Új Szó, 2001. február (54. évfolyam, 26-49. szám)
2001-02-16 / 39. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2001. FEBRUÁR 16. Kultúra Dühöng a szakma, megoldást keres a Mozgóképalapítvány, levelek mennek tiltakozó aláírásokkal, a filmszövetség fellép, a válaszokkal adós illetékes egyelőre hallgat Farkastörvények ide, filmtörvény oda, szemle volt Lars Rudolph a Werckmeister harmóniákban Felbolydult méhkas a magyar filmszakma. „Keresd a jelvényt!” (vagyis a szimpatizánsokat), hirdeti plakátján a Magyar Filmművészek Szövetsége. „Keresd a pénzt!” - olvashatjuk a határozott kijelentések mögött. Harmadszorra pedig: „Keresd az igazat!” Indulatok, sérelmek, érvek és ellenzékek sűrű hálójában. SZABÓ G. LÁSZLÓ Olvasom a felhívást a 32. Magyar Filmszemle helyszínén, a Mammut Budai Moziközpontban. „Barátaink! A Magyar Filmművészek Szövetsége a 2001. január 27-én megtartott rendkívüli közgyűlésén úgy határozott, hogy sem jogi, sem szakmai szempontból nem tartja elfogadhatónak a Filmtörvény Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által kidolgozott tervezetét. Ellenzi az állami tulajdonú Nemzeti Filmközpont Részvénytársaság létrehozását, mert az intézményesítené a filmkészítés politikai ellenőrzését és függőségét a mindenkori hatalomtól. Javasolja egy széles körű - minisztérium és filmszakma közötti - tárgyalássorozat megindítását, amelynek eredményeképpen sürgősen megoldást kell találni a filmfinanszírozás és a filmgyártás problémáira. Követeli a filmszakma jövőjét biztosító garanciákat, a filmszakma pénzügyi helyzetét megerősítő filmtörvényt! Keresd a jelvényt!” Keresem. Kapok is egyet, de nem tűzöm ki. Féltem, nehogy elvesszen. Szebb és szellemesebb ugyanis, mint a „fémről” nyomott lógó, a kékszemű lány. Bagossy Levente alkotása, a filmszárnyú férfi (Lugossy Béla mint Dracula és a fekete angyal egy személyben) sokkal inkább kifejezi a mozi lényegét, az „elszállás” lehetőségét, mint az üres tekintetű, inkább egy kozmetikai cég legújabb szemspirálját vagy vadító ajakfényét reklámozó hölgye- mény arcképe. Az elvetett lógó a szakmáé maradt, a hatalom által a rendezvényre erőszakolt női arc táskán, trikón, vörösboros flaskán is azt hirdette: „Ez a kormány szemléje, nem a filmeseké!” A reakció persze nem maradt el. írásos formában sem. A repülő férfi lógója alatt, az üres plakáton bárki véleményt nyilváníthatott. „Szerinted mi lesz?” - szólt a provokatív kérdés. Három választ jegyeztem fel a sok közül. Egy: „A kormány dupla annyi pénzt ad, de fele annyira sem szól bele. Ez kevés!” Kettő: „Ha ezek a polgárurak maradnak, lOOOx rosszabbra számíthatunk. Le velük!” Három: „Kis ország, szétlopott ország, örökös megalkuvás.” Millenniumi Filmszemle, 2001. Budapest. Több mint száz külföldi vendég, a magyar film lelkes hívei, évről évre visszatérő népszerűsítői, közvetítői értetlenül nézik: mi zajlik a szakma sűrűjében. Mit akar a „fent” és mitől retteg a „lent”. Nézzük csak a puszta tényeket, mi váltotta ki ezt a hisztérikus hangulatot. A magyar film évi 400 millió forintot kap az államtól. Ami ádag négy filmre elég. Hiába működnek korrektül az elosztó testületek, a helyzet feszültségén ez sem tud változtatni. Farkastörvények ide, filmtörvény oda, a rendezők dolgozni akrnak. A kulturális minisztérium új elosztási rendszerhez ragaszkodik, a pénzügyminisztérium ellenáll, módosító javaslatok születnek, már a 400 millió odaítélése is veszélyben forog, a szakma egyébként neves képviselői titokban, hogy kollégáik ne tudják, és hogy többet szakítsanak a „közösből”, kiváltották maguknak a minisztériumi „különbelépőt”. Dühöng a szakma, megoldást keres a Mozgóképalapítvány, levelek mennek tiltakozó aláírásokkal, rendkívüli közgyűlésre hívják meg a minisztert, a filmszövetség fellép, a válaszokkal adós illetékes hallgat. Patthelyzet. A magyar film szerencsére „hínáréletű”. Minél mélyebbre nyomják, annál magasabbra tör. Lehetnek tehát akármilyen átszervezési tervei a minisztériumnak, megtalálja a maga útját a közönség felé. Bár a filmgyártás körülményei a rendszerváltás óta csak romlottak, az elmúlt egy év alatt készült alkotások, száma az idén is meghaladta a húszat. Derűsebben fogalmazva: majdnem elérte a harmincat. A versenyben ugyanis huszonhét játékfilmet vetítettek, versenyen kívül pedig Jancsó Miklós és Mészáros Márta legújabb opusát láthatta a közönség. Halottaiból támadt fel a kisjátékfilmek műfaja. Ezeket az alkotásokat jó pár évvel ezelőtt az egész estét betöltő filmek előtt tűzték műsorra, amíg csak el nem vesztek a forgalmazás sűrűjében. Később a televízió kínálatában tűntek fel, de ott is tiszavirágélet várt a műfajra. Az elmúlt két-három év'során ismét fellendült a kisjátékfilmgyártás. Az idei szemlén huszonöt alkotás került be a versenybe és több mint harminc futott versenyen kívül. Szép szám ez is, az is. A minőség azonban sosem függvénye a mennyiségnek. Meskó Zsolt Fehér alsója ugyan nem kapott díjat, de a legnagyobb elismerés a moziban keresendő. A történet két fiatal menedzsere (Kamarás Iván és Hujber Ferenc), egy reklámügynökség munkatársai Woody Allen legújabb filmje előtt avatják be a nézőket az alsónadrág-vásárlás „rejtelmeibe”. A kalandos üzletházi túra úgy mutatja be a marketingszlogeneket életfilozófiaként hirdető menedzser életstílusának szörnyűségeit, hogy az valóban elgondolkoztató - még akkor is, ha komédiába illő. Mundruczó Kornél (a tavaly díjazott Nincs már nekem vágyam semmi ifjú rendezője) egy tikkadt kisvárosi kamasz végzetes tettéről forgatta Afta című filmjét, és ismét nyert. Mundruczó ismét jó helyen szondázott. Olyan történetet lesett el az életből, amellyel nemcsak a tinédzserek körében, hanem a szüleiknél is megnyomta a vészcsengőt. Érzékenyen és pontosan térképezett fel egy olyan (lelki) problémát, amely a magányos, céltalanul kószáló, unalmukban veszélyes helyzetekbe sodródó tizenévesek világát mutatja meg. Visszakanyarodva a játékfilmekhez: az idei év egyértelműen a fiatal filmesek éve. Még akkor is, ha a szemle két fődíját Tarr Béla (1955) és Sopsits Árpád (1952) kapta. Tarr magyar-német kopro- dukciós munkáját, a Werckmeister harmóniákat januárban már Brüsszelben is díjazták, most pedig a Berlinálén vetítik, versenyen kívül. Nem véletlen, hogy a szemle külföldi kritikusai is ennek a filmnek szavazták meg a Mosko- witz-díjat. Tarr műve igazi remekmű. Míves, nagy mesterre valló alkotás. Már a film első képsora is erős érzelmeket kavar. Zárás előtt, egy vidéki kocsmában magyarázza a naprendszer működését egy álmodozó tekintetű, naiv lelkű újságkihordó, bizonyos Va- luska János. Az a típus, aki még a légynek sem tud ártani. Fog magának a nagy ivók között egy enyhén illuminált Napot, akörül forgatja a becsípett Földet, és akad egy bizonytalan járású Hold is. A mutatvány magáért beszél. Felejthetetlen! Aztán hazamennek a „legények”, és elül a söntés zaja. Valuska János (a kiváló Lars Rudolph megformálásában) ágyba teszi s betakarja a világtól már régen elfordult, megkeseredett és megszomorított zenetudóst. Hajnalban pedig a vállára akasztja postástáskáját, s miközben kihordja a küldeményeket, figyeli a várost, a világot, az emberek elégedetlenségét, a krízist, és nem utolsósorban a messziről jött vándormutatványos két produkcióját: a halott bálnát és az uszító beszédeket tartó torzszülöttet. A város élete egyre inkább felvillanyozó- dik, az elégedetlenség az egekig nő, a káosz elkerülhetetlen, az anarchia megállíthatatlan. Valuska János érzi, hova vezet mindez. A borzalmas történet szörnyű végkifejlete ellen azonban már nincs mit tenni. A nép letépi láncát. A film Krasznahorkai László Az ellenállás melankóliája című regényén alapul. A sivár, rideg, lepusztult, sötét világot Medvigy Gábor (az operatőri díj nyertese) tárja elénk az időüenség távlatait felvillantva. De ez ne tévesszen meg senkit, a Werckmeister harmóniák a közelmúlt eseményeinek pontos diagnózisát adja. A rendezői díjjal kitüntetett Sopsits Árpád filmje (Torzók) az ötvenes évek legvégén, a hatvanas évek elején egy vidéki nevelőintézetben játszódik, ahol hat-tizenegy éves gyerekek néznek farkasszemet az élettel. A film alapvetően önéletrajzi beállítottságú, írja Sopsits Árpád. Ezért hívják tehát Soproni Áronnak a főszereplő fiút. Áront az édesapja adja be az intézetbe. Válása után ugyanis a bíróság neki ítélte a gyereket, de új kapcsolatába egyelőre nem fér bele. Az intézetben négy felnőtt irányítja a magukra hagyott fiúkat. Az igazgató és három nevelő. Az igazgató retteg a feletteseitől, így még az imádkozást is szigorúan bünteti az intézetben. Szeretője, a gyerekek pártján álló fiatal nő (Lé- tay Dóra) mindent megtesz, hogy pótolja a pótolhatatlant. Úgy vigyáz a gyerekekre, mintha mind az övé lenne. Ha „menteni” kell, a testével fizet az igazgatónak. A másik két nevelő között ég és föld a különbség. Az idősebbik (Gálffi László jeleníti meg a legfinomabb eszközökkel) ötvenhatban szerzett büntetése miatt „vezekel” az intézetben. Igazságos, érzékeny, tiszta ember. A másik (Mácsai Pál a legjobb férfi epizódszereplő díját nyerte) maga a megtestesült kegyetlenség. A történet során aztán megtudjuk, miért e „náci” magatartás. Vágyait leplezvén a gyerekeket bünteti. A gyilkos testi fenyítések mellett a lelkűket is alaposan megropogtatja. Még a „kiválasztott” szőke gyereket is úgy próbálja meghódítani, hogy közben kér tőle. Apró kis jelentések címén be- súgást. A hat fiú szökésére azonban mégis csak később derül fény. Amikor egyiküket már elnyelte a téli folyó. Szép film, értékes film, érzelmekkel teli, de mégsem érzelgős film Sopsits Árpád alkotása. Nincs benne egyetlen hamisnak vagy hiteltelennek tetsző képsor sem. A felnőtt színészek mellett a gyerekszereplők is remekelnek. Ázok közül is a főhős: Mészáros Tamás. Czinkóczi Zsuzsa Árvácskája óta most láttam először ennyire felkavaró, gyerekszívből áradó, fájdalmaktól dús alakítást. Raritás a magyar filmgyártásban Tímár Péter filmje, a Vakvagányok. Hősei a Vakok Intézetének lakói, akiknek musicalt ír két sikertelen popzenész. A betanítás nem éppen könnyű feladata azonban egy fiatal balett-táncosnőre (Bo- zsik Yvette) hárul, kinek kisfia ugyancsak az intézet falai között ismerkedik a világgal. A nő kezdetben szenved, sőt viszolyog a vakoktól, s bármilyen furcsa: még a kisfiát sem tudja elfogadni, szeretni. A betanítás heteiben aztán egyre közelebb kerül a gyerekhez. Vakoknak vakokról, gondolhatja az olvasó. Ez a film azonban a látók számára is nagy élmény, és egyáltalán nem zavaró az a sajátos nar- ráció, amely a vakokat segíti a képek követésében. A nagy berobbanás a fiatal rendezők nevéhez kötődik. Ilyen tehetséges, erőteljes csapat rég nem jelentkezett már a budapesti szemlén. Tudásuk vitathatatlan, képi látásmódjuk, stílusuk tiszta és egyedi. Áttörésük három díjjal járt. Hajdú Szabolcs a Macerás ügyekkel nyert. Különleges háromszögtörténet az övé: van egy nő, akit el- zülleszt a szerelem, van egy fiú, aki szereti őt, de van egy másik is, aki viszont a fiúhoz vonzódik. Mi lesz a nővel és mi a két fiúval? Ki szereti jobban a másikat? (Ugyanezt a kérdést Jancsó Miklós is feltette az Utolsó vacsora az arabs szürkénél című legújabb őrületében, amelyben a Rába Roland és Mundruczó Kornél játszotta figurák ölelik az érzéki szépségű Rutt- kay Laurát, miközben egymást is gyakran megérintik. Mint Kamarás Iván és Szabó Győző A csodálatos mandarinban, amelyet Mészáros Márta rendezett Bozsik Yvette és a káprázatos technikájú kínai táncos, Zhang Yu Jung főszereplésével. A szerelem, mostantól fogva úgy látszik, már a magyar filmekben is ledöntötte korlátáit.) Kedves, kamaszos történettel lopta be magát a nézők szívébe Török Ferenc, a másik fiatal díjazott. Moszkva tér című filmjében pátosz nélkül beszél a rendszerváltásról és megmosolyogtatóan egy ’89- ben érettségiző osztály ilyen-olyan kalandjairól. Petya tizennyolcadik születésnapjáról és a „szabhegyi” bolondozásokról. A gimnáziumi kaotikus állapotokról. Az első pornófilmről és egy szakadt Porschéről. A Gellért-beli éjszakai fürdőzésről és a Szabadság hídon elfogyasztott reggeliről. Es nem utolsósorban Petya (Karalyos Gábor) örök emlékű párizsi útjáról. A nagy triumvirátus harmadik tagja, Incze Ágnes dokumentum- filmesként kezdte pályáját. Első mozifilmje, a most bemutatott I love Budapest pergő ritmusú, kitűnően vágott, jó zenéjű (Yon- derboi!) játékfilm négy mai fiatalról (Hámori Gabriella, Kovács Martina, Csányi Sándor, Lengyel Tamás), akik közül az egyik a szemünk előtt kerül fel vidékről a fővárosba. Barátnője már gyökeret eresztett Pesten, barátja márkás szerkóban és luxuskocsival „űzi a fényt”, a vidéki, még tiszta és ártatlan szőkeségnek egy elnyűtt alsónadrágú, csetlő-botló biztonsági őr fogná a kezét - ha engedné, A történet végén nagy bajba kerülnek, de a csoda segít rajtuk. Modern mese 2000-ben, hamis álmokkal. Csak tessék, tessék! Az ébredés nem sokáig várat magára. A legkegyetlenebb film díját az én mozimban Schilling Árpád Nexxt című alkotása kapta. Schilling minden kétséget kizáróan nagy formátumú rendező lesz. Már most sem kis kaliber. Bertold Brecht Baal című darabjával nemrég Párizst is meghódította. A Nexxt a Bárka Színház tavaly októberben bemutatott produkciója, és azóta is telt házzal játsszák. A 150 millió forintot felemésztő film felvételei azonban megelőzték a színpadi produkciót. Tasnádi István, a forgatókönyv írója a történetbeli Frau Plastic Chicken, „a világ egyik legnépszerűbb tévés személyisége” (Udvaros Dorottya) élő műsorában próbálja kiirtani az emberben rejlő gonoszságot, az eredendő rosszat, a pusztító vágyat. Egyenes adásban tartóztatnak le egy mai sorozatgyilkost, akit aztán a stúdióban hoznak össze a kor másik hírhedt bűnözőjével. Schilling filmje a kereskedelmi tévécsatornák szenzációhajhász show-műsorai elé állít görbe tükröt, de a kritika túlmegy a „záróvonalon”. Bodó Viktor eszelős játéka és Nagy András egészen kivételes operatőri munkája így aztán csak irtó- zatot és iszonyatot kelt a nézőben, aki a sok szörnyűség és kegyetlenség láttán valósággal kimenekül a moziból. A szemle közönsége ily módon lakmuszpapírként működött. Legfrissebb információim szerint az alkotók újravágják a filmet. Van mit kihagyni belőle! A Vakvagányok balett-táncosnője: Bozsik Yvette Kamarás Iván és Hujber Ferenc a Fehér alsóban (Kende Tamás felvételei) Mundruczó Kornél, Ruttkay Laura és Rába Roland az új Jancsó-filmben Mészáros Tamás, a tört szárnyú madár a Torzókban
