Új Szó, 2001. február (54. évfolyam, 26-49. szám)
2001-02-24 / 46. szám, szombat
HÉTVÉGI MAGAZIN 2001. február 24., szombat 5. évfolyam, 8. szám Mivel az államkasszában kevés a pénz, az intézetek állandó anyagi gondokkal küszködnek. Alapvető szükségleteik fedezése is veszélyben van. Pusztai fogadó a remény rabjaihoz MAHELY ZOLTÁN yárasdtól néhány kilométerre egy eldugott tanyán kapott otthont mintegy 39 szellemi és testi fogyatékos gyerek. Csak a Dunaszerdahelyi járásban három ilyen intézet van, amelyekben közel 200-an töltik egyhangú napjaikat, nehéz körülmények között. Egyetlen bűnük, hogy mások, mint a többiek, illetve olyan családba születtek, ahol nem törődtek velük. Mivel az államkasszában kevés a pénz, ezek az intézetek állandó anyagi gondokkal küszködnek. Alapvető szükségleteik fedezése is veszélyben van. Szegényes berendezés, agyonmosott ruhákban járó gyerekek, felnőttek fogadják a látogatót. A lapagósi intézet egy eldugott tanyán körülbelül 6 kilométerre fekszik az utolsó buszmegállótól, s az oda vezető út télen vagy nagyobb esőzések után szinte járhatatlan. „A lapagósiak kapcsán önkéntelenül is az antik görögök jutnak az eszembe, akik kivitték arra a bizonyos sziklára a beteg, életképtelen csecsemőket, s ledobták őket” - mondja Huncík Péter, a Márai Alapítvány igazgatója. Ö azon kevesek közé tartozik, akik rendszeresen látogatják a betegeket, hogy egy kis vidámságot, életet vigyenek közéjük. „Az intézet lakói nem tehetnek róla, hogy ilyennek születtek. Az sem ritkaság, hogy a szülők hibásak a gyerek állapotáért. Előfordul olyan eset. is, hogy nem törődtek vele, állandóan egyedül hagyták, a gyerek meg a maga módján védekezett. Rakoncátlan, kezelhetetlen lett, pszichopatának nevezték, s ezzel aztán vége is a történetnek. A társadalom meg úgy szabadult meg tőlük, hogy eldugta őket egy tanyára, nehogy szem előtt legyenek. Ebből a szempontból is van mit tanulnunk a Nyugattól. Elég, ha az ember végigmegy az utcán egy tolókocsival. Nincsenek feljárók, korlátok, s a szórakozásra csak minimális lehetőségük van.” Az intézetekben pedig ennél is rosszabb a helyzet. „Nem tudom, mi lenne velük, ha nem lennének a falusi asszonyok, akik három műszakban szinte éhbérért gondozzák őket. A lapagósi intézetben például négyen gondoskodnak csaknem negyven gyerekről. Ünnepnapon, szombat-vasárnap is hat kilométert gyalogolnak a buszig. S meg kell mondanom, hogy hihetetlenül áldozatkészen dolgoznak.” Az intézetek helyzetén hivatott javítani az az évente szervezett gyűjtés, melyet a Márai Alapítvány irányít. Az első a karácsonyi ruhagyűjtés volt. „Egy regionális lapban hirdettük meg, és gyalázatosnak tartom, hogy csak tizenöten adakoztak. Pedig nem pénzt, hanem használt ruhát gyűjtöttünk, s ehhez csak egy kis takarítás kellett volna a szekrényekben. Mindenütt akad egy jó állapotban lévő kinőtt cipő, egy kabát, ing, a gyerek megunt, de még használható sportszerei, amelyekre már nincs szükség, az otthon lakóinak pedig kincs. Ma már szinte minden családban két vagy több tévé van, s a régi magnó, videó, amit az ember úgyis kidobna vagy egy- kétszáz koronáért adná el, óriási segítséget, örömet jelentene az ápoltaknak, akik egy képeslapot is évekig mutogatnak, dicsekednek vele. A baj csak az, hogy ha egy mentálisan sérült embert látunk, többnyire megvonjuk a vállunkat és nyugodtan továbbmegyünk. Megpróbáljuk elfelejteni az egészet, pedig jó lenne, ha az emberek szembesülnének a valósággal, s tudatosítanák, milyen jó, hogy nem szorulnak mások segítségére, hogy milyen nagy adomány a barát, a család, az otthon. Pedig bárki bármikor kerülhet ilyen helyzetbe. Elég egy baleset, amely után többé már nem áll lábra, egy agyhártyagyulladás, bénulás, s máris abban a kategóriában van, mint ezek a gyerekek.” Az intézet lakói nagyra értékelik a családot. Szeretetre éheznek, hálásak egy ölelésért, egy meleg kézfogásért. Néhány intézménytől, jótékonysági szervezettől eltekintve őket senki sem látogatja, még a családjuk is lemond róluk. Ajándék számukra, ha gondol rájuk valaki. „Számukra nincs semmiféle remény, hogy kikerüljenek az intézetből. Megtörtént, hogy egy jó képességű gyereket, aki gyönyörű verseket írt, megkedvelt egy család, és adoptálni akarták. Rövid időn belül azonban visszakerült az intézetbe, mivel képtelen volt beilleszkedni új környezetébe. Az elszigeteltség miatt nem ismerte a társadalmi érintkezés szabályait, képtelen volt egy villanyszámlát befizetni, vagy akárcsak egy buszjegyet venni. Az intézetben eltöltött évek kiöltek belőle mindent, már csak ott tudott mozogni. Szóval az apátia, a semmittevés és az eseménytelenség ellen kéne tenni valamit. Semmibe se kerülne, ha egy család időnként meglátogatná őket. Vinnének néhány kinőtt ruhát, öreg játékot, vagy akár csak pár almát. A szeretet, melyet ott kapnának, semmihez sem hasonlítható.”. A karácsonyi gyűjtésen kívül az alapítvány más módon is segíteni szeremé. „Mikrobuszt szeretnénk venni nekik, hogy ne legyenek annyira elvágva a világtól, szóval kimozdulhassanak néha-néha. A gyűjtés még mindig tart, szívesen elfogadunk akármilyen kis összeget. Ez már csak azért is fontos, mert a legtöbb adakozó azok közül kerül ki, akik sokszor maguk is rászorulnának a segítségre. Mintegy 600 ezer koronára van szükségünk a buszhoz, ennek a kétharmada gyűlt már össze. Hangsúlyozni szertném, nem kell arra várni, hogy valamilyen intézmény szervezze a gyűjtést. Bárki ellátogathat az intézetbe és szponzorálhat akár egy gyereket. Csak 200 emberre lenne szükség, akik felvállalnának egy-egy ápoltat. Anélkül, hogy pénzbe kerülne, jelentősen javíthatnának a helyzetükön. Egy-egy levél, képeslap, egy tábla csoki „s meglenne a napi jócselekedet”. Ha valaki segíteni szeretne, a következő számlaszámra küldhet pénzt: Helpmobil Poínobanka Bratislava 1921653/1200 Huncík Gabriella felvételei Nem ártana, ha kormányunk megvizsgálná, mekkora az az adóteher, amelyet egy polgár el bír viselni A családi kassza apropóján jut eszembe LŐRINCZ ADRIÁN Már-már úgy tűnt, hogy február derekán ránk köszönt a tavasz, és új színt lop ebbe a ködbe borult, megszomorodott világba. A fű szépen ki is zsendült, a madarak csicsergőre fogták a dolgot, s a gyerekeknek is sikerült kifocizniuk az első lakótelepi ablakokat. Ment tehát minden a maga rendjén. Bennünket, felnőtteket sem kerülhetett el ez a nagy zsongás. A túlzsúfolt városi autóbuszokban kevesebb szitok hangzott el ezekben a napokban, és a jegyellenőrök is mintha udvariasabbak, lettek volna. Míg mi, kispolgárok vidáman éltük szürke hétköznapjainkat, a nagypolitika berkeiben is egyfajta „zümmögés” vette kezdetét. Na nem arra az ízetlenkedésre gondolok, amely parlamentünkben már hetek óta folyik, és csupán arra jó, hogy néhány mindenre elszánt hazafiban megerősítse a már így is túlcsorduló egyéni és nemzeti öntudatot, hanem magasabb és ma- gasztosabb dolgokra. Arra, kérem, hogy kormányunk végre meglátta a polgárban az embert! Nem elég, hogy meglátta, úgy tűnik, meg is szerette. Mert meglátni és megszeretni csak egy pillanat műve. A szavakat tett követte, és napvilágot látott a Nagy Törvény, mely végre levette a terhet az amúgy is lyukas zsebű honpolgár válláról. Nevezetesen: kormányunk kb. 50 szlovák koronával megemelte az egy gyermek után járó családi pótlék nagyságát! Persze tudom, sok olvasó ajkára gúnyos, vagy még inkább keserű mosolyt csal ez a kijelentés. Gondoljuk csak végig, mi mindenre is lesz jó az az ötven korona az éppen alapiskolába járó, érettségire készülő, vagy esetleg külföldi egyetemen tanuló csemetéink ellátásában, mennyivel fogja megemelni a hivatására készülő ifjúság életszínvonalát. Van egy sanda gyanúm, de nem akarok vészmadár lenni. Mindenesetre a kormány produkcióját meglehetősen alibiízűnek tartom. A családi kassza apropóján jut eszembe: nem ártana, ha kormányunk - számos egyéb, hasonlóan fontos elfoglaltsága mellett - mintegy mellékesen megvizsgálná, mekkora az az adóteher, amelyet a hazai bérek mellett egy polgár el bír viselni. A téma behatóbb tanulmányozása során rájönnének arra, hogy rég túlléptük már a normálisnak mondható szintet, s hogy az adófizetők olyan terhek alatt görnyednek, amilyenekkel a gazdaságilag fejlettebb nyugati társadalmakban is csak ritka esetekben találkozhatunk. Mint az köztudott, államunk a polgárait - mintegy megtorlásként azért, hogy dolgoznak - az adó két fajtájával, a közvetlen és a közvetett adóval „sújtja”. Közveden a jövedelemből, az ingadan birtoklása után elvezetett adó, valamint az útadó is, míg a közvetettek közé az áruforgalmi és a fogyasztói adó soroltatik, s ezeknek további öt fajtája ismeretes. Ha feltételezünk egy, a mesébe is beillő 20 000 koronás bruttó havi jövedelmet (tudom, nem reális, de szemléltető példának megteszi), a polgár évi bevétele 240 ezer koronát tesz ki. A munkáltatója 91 200 koronát vezet el érte a különféle alapokba, míg maga a munkás szociális biztosításként 14 160, egészségbiztosítás gyanánt 8 800, beteg- segélyző címén 3 360 koronát fizet be, miközben a munkanélkülieket is megtámogatja évi 2 400 koronával. Adóalapja így 137 600 szlovák korona lesz, ami után 20 320 korona jövedelemadót köteles fizetni. Mindeneket egybevetve: marad 190 880 koronája arra, hogy megéljen, és ezt az összeget becsülettel el is költi. Az általa vásárolt áru után áruforgalmi adóként 34 854 Sk csorog be az államkasszába, az összes befizetési kötelezettség tehát évi 175 174 koronát fog kitenni. Ez az évi bruttó jövedelem 52 százaléka. Magyarán ez azt jelenti, hogy a dolgozó, aki „a dolgáért remeg”, január elsejétől július nyolcadikéig tulajdonképpen az államra dolgozik, s csak július kilencedikétől kezd el munkálkodni a saját, illetve a családja javán. Hogy teljes legyen a meghökkentő adathalmaz, megemlíteném még, hogy kis hazánkban az adók és az egyéb befizetési kötelezettségek képezik a bruttó nemzeti össztermék 44,7 százalékát. E téren csak Svédország és Franciaország jár előttünk. Önkéntelenül is fölmerül bennem a kérdés: ilyen jól állunk már? Nem, erről szó sincs. Hogy minden megkeresett koronából ötven fülért visszaadunk az államnak, nem azt jelenti, hogy a honpolgár ezt fütyö- részve megengedheti magának. Az állam „eltájolt” adópolitikájának a hibája ez. Gazdaságilag fejlett országokban az államkassza bevételeinek növelését egyebek között az adóterhek csökkentésével szokták elérni. Mondom: a fejletteb országokban. Mert míg az adóinkból „éldegélő” képviselő hölgyek és urak piszlicsáré szócsatáikat vívják valós és vélt sérelmeikről és világfájdalmaikról a parlamentnek nevezett nagy össznépi cirkuszban, addig ne is várjuk el tőlük, hogy érdemben hozzá tudjanak szólni tényleg létező problémákhoz. Szabad vagy nem szabad? (TA SR-felvétel)
