Új Szó, 2001. március (54. évfolyam, 50-76. szám)
2001-03-01 / 50. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2001. MÁRCIUS 1. Oktatás Az iskolákban tanított történelmi hazugságok és mítoszok óhatatlan következménye az engesztelhetetlen gyűlölet, amely számos diszkriminatív intézkedésben öltött testet Lélekmérgező történelemoktatás kiskorúaknak Szerencsére ma már saját nemzetük valós, nem torzított történelmét tanulhatják az iskolában a magyar diákok Szlovákiában a demokrácia visszás értelmezésének, a szellemi, jogrendbeli torzulásoknak, vétségeknek, a humánum ellen elkövetett bűnöknek a fő forrása a többségi nemzet politikai reprezentánsainak nacionalizmustól terhelt művelet- lertségében keresendő. RÉVÉSZ BERTALAN Ennek a műveltséget nélkülöző magatartásnak van egy sajátos indíttatású, számunkra fölöttébb veszélyes tartománya, s ez a történelmi hazugságok tüzelte bosszúállás tébolya, amely az ezeréves együttélés során elszenvedett állítólagos sérelmekért akar rajtunk elégtételt venni. S mivel az efféle koholmányokat maguk az iskolák - tankönyvek és más írott források tucatjai révén - immár nyolc évtizede sulykolják a fogékony gyermeki agyakba, ennek óhatatlan következménye az az engesztelhetetlen gyűlölet, mely az utóbbi tíz évben számos, minket sújtó diszkriminatív intézkedésben öltött testet. Nem az „intézőkön” múlott, hogy törekvéseiket nem sikerült maradéktalanul megvalósítaniuk. És azt se feledjük, hogy egyszer a háború, máskor a diktatúra miatt nemzedékek fosztattak meg a reváns lehetőségétől, tehát mára - a nacionalizmust vallásként vallókban - amolyan halmozott-torlódott rögeszme Ütött tanyát, mondván: most, vagy soha! Igen, mert ha ma elmulasztják, az uniós csatlakozás létrejötte után többé már nem lesz rá lehetőség. A mai szlovák közéletnek tehát szinte az egészét a józan észtől elrugaszkodott nacionalizmus uralja, amely egyidejűleg betegesen mániákus és lelketlen, s mert mindennapi kenyere az ellenségkép-teremtés, a legtermészetesebb igényeinket és a legártatlanabb meg- nyüvánulásainkat is a szlovák állami szuverenitás és területi integritás elleni merényletnek tekinti. Ezek után vegyük szemügyre a történelemtankönyveket, pontosabban - a terjedelmi korlátok miatt - ezek egy-egy kiáltó tételét, szem előtt tartva, hogy a valótlanságokat közvetítő, tudománytalan tankönyvek jóváteheteden károsodást okoznak a gyermekek tudatában, lelkében. Mivel az általános és középiskolák osztályainak tananyagai egymásra épülnek és fokozatosan bővülnek, tehát óhatatlanul ismétlődnek, a közoktatási évek során a diák több ízben is találkozik az alábbi valótlan állításokkal:- A Kárpát-medencében megtelepedett honfoglaló magyarság afféle hordákba verődő vandál népség volt; ölt, pusztított, leigázta az őslakos szlávokat, s visszavetette őket a fejlődésben..- A barbár magyarok „Svátopluk szlovák államát, a keresztény Szlovákiát ” (sic!) bekebelezték, kultúráját elpusztították, majd népét ezer évig kegyetlenül sanyargatták, a 19. század folyamán pedig nemzeti létüket már-már megsemmisítették.- Magyarország „soknemzetiségű feudális államként jött létre. Éltek benne: magyarok, szlovákok, románok, horvátok, szerbek és szlovének”. „Szlovákia a 11. század végén (sic!) tíz királyi vármegyére tagolódott.” Az egykori Magyarország térképén a mai Szlovákia területe van berajzolva, s a „Nit- riansko” országnév mellett „Devín, Bratislava, Trencín, Nitra” helységnevek szerepelnek.- Félrevezetőnek és hazugnak minősíthető a történelmi fejlődés olyan beállítása, hogy a magyar főúri viszálykodások és a magyar királyok bűnei zúdították Európára a török veszélyt, s az ezt követő szenvedéseket. Arról viszont semmit sem tanul a diák, hogy az európai civilizációt a török invázióval szemben éppen a magyarok védték meg, miközben már-már elvéreztek.- „Miután a törökök elfoglalták Magyarország déli és középső részét, Szlovákia (sic!) lett a magyar állam magva. A megszállt területek lakosságának nagy része szlovák városokban és falvakban telepedett le. A legfontosabb állami hivatalok, „a magyar országgyűlés, a királyi helytartó és a hercegprímás átköltözött Bratislavába.” (sic!) Egyetlen tankönyv sem tartalmazza a végvári vitézek évszázados harcait, s az erdélyiek „két pogány közt egy hazában” hősi helytállását.- Az 1840-es években nem a magyar liberális középnemesi, nem a Kossuth vezette 1848-49-es forradalom és szabadságharc jelentette a Kárpát-medencében az európai haladás fő irányát, hanem a Habsburgok önkényuralmi rendszere, mely ugyebár a birodalom nemzeteinek függetlenségi törekvéseiről hallani sem akart.- Az első köztársaság idején a zsidó kereskedők kegyetlenül kizsákmányolták a szlovák falvakat, s a csehek, vezető szerepüktől és felsőbbrendűségüktől elragadtatva, könyörtelenül félgyarmati sorba taszították Szlovákiát.- Az 1907. évi Apponyi-féle iskolatörvény még ma is úgy interpretál- tatik, mint a szlovák iskolák betiltását elrendelő törvény. Hazugság! Ez a törvény valójában azt rendelte el, hogy a szlovák tannyelvű egyházi iskolákban, meghatározott óraszámban, az államnyelvet is oktassák. Vajon kinek jutna ma eszébe, hogy kifogásoljuk a szlovák nyelv kötelező oktatását (s minél tökéletesebb elsajátítását!) iskoláinkban, hiszen számunkra ma a szlovák nyelv tudása ugyanúgy nélkülözhetetlen, mint annak idején a szlovák kisebbség számára a magyar nyelv tudása. Vég nélkül sorolhatók az efféle szemenszedett hazugságok. E lélekmérgező torzítások mellett szembeötlő az egész történelmi tankönyvkollekció alagsori színvonalú. Emiatt sem az új, korszerű ismeretek közvetítését betöltendő igényeknek, sem az új nemzedék tudatát, kreativitását fejlesztő követelményeknek nem felel meg. Ismervén a közoktatás szerteágazó gondjait-bajait, a tankönyvek tudományossága, szellemisége tekintetében nem várható gyors előrelépés. Éspedig azért nem, mert ez nemcsak szakmai és anyagi nehézségeken múlik, hanem elsősorban eszmei-politikai akadályokon: a nacionalizmus szabta korlátokon. Aggályainkat bizonyyítja az a tény, hogy M. S. Durica történelem- könyvét (Dejiny Slovenska a Slová- kov - Szlovákia és a szlovákok történelme) -, melynek megjelenése után a szakma nyomban (1997- ben) megállapította elképesztő bu- gyutaságát - az előző oktatási kormányzat, miután két kiadásban és rendkívül magas példányszámban megjelentette, rövid idő alatt (térítésmentesen!) elárasztotta vele az Szembeötlő a történelem-tankönyvek alagsori színvonala. ország valamennyi tanintézetét. Éppen ezért vessünk egy pillantást: a .kézikönyv” címkével ellátott kiadványra, mely a szakma tudós tanárai szerint nemcsak elárasztotta, hanem jóvátehetetlenül megfertőzte az iskolákat. A szerző, mint könyve bevezetőjében írja, nem kisebb feladatra vállalkozik, mint hogy: „az eddig használatban levő tankönyveket helyesbítse és kiegészítse”. Teszi ezt a tanárok sürgető kérelmére, s ama elhatározása jegyében, hogy „a szlovákok kulturális elmaradottságának mítoszát eloszlassa”. Szándékának lapról lapra (230 oldalon) éppen az ellenkezője valósul meg. Könyve elejétől végig koncepciótlan, aránytalan szerkezetű, megbízhatatlan adatolású, torz és hazug történelmi fejlődést közvetítő zagy- vaság. íme egy csepp a tengerből, azaz néhány égbekiáltó döbbenet: - A szlovák államiság történetének elméletét megalkotandó, Durica a Nagymorva Birodalmat egyértelműen szlovák államnak tekinti, melynek nyelve á szlovák nyelv, s Konstantin és Metód a latin szövegeket szlovák nyelvre fordítják. „A Cirill és Metód hagyomány legeredetibb örököse a szlovákság.” S mivel Nagymorávia szlovák állam volt, a mai Morava voltaképpen Szlovákia szerves része, amit a csehek eloroztak.- Csák Mátét ugyanúgy „független szlovák uralkodónak” tekinti, mint Szapolyai Jánost „szlovák királynak”, katonaságát meg „szlovák darabontoknak”.- „Thököly felkelését a szlovákság ama megfontolásból támogatta, hogy a kuruc fejedelemnél elérje Szlovákia részleges önállóságának megteremtését”.- Durica értelmezésében Thököly is a szlovák államiság prezentánsa (a magyarok „tót királyénak nevezik), akárcsak II. Rákóczi Ferenc, aki „1704-ben Szlovákia urává lett, és ténylegesen is kikiáltotta a szlovák államot (Tót impérium)”.- A tudatlanság netovábbja Durica azon állítása is, hogy II. József 1785-ben törvénybe iktatta a jobbágyság fölszabadítását Magyarországon.- Ezek után ama megállapításán sem csodálkozhatunk, hogy az 1848. szeptember 19-i myjavai népgyűlésen Eudovít Stúr „kikiáltotta Szlovákia állami önállóságát”. Szerinte tehát 1848 forradalma Szlovákia állami önállóságáért küzdött.- Tisoék zsidóellenes gaztetteiről Durica vagy hallgat, vagy mentegeti azokat. Ám kegyeletsértő és durva ízléstelenségre vall az az állítása, hogy „a koncentrációs táborok zsidó fogorvosai bőségesen el voltak látva arannyal, míg az egyszerű szlovák polgár számára ez elérhetetlen volt”. Nos, a felhasznált tankönyvi, kézikönyvi és más források tanulmányozása során összeállt egy hihetetlenül torz, egy elképesztően hazug kép - talán szükségtelen a képsort tovább bővítenem -: a tegnap és a ma szlovák iskolája történelmi tananyagának, a nevelőoktatás szellemiségének torzképe, melynek következményei, a szlovák politikai elitre gyakorolt hatása - fájdalom - naponta megélt kisebbségi keserveinkben jelentkeznek. Azt azonban még mi sem mindig tudatosítjuk, hogy a mára infernális méreteket öltő magyargyűlöletet nem holmi gazdasági féltékenységek motiválják, hanem a szupremációjuk meggyőződéséből eredő hatalmaskodási vágy, melynek engedve bezárhatják iskoláinkat, elsorvaszthatják, majd felszámolhatják kulturális, szellemi életünket. Eme diktatórikus rögeszme forrása - ismételten hangsúlyozom - az iskolai nevelésből eredeztethető, elsősorban a fentebb vázolt történelmi tananyag tudathasadásos torzításaiból. Amíg a ma tudós tanárai sem képesek úrrá lenni iskolai nevelésük során sérült habitusukon, mert szellemi fogékonyságuk legérzékenyebb szakaszában szívták magukba a mérgező ismereteket, addig a közélet hatalmasságaitól sem várhatunk européerséget. S tegyük még sürgősen hozzá: a mai szlovák nacionalizmus nem váratlan meglepetés, hanem óhatatlan következménye ama nyolc évtizedes, hol kiélezettebb, hol visszafogottabb nacionalista szellemű iskolai oktató-nevelő hatásnak, amely napjainkban olyannyira szemben áll a korszerű európaiság szellemiségével, hogy nemcsak a társadalmi haladásnak válik kerékkötőjévé, hanem a kívánatos nemzeti érzés kiteljesedésének, az igazi hazafiságnak is. Nemzeti közösségünk felsőfokú képzését ellátó egyetemi intézményünk máig nincs. Alapvető akadálya a politikai-törvényhozói akarat hiánya. E cáfolhatatlan tényt mind a hatalom, mind az intézményi vezetés azzal igyekszik leplezni, hogy unos-untalan ismételgeti: hiányoznak a szakmai feltételek. Azt azonban szándékosan elfelejtik hozzátenni, hogy nekik - a hatalom minden szintű gyakorlóinak - mi mindent illene tenniük annak érdekében, hogy a kívánatos feltételek megteremtődjenek. Elvégre ez az ő elemi emberi kötelességük, mert - nem lévén önrendelkezési jogunk - valamennyi kisebbségi (oktatáspolitikai, intézményalapítási stb.) kérdésben ők, a hatalom kizárólagos birtokosai döntenek. Vagyis, a „bűzlő békanyálas állóvíz” szintje változatlan: létünkről, megmaradásunkról a továbbiak során is nélkülünk döntenek. Mi A tankönyvek szellemiségében nem várható gyors javulás. meg fájdalmasan vesszük tudomásul, hogy a hazai jogrend és demokrácia mostani minőségéből csak „ennyire”, alig egy jottányira futja... Sajnos, közéleti képviselőink mulasztásai is igen . súlyosak. Éppen azért, mert az egyestemalapítás tekintetében ők maguk sohasem voltak döntéshelyzetben, következetesebb és szakszerűbb elszántságot kellett volna tanúsítaniuk. Azaz: egy-egy nekifutás között vétek volt évekig tétlenkedni, s ami még elkeserítőbb, máig sem került az illetékesek asztalára a magyar egyetemalapítás koncepciózus tervezete. (Nem tévesztendő össze a mostanság emlegetett Magyar Szekcióra, illetve Magyar Tanárképző Karra vonatkozó javaslatokkal!) Jóllehet a hatalom még a gondolatától is elzárkózik, mégis - az erdélyiek példája nyomán! - nálunk is eleve egy több karból álló egyetem alapítását kellett volna kezdeményezni, s a követelést máig hatóan fenntartani. Ismételten mondjuk, hogy a Magyar Tanárképző Kar létrejötte egy időre megoldaná legégetőbb problémáinkat, ám az Országos Akkreditációs Bizottság követelményeit csak közös intézeti jóakarattal lennénk képesek teljesíteni. Az egyetemi karok ugyanis szigorú tudományos ismérvek alapján konstituálódnak, nem pedig nyelvi-nemzeti szempontok szerint. Elképzelhető lenne (átmenetileg!) egyfajta rendhagyó döntés is - mármint hogy egyazon kar integrálja a humán és a természettudományi tanszékeket. Ismervén azonban az „akarati tényezőket” térfelünkön, a politikusnak, tanárnak, diáknak közös összefogással mindent el kell követnie, hogy a társadalmi-politikai-szakmai konstellációk kínálta pillanatnyi lehetőségek mielőbb valóra váljanak. Hiszen ki tudja, mikor kapunk hasonló lehetőséget? Vagyis: első lépésként az intézményi hajlandóság elnyerésének kivívása, hogy ennek nyomán az Országos Akkreditációs Bizottság döntése is mielőbb megszülethessen. Gyakran hangzik el a kérdés: hol alapíttassék, működjék ma a magyar egyetem - magyar kar? - Magam erre a kérdésre már 1990 tavaszán válaszoltam „Komáromra voksolok” című cikkemben (Új Szó, 90/83). (Ismét közölve: Anyanyelv - iskola - nemzettudat. Lilium Aurum, 1999=. 55-60. o.) Érveimet ma is vállalom, csupán annyit tennék hozzá (tíz év eltelte után, s mert mára csak a Magyar Tanárképző Kar maradt terítéken!), hogy mai nyomorúságos helyzetünket szem előtt tartva a mielőbbi kifutási lehetőségek pillanatnyüag Nyitra mellett szólnak. Ezek elsősorban a tanszemélyzeti, szaktantermi, könyvtár-szakirodalmi feltételek elvisel- hetőségét jelentik. Egyéb gondjainkat - melyek legtöbbje országos gond - vég nélkül sorolhatnék. Csak a legnyomósabbakat említjük: a rendszerváltozás után évekig szünetelt a pályakezdő tanárok tudományos továbbképzése, s emiatt még jó ideig intézeti méretű akkreditációs gondokkal kell számolnunk; a Bölcsészettudományi Karon gomba módra szaporodó új tanszékek legtöbbjén máig sincs egyetlen magyar nyelven oktatni képes kolléga - noha lépten-nyo- mon figyelmeztettük a mindenkori felelősöket: Nyitrát negyven év hagyománya, a magyar pedagógus- képzésben betöltött szerepe, ma és holnap is arra kötelezi, hogy ellássa a magyar általános és középiskolák pedagógus-utánpótlásának képzését. Végre-valahára csak az utóbbi két esztendőben történt valamelyes előrelépés.... Mégis, az indulással járó gondok- bajok ellenére, sokadmagammal szorgalmazom a Magyar Tanárképző Kar mielőbbi létrehozását, mert számtalan kérdésben (sta- tutuális, nyelvi-szakmai, a tanárok tudományos képzése, financiális stb.) jelentős előrelépést eredményezne. Meg aztán ne feledjük a régi igazságot sem: könnyebb a létezőt javítgatni, mint a semmiből újat teremteni. És ami mindennél fontosabb: a kezdetektől oly távlatos tervezéssel történjék a működés és fejlesztés, hogy megalapozója lehessen a majdani, több karból álló egyetemi intézményünknek - amely egyszersmind a Petőfi megálmodta „bőség kosaráénak reményét csillantaná föl hányatott sorsú közösségünk előtt.
