Új Szó, 2001. február (54. évfolyam, 26-49. szám)
2001-02-03 / 28. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2001. FEBRUÁR 3. TÉMA: BÖRTÖNMISSZIÓ „Mi se tudjuk megváltani a világot, mint ahogy nem tudjuk máról holnapra megváltoztatni egyetlen rab értékrendjét sem" Legyen a kulcsszó a megbocsátás Könyves Pál református tisz- teletes évek óta végez börtönmissziót a pálhalmai börtönben. Munkájáról, tapasztalatairól, az előforduló dilemmákról, gondokról beszélgettünk. BUCHLOVICS PÉTER Milyen speciális erkölcsi kérdésekre kell egy börtönlelkésznek felkészülnie? A börtön szubkultúrájában ugyanolyan hierarchiák alakulnak ki, mint amilyenek a „kinti” társadalomban. Ám azt hiszem, sem a börtöntársadalomnak, sem pedig a „rendesnek” nincsenek különösebb etikai gondjai. A fegyházban élőknek azért, mert minimális az önbecsülésük, a kintieknek pedig azért, mert mára felborult a klasz- szikus értékrend, a csúcson az anyagiak állnak. Pedig az ige is azt mondja: minden rossznak gyökere a pénz szerelme. Ez mára szinte kultusszá nőtt és ez katasztrófa. Épp ezért mi se tudjuk megváltani a világot, mint ahogy nem tudjuk máról holnapra megváltoztatni egyetlen rab értékrendjét sem. Az ember rehabilitációja, a méltóság és az erkölcs szilárdítása hosszú és kényes folyamat, rengeteg buktatóval. A társadalomból ezek szerint hiányzik az a képesség, hogy emberként kezelje a saját elítéltjeit? A kulcsszó itt a megbocsátás képessége. Csak ebből az alapállásból tudunk nyitni a rabok felé. Nincs rosszabb annál, mint amikor valakit megfosztanak a szabadságától, mert ezzel a méltóságára mérnek súlyos csapást. Ám még ha az önbecsüléséből maradt is benne szikra, a közeg elutasító magatartása következtében önerőből roppant nehéz talpra állnia. Ezért fontos, hogy embernek, sőt partnernek tekintsük őket lelki gondozáskor, és sosem szabad éreztetni, hogy mi most pozícióból foglalkozunk velük. A börtön az alvilág mása. A társadalom ugyanakkor hajlamos elfelejteni, hogy a saját alvilágáról van szó. Könnyebb elítélni és úgy tenni, mintha nem létezne, mint szembenézni vele és kezelni tudni. Nem tudunk rehabilitálni egy rabot, bármit is követett el, ha a saját „civil” életünkben sem tudunk megbocsátani egygondozás kérdése, amelyre ma még nincs igazán felkészülve az intézményrendszer, és hiányosak az eszközök. A folyamatnak ugyanis nem lehet csak egyetlen és kizárólagos eleme a börtönviszonyok humanizálása, ha a világ, amelybe az elítélt visszatér egyre mocskosabb, cinikusabb, és a minimális esélyt se adja meg az élet újrakezdésére. ElőSb-utóbb visz- szakerülnek. Nem mindenki, de sokan. Illusztrációs felvétel másnak. Persze az elkövetett bűn nem tűnik el, de azzal még nem segítettem valakinek jobbá válni, ha megbélyegzem, bezárom, aztán ha szabadul, akkor újra rettegek tőle. Ez álszent alibizmus. Ha jól értem, meg kell próbálni visszaadni az elítéltnek az önmagába és a másokba vetett hitét is. Ám a lelkész is csak ember, és ez nem biztos, hogy minden esetben sikerül. Milyenek a személyes tapasztalatai? Még nem végeztem börtönmissziót, amikor egy gyilkos anya otthon látogatott meg bennünket. Ez a nő a folyton síró féléves gyerekét né- mította el egy párnával. Amikor nálunk járt, már letöltötte az egyéves büntetését. Tudtuk róla, hogy ölt, azt is tudtuk, hogy az önbecsülése romokban hever, és állandóan nyugtatókon él. Az ölébe ültette a legkisebb gyerekünket. Elég furcsa érzésekkel néztem rá a feleségemre. Bevallom, elég szemét gondolatok cikáztak a fejemben. Legközelebb a nő csokoládét hozott a gyereknek. A gyanú és az elítélés újra átsuhant rajtam. Mint lelkész és mint ember levizsgáztam. Ekkor döbbentem rá: bennem sincs meg a megbocsátás képessége. Ezt át kell élni és meg kell tanulni. Mihelyt ugyanis az efféle helyzetekben az ember személyesen is részt vesz, sértve érzi magát és rögtön elutasít, hárít. A keresztény etika VV Mindenki örül annak, ha őszinte lehet valakivel. Ezt a rabok nehezen * > tehetik meg. >V hiánya tehát a bizalom hiánya is. Volt olyan esetem is, amikor egész éjjel beszéltem egy fegyenc lelkére, de ő reggelre mégis elkövette az öngyilkosságot. Szerencsére idejében észrevették és megmentették az életét. Mint utóbb kiderült, csak „annyira” lett öngyilkos, hogy ezt megúszva hamarabb szabadulhasson. Tehát pontosan tudta, meddig játszhat, és hazudott? Igen, csalt, de mégis az életét kockáztatta. Mert mi van, ha későn fedezik fel... Hogy működik a rehabilitáció a fegyencek között? Hisszük vagy nem, a rabok embernek nézik a társaikat. Még a börtönőrök bizonyos százalékában is megvan ez a hozzáállás. A múltkor bent járt egy újságíró. Megkérdezte az egyik fegyencet, mi a véleménye a börtönről. A rab megpróbált megfelelni - átvitt értelemben is. - Nagyon szeretem az X. százados urat. - Miért szereted annyira? - Tulajdonképpen nem is tudom. - Előnyöket biztosít neked, cigit hoz be, netán kimenőt ad? - Nem, soha - válaszolta a fegyenc. Végül kiderült: a nevelőtisztet azért kedveli, mert az mindig úgy viszonyul hozzá, mint az egyenrangú félhez. A százados tehát egyfajta „lépcsőként” szerepelt ahhoz, hogy a rab vissza tudjon illeszkedni a társadalomba. Nagyon fontos kérdés az utóBizalom. Kulcsszó lelkész és rab között. Hogy tudja ezt megteremteni, kialakítani? A bizalmat olcsó eszközökkel is meg lehet szerezni, pl. egy pakli cigivel. De inkább türelemmel, nyitottsággal kell meghallgatni a problémáikat, és ha lehet, segíteni rajtuk. Mindenki örül annak, ha őszinte lehet valakivel. Ezt a rabok nehezen tehetik meg. Egyrészt a besúgói rendszer miatt, másrészt, mert a kitárulkozás kiszolgáltatottá teszi őket a többiekkel szemben. Mivel kényszerközösségben élnek, a belső értékrendjük is ehhez idomul, mindenki a másik bűnét tartja szem előtt és ehhez viszonyítja a maga elkövetett dolgát. Tipikus elhárító mechanizmus alakul ki, amelyet csak az őszinteség oldhat fel. Azért vagyunk ott, hogy a meghasonlott- ságon, a megalázottságon változtassunk. A hit és az etika útján. Mi a véleménye a halálbüntetésről? A halálbüntetés egy-egy adott esetre látszatra valóban megoldást jelent, noha valójában nem old meg semmit sem. A kivégzés előtt mindenki azért fogadkozik, hogy kapjon még egy utolsó esélyt, még egyszer láthassa a napot, még egyszer kaphassa vissza a reményt. Az életösztön tehát megakadályozza a folyamatot, egészen addig, amíg valaki „objektív” okokból úgy nem dönt: hajtsák végre a kivégzést. Ezt nem szabad megtenni. A törvény mindig tévedhet. Másrészt az életet csak a Teremető veheti el. Harmadszor: ha egy ember életét elveszem, azzal azt a közösséget is jóvátehetetlenül megcsonkítom, amelyben él. Például, ha egy apát kivégzek, azzal elszakítom mindörökre a nem bűnös gyerekeitől és a feleségétől is. Ezzel pedig szintén bűnt követek el. Ezt sose szabad elfelejteni. Néhány alapadat ♦ Szlovákiában tizennyolc büntetésvégrehajtási intézet van, mintegy hétezer fogoly- lyal. ♦ A rendszerváltás után szinte mindegyik egyház elkezdte a börtönmissziós tevékenységet, jelenleg az ország összes fegy- házában végeznek üyen szolgálatot. A lelkészek munkáját a Szlovák Testvéri Börtöntársaság koordinálja, amelynek vezetőségében az összes hivatalosan bejegyzett egyház képviselője jelen van. ♦ Főállású börtönlelkészként csak egyetlen katolikus pap dolgozik, őt a Büntetésvégrehajtási Intézetek Országos Parancsnoksága fizeti. A főállású börtönlelkész státusa többek közt azt is jelenti, hogy szabad bejárása van a fegyházak azon helyiségeibe (magánzárka, cellajis, ahová a többi lelkész nem, vagy csak külön engedéllyel léphet be. ♦ A Szlovákiai Református Egyház 1999-től folytat börtönmissziót, jelenleg két helyszínen három lelkész és három laikus dolgozik: a zselízi börtönben és a pozsonyi rendőr-főkapitányság fogdájában (vizsgálati fogságban levők közt). ♦ A Cseh Köztársaságban a hivatalos lelkészi szolgálatot 1992-ben vezették be. A bizottságnak 7 állandó tagja van, amelyben a jelentősebb egyházak mind képviselve vannak, tehát az ökumenizmust teljes körűen figyelembe veszik. ♦ A cseh börtönök igazgatósága, a katolikus egyház és az egyházak vüágtanácsának a képviselői 1993-ban szerződést írtak alá a papok tevékenységéről a csehországi börtönökben. ♦ Magyarországon 1990-től rendelet szabályozta a büntetés-végrehajtási intézeteken belül az istentiszteletek, vallási rendezvények megtartásának rendjét. A büntetés-végrehajtási szervezetről szóló törvény előírta, hogy minden elítélt számára lehetővé kell tenni, hogy az egyház lelkészének, illetőleg más képviselőjének gondozásában részesülhessen. Meghatározta a jogszabály azt is, hogy az intézetek kötelesek elősegíteni az egyházak szociális, gondozói tevékenységét, a fogva tartottak szabadulásra való felkészítéséhez nyújtott szolgálatait. Antala Éva református lelkész a szlovákiai börtönmisszióról, a megrázó élményekről, a rabok közt töltött pillanatokról Ki kellene törni az ördögi körből BESZÁMOLÓ A Szlovákiában bebörtönzött mintegy 7000 személy között nagyon kevés a hívő ember, a legtöbbjük a börtönben tér meg, fordul Istenhez. Csak egy példa: 700 fegyenc közül mintegy 7-10 ember jár a foglalkozásokra. Amikor két évvel ezelőtt elkezdtük ezt a munkát, akkor külön csoportot kértünk a börtönigazgatóságtól (a kisegyházak- nak már voltak kialakított csoportjai), és csak magyar nyelven tartottuk volna az órákat. Ám mivel a rabok maguk kérték a kétnyelvű ökumenikus jellegű foglalkozásokat, áttértünk erre a formára. A saját hittételeink szerint válaszolunk az összes hitéleti, vallási kérdésre, de a választ nem kötelező elfogadniuk, mint ahogy a foglalkozásra sem kötelező járniuk. Roppant nehezen indult a munka. A püspökség eleinte vonakodott megadni az engedélyt, mivel nő vagyok, egyszerűen féltettek a közegtől. Feltételül szabták, hogy egy férfi munkatárssal dolgozzak. Miután egy gondnok barátom Örömmel vállalta és a zselízi börtönigazgatóság is beleegyezett, elkezdhettük a foglalkozásokat. Ma már adott időpontban, kéthetente rendszeresen bejárunk a fegyházba. Az egyik legmegrázóbb élményem a közelmúltban volt, amikor a hírhedt Polgári fivérek egyike odajött hozzám az egyik foglalkozáson, és csendesen megkérdezte: „Mondja lelkésznő, maga miért nem fél tőlünk, miért néz bennünket embernek?” Annyira megdöbbentő kérdés volt, hogy hirtelen nem is tudtam rá válaszolni. A rabok ugyanis rendkívül érzékenyek az őszinteségre. A legutóbbi karácsonyt is azért érezték álságosnak és kira- katjellegűnek, mert azok, akik műsort adtak nekik nem fogtak velük kezet, nem beszélgettek el velük. Mi ezt minden alkalommal megtesszük. Ők, ott benn azonnal megérzik, ha valaki hazudik nekik, miközben egyfolytában a Bibliáról beszél. Utálják a pozícióból térítést. Találkoztam már olyan rabbal is, Ők, ott benn azonnal megérzik, ha valaki hazudik nekik. aki filozófiakönyveket olvasott. És bár mindegyik fegyházban található könyvtár, gyakran viszünk be keresztény irodalmat, néha a saját könyvtárunkból. Az órákon a fegyencek nagyon érdeklődőek, nyíltak, bátran rákérdeznek bármire. Ugyanakkor egy-egy vita sokkal kulturáltabban zajlik le, mint akár egy „civil” gyűlésen. S mivel a foglalkozás nem kötelező, ezért rendes viselkedésük nem színjáték, nem áll érdekükben megjátszani a jófiút. Ám mivel missziós lelkészek vagyunk, ezért a belső börtönviszonyokról nincs részletes áttekintésünk, egy-két elejtett szóból tudunk csak következtetni a problémákra. A vizsgálati fogságban levőknél mód van a magánbeszélgetésekre is, ők nyíltabban beszélnek a kínossabb dolgokról is (pl. szexuális zaklatás). Egy rabnak pedig már az is óriási lelki segítség, ha meghallgatják. Nemrég Dél-Afrikában jártam egy nemzetközi börtönmissziós konferencián. Bőven van mit tanulnunk a dél-afrikai, a holland, a német, a kanadai gyakorlatból. Dél-Afrikában például a női börtönökben felügyelet mellett hatéves korig a gyerekek is bent élnek az anyjukkal, ott játszanak, tanulnak. Az apa látogatja őket, a fegyintézet pedig mindent megtesz annak érdekében, hogy a kicsik semmit se érezzenek a börtön légköréből. Inkább egy szigorúbb ovinak tekinthető, de teljes komforttal. Hatéves koruk után a gyerekek visszatérnek otthonukba, az apjuk mellé, ha az anya még nem töltötte le a büntetését. Karácsonykor szeretetcsomagokat készítettünk olyan gyermekek számára, akiknek vagy az apjuk, vagy az anyjuk börtönben van. Bár az ilyen gyerekeken szívesen segít az egyház, a börtönviseltekhez már másképp állnak hozzá. De ez a társadalom hibája is. Nálunk ugyanis Egy rabnak már az is óriási lelki segítség, ha meghallgatják. nincs rendszeres utógondozás. A fegyenc szabadulása után nehezen kap munkát. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy általában szociálisan eleve hátrányos helyzetű emberekről van szó. Minimális tehát az esély, hogy vissza tudjanak illeszkedni a társadalomba. Ha nincs lakása a börtönből kikerült személynek, nem kap munkát, s előbb-utóbb a paphoz kopogtat be, hogy segítsen rajta. Ám érthető módon a lelkész sem tudja megoldani az összes gondját. Marad a kirekesztettség, a lejtő, s az út vége megint a börtön. Nemcsak az egyházak feladata segítséget nyújtani abban, hogy kitörhessenek az ördögi körből. Ez össztársadalmi érdek. (Lejegyezte: Buchlovics Péter) Marad a kirekesztettség, a lejtő, s az út végén megint a börtön? (Illusztrációs felévétel)
