés is hibát hibára halmozott: még egyeden izraeli kormány sem kínált nekik olyan kedvező megoldásokat, mint Baraké, de ők még többet akartak, szélsőségeseik pedig mindent: Barak kompromisszumkészségét Izrael gyengeségének vélték, s hadba szólítottak. Az izraeliek békét akartak, de az árát egyre többen sokallták. Az Egyesült Államokban tombolt az elnökválasztás, a béketárgyalások megfeneklettek. Eljött Sáron ideje. A Templom-hegyen tett látogatása nyomán kirobbant erőszakhullámmal bizonyította: a palesztinok nem megállapodni, hanem harcolni akarnak. Természetesen a lincselések is az ő malmára hajtották a vizet. Barak kénytelen volt lemondani - de az ismételt visz- szatérésben reménykedett. Sáron pedig olyat tett, amit eddig még soha: nagyon jó taktikát választott, kampánya első napjától kezdve nemzed egységkormány megteremtését ígérte, s magának Baraknak szánta a védelmi miniszteri, a nagy nemzetközi tekintéllyel bíró Simon Peresznek pedig a külügyminiszteri tárcát. A nagyvonalúság mögött mást is látni keÜ: Saronnak bírósági határozat tiltja a védelmi tárca vezetését, ő nem teheti meg azt, amit Barak, hogy miniszterelnökként magának tartsa meg. Azt sem teheti meg, mint anno Peresz, hogy egyben külügyminiszter is lesz: a bejrúti mészárost nagyon sok ország nem tartja tárgyalóterem-képesnek. Ami pedig a palesztinokat illeti, kutyaszorítóban vannak. Sáron csak a 42 százalékát kínálta fel azoknak a ciszjordániai területeknek, melyeket Barak kész volt nekik visszaadni. Ha leülnek vele erről tárgyalni, már soha egyeden izraeli kormány sem fog nekik felajánlani többet. Ha egyáltalán nem tárgyalnak, kockáztatják a nemzetközi szimpátiák elvesztését. Ha folytatódnak a harcok, a merényletek, az izraeli közvélemény végleg ellennük hangolódik - erről Sáron majd kellőképpen gondoskodik. Csak egy dologban bízhatnak: Sáron hétpárti koalíciója kezelhe- tetlennek bizonyul és megbukik, még mielőtt belelendülne a kormányzásba. Izrael minden esetben kedvezően fogadta a nemzeti egységkormányok létrehozását, bár egység sosem született Negyedik kísérlet az illúzió ténnyé változtatására KOMMENTÁR Összehasonlítva a korábbi kormányokkal, Ariel Sáron kabinetje jelentős támogatással bír a 120 tagú knesszetben. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a 73 mandátumnak köszönhetően valóban stabü lesz Hét párt képviselői alkotják ugyanis ezt a közel kétharmados többséget, a szélsőjobbtól egészen a parlamenti paletta baloldaláig. Az eddig kormányzó Izraeli Munkapárt hozománya 23 mandátum, Sáron Likudjának 19, az ultraortodox Sasznak 17 képviselője van, a többi 14 voksot négy pártból toborozta össze a miniszterelnök. A „kicsik” persze kevéssel is beérik, ezúttal nem ők a veszélyforrás: a három „nagy” - ha nagyon akarja - bármikor tud verbuválni két képviselőt, s máris megvan a 61 mandátumos többség. Más a helyzet a Szefárd Tóraőrzők (Sasz) pártjával, amely akkor buktatja meg a kormányt, amikor akarja. A támogatásért máris komoly árat kért: két évvel meg- hosszabbíttatta a knesszettel a teológiai tanulmányokat folytatatók katonai szolgálatának elhalasztását, még mielőtt Saront hivatalosan beiktatták volna. A döntés jelentőségének megítéléséhez tudni kell, hogy a megalakulása óta állandó hadiállapotban élő Izraelben a közvélemény elsöprő többsége ellenzi az ortodoxok kiváltságait. Nem sok jót ígérnek a korábbi tapasztalatok sem. Izrael 1948-ban történt megalakulását követően egészen 1967-ig a baloldali Munkapárt volt hatalmon. A hatnapos háborút megelőző zűrzavaros, feszült helyzet, a küszöbönálló, bizonytalan kimenetelű háború megkövetelte, hogy a Munkapárt legalább névlegesen bevonja a kormányba az ellenzéket, nevezetesen Menahem Begint. 1970-ig állt fenn ez a kabinet, akkor a jobboldal kivált - Beginék megelégelték a súlytalanságot, másrészt így tiltakoztak az Egyiptommal kötött tűzszünet ellen. 1984-re kialakult Izraelben a máig fennálló megosztottság, amelyet persze nevezhetünk erőegyensúlynak is: a választásokon sem a bal-, seúi a jobboldal nem tudott felülkerekedni. Egy mindmáig példátían egyezség született: először két éven át a munkapárti Simon Peresz volt a kormányfő, majd posztot cserélt az addig külügyminiszterkedő Likud- párti Jicchak Samirral. Ezek után 1988-ban - ugyan a jobboldal nyert, de nem tudott többséget szerezni, így Samir a parlamenti támogatás fejében a védelmi tárcát átadta a Munkapárt új vezetőjének, Jicchak Rabinnak. Ez a felállás azonban távolról sem volt olyan stabil, mint az előző „váltógazdálkodás”: 1990- ben a Munkapárt ellenzékbe vonult. Figyelembe véve ezeket a tapasztalatokat is, nem túl rózsásak Sáron kilátásai. Ki kell szolgálnia a „kicsik” minden politikai szeszélyét, miközben egyfolytában a Sasz nagy étvágyát kell csillapítania - ezzel a párttal eddig még minden koalíciós partnernek meggyűlt a baja. Ha pedig túlzottan .jobbra hajt”, a Munkapárt buktatja meg kabinetjét egyik percről a másikra, mivel nem fogja vállalni hagyományos szavazótábora elvesztését. Amint rendeződnek a Munkapárton belüli ellentétek - amelyek a Sáron kormányában való szerepvállalás nyomán robbantak ki és megingatták mind Barak, mint Peresz párton belüli pozícióját -, bekövetkezhet az irányváltás. Főleg abban az esetben, ha folytatódik a nyüt erőszak a palesztinok ellen, ha fennmarad a palesztin területek zárlata, ami egyenlő az ott élő lakosság kiéhez- tetésével. Ennek ódiumát sem a munkapárti politikusok, sem választóik jelentős része még a látszólagos nemzeti egység érdekében sem hajlandó vállalni. Ariel Sáron Simon Peresz külügyminiszterrel az új izraeli kormány tegnapi jeruzsálemi ülésén, amelyen a békefolyamat felújításának lehetőségeiről tanácskoztak. (CTK/AP)
