Új Szó, 2001. január (54. évfolyam, 1-25. szám)

2001-01-23 / 18. szám, kedd

ÚJ SZÓ 2001. JANUÁR 23.

Kultúra

Hujber Ferenc: „Zsigerből érzem, hogy vár rám egy hatalmas futás. Nem tudok rá magyarázatot adni, hogyan fogom elérni, de hogy így lesz, azt biztosra veszem..."

Már túltette magát a régi keserűségeken

Van néhány féltve őrzött traumája. Mint ahogy jó pár remekül megoldott szerepe is. Hujber Ferenc 1999-ben kapott színészi diplomát, és már ugyanebben az évben elnyerte a filmkritikusok díját is. Salamon András Közel a szerelemhez című játékfilmjében nyújtott alakításával hirtelen gyorsasággal emelkedett ki korosztálya népes csapatából.

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Horvai István és Máté Gábor osztályából a Vígszínház „kispadjára” került. De nem sokáig várakoztatták. Shakespeare-darabokban dolgozott Valló Péterrel és Eszenyi Enikővel. Brecht Kurázsi mamájában Szász Jánossal. A mozifilmek mellett reklámokban és videoklipekben is feltűnik. Energikus fiú. Kópés mosolya, finom humora pillanatok alatt rokonszenvessé teszi.

Tisztán, szinte naivan jött el otthonról, pontosan úgy, mint a Közel a szerelemhez Karcsija, akiből Pesten lesz rendőr. Aki vidékről kerül a főiskolára, annak a későbbiek során általában több a mondanivalója. Önt milyen hatások érték gyerek- és kamaszkorában?

Tizennyolc évet töltöttem Szombathelyen. A pályám szempontjából fontos dolgok ott történtek velem. Boldog, szinte burokban töltött gyerekkorom volt. A kálvária az általános iskola második osztályában kezdődött. A szüleim ugyanis átírattak egy másik iskolába, amely közelebb volt a lakásunkhoz, és odajárt a húgom is. Ez volt az első törés, az első trauma az életemben. Ott, ahol kezdtem, szerettek az osztálytársaim, imádtak a tanáraim. Jól tanultam, nagyon jól éreztem magam, tele voltam sikerélménnyel. A másik iskolában, az orosz tagozatosban, rengeteget sírtam, zokogtam. Nem tudtam beilleszkedni. Már a tanárom járt értem, hogy reggelente elvigyen az iskolába, de ez sem oldott meg semmit. Gyökeresen megváltozott a személyiségem. Szerepet játszottam. Megpróbáltam elviselni a dolgokat, ami nem sok jót eredményezett. A tanulásban leromlottam, az osztálytársaimmal kölcsönösen utáltuk egymást. Kívülről ez nem annyira látszott, legbelül viszont a legapróbb történéseket is húszszoros nagyításban éltem meg. Az oroszt kimondottan gyűlöltem. Most már szeretem. Ha tehetném, megtanulnám. Kicsi korom óta tudom, hogy a hangok, a szavak, ahogy elhangzanak, nagyon nagy hatással vannak rám. Elalvás előtt, az ágyban próbáltam egy-egy hangot megenni. Lenyelni. Játszottam a szavakkal. De az orosz kötelező volt, azért utáltam. A németet ma sem szeretem. Az olaszt és a szláv nyelveket viszont igen. Az első két év, a házunktól távolabbi iskolában azért is fontos volt, mert a testnevelést fő tantárgynak tekintették. A sport iránti szeretetet ott oltották belém. Olvasni is ott tanultam meg. De úgy, hogy én lettem az osztályban a leggyorsabban olvasó gyerek. A mai életem sajnos nem teszi lehetővé, hogy sokat olvassak. Megpróbáltam. Nem megy. Szakaszonként egy könyv sem nyújt olyan élvezetet, mint annak idején a sok Victor Hugo, Dumas és Jack London. Tizennyolc éves koromig Robert Merle és Remarque regényeit is sorra vettem. Nagy élvezetet jelentett elképzelni korokat, helyzeteket, ruhákat, tárgyakat, embereket.

Mikor oldódott aztán az átíratásból eredő trauma?

Nem oldódott. Végig kitartott. A sok kudarc rengeteg ellenőrzői beírást eredményezett. Egy idő után már rettegtem hazajárni. Az édesapám végül bejött az iskolába, hogy elintézze, mentsenek fel oroszból. Ilyesmiről természetesen

szó sem lehetett. Görcsöt kaptam az írástól is. Ha lehet, ha elkerülhető, ma sem nyúlok tollhoz. Volt időszak az életemben, amikor any- nyira kiűztem a fejemből az írást, hogy nem jöttem rá, milyen az írott t betű. Ráadásul balkezes vagyok, így amit írtam, el is kentem. Irigyeltem a jobbkezeseket, mert az ő füzeteik sokkal szebbek voltak, mint az enyéim.

Meddig bírta ezt a sok gyötrelmet?

Tízéves koromig. Tízévesen ugyanis világgá mentem. Elszöktem a parkerdőbe. Úgy képzeltem, a távolabbi része már túl van az osztrák-magyar határon. Azt hittem, ott már új világ vár rám, ahonnan gazdagon lehet hazajönni. Ez volt életem másik nagy traumája. Rá kellett jönnöm ugyanis, hogy a dolgok másképpen működnek. Mentem, bandukoltam és egyre világosabban láttam, hogy amit csinálok, az nem jó se nekem, sem a szüleimnek. Úgyhogy visz- szafordultam, és otthon jól kibőgtem magam. Aztán elkezdtem verset mondani. Valami hasznosat csinálni ahelyett, hogy a lekötetlen energiáimmal folyton csak meneküljek. Színjátszókörbe is beiratkoztam. Ott már kezdtem elememben lenni. Álltam a színpadon, és éreztem, hogy azok is néznek, akik nem szeretnek. Ez jólesett. Nem féltem. Nem éreztem rosszul magam. Minden gátlásom elmúlt. A tanulmányi eredményeim azonban nem engedték, hogy gimnáziumba menjek. Nem volt más lehetőség előttem, csak a szakmunkás- képző. Edesanyámék beszuszakol- tak a vendéglátó-ipariba, így most remekül felszolgálok, és főzni is tudok.

Három év kényszermegoldás?

Közben már motoszkált bennem valami. Első évben utolért egy felmérés. Jöttek kideríteni, „hogyan olvas a nép?” És én jól olvastam. Feltűnően jól. Tetszett a tanárnőmnek. Induljak el versenyen, tanácsolta. Egyszer csak ott voltam az országoson. És ott ért az újabb pofon, mert nem sikerült jó eredményt elérnem. Ez nagyon rosszul esett. Iszonyúan fájt. De a fejembe vettem, hogy kiküszöbölöm a hibákat. Beiratkoztam Bartók László versmondóstúdiójába. A következő évben már fényes sikerrel szerepeltem a versenyen. Ott merült fel bennem másodszor a kérdés, hogy mit keresek én a vendéglátóiparban. Két év után már nem lehetett átiratkozni a gimnáziumba, apá- mékkal azonban megígértettem, hogy ha elvégzem a sulit, utána már soha semmire nem köteleznek. Akkor már tudtam, hogy színész leszek.

És onnantól fogva simán ment minden.

Újabb traumák jöttek. Szakmunkás-bizonyítvánnyal nem mehettem felvételizni a színművészetire. Bevonultam egy évre katonának, és hadgyakorlatokra jártam. Az általános iskola és a parkerdő után ez volt a harmadik trauma. De egy hétre elengedtek egy színjátszótáborba Ascher Tamáshoz. Ott találkoztam Ónodi Eszterrel is. Abból a csapatból több mint tízen jutottunk be a főiskolára. Persze nem azonnal. A katonaság után feljöttem Pestre, bejutottam egy stúdióba, és kellékes lettem a Madách Színházban. Tanultam és dolgoztam. Egyszerre készültem az érettségire és a felvételire. Közben sorra véreztek el mellettem az emberek. Kiestek a felvételi rostán. Kezdtem kishitűvé válni. Mint kiderült: nem kellett volna ennyire félnem. Felvettek. Húszévesen bejutottam.

Ezután már csak négy év „örömúszás” következhetett.

Négy év rettegés. Mindig azon izgultam, mikor fog kiderülni, hogy semmit sem tudok. Az első három év maga volt a pokol. Az otthonról hozott nagy büdös vidéki tisztaságot sokan félreértették. Alkalmazkodnom kellett egy elváráshoz. Nem arra volt szükség, aki voltam. Más figura kellett. Cinikus. Kiábrándult. Agresszív. Bunkó. Nem véletlen, hogy a legjobb szerepeim a gonoszok voltak a főiskolán. Ezt kérték tőlem, ezt teljesítettem. A harmadik évben még mindig ez dívott köztünk. „Légy jó fej egy ideig, aztán sértsd meg a másikat, de úgy, hogy hetekig egy szót se váltsatok.” Ez persze nem volt kötelező, csak már perverz örömöt láttam benne. A végén már ostobának tartottak. Ez szép lassan el is terjedt rólam a főiskolán, ennek köszönhetően pedig azok a jeleneteim sikerültek a legjobban, amelyekben szemét- kedtem. Ez valahogy jól állt nekem. Olyan srácnak hittek, aki gerinctelenül és gátlástalanul megcsinál bármit. Én lettem hát a színpadon az ügyeletes rohadék.

Mikor tudta aztán végérvényesen eldobni ezt a maszkot?

Harmadikban már baromian szenvedtem tőle, de ma azt mondom: ennek is meg kellett történnie. Bizonyára sokkal kevesebbet tudnék magamról, ha ez a fejezet kimaradt volna az életemből. Úgy gondolom, ezáltal többet látok, többet észreveszek. Máté Gábor és Horvai Pista bácsi nagyon felnyitották a szemem. Arra is megtanítottak, hogy mindig figyeljek a hátam mögé. Ezzel a leckével ma is jól elvagyok. „Ne bízz senkiben, ne legyél jó fej, ha nem kell, soha ne légy őszinte, mindig játsszál szerepet!” Ennek a szakmának ez a legnagyobb tanulsága. Itt, a Vígszínházban sem szabad őszintének lenni. Soha! Sem az öltözőben, sem a folyosón. Csak olyan emberekkel, akik már bizonyitottak, és ismernek, szeretnek, olyannak fogadnak el, amüyen vagy.

Ilyenfajta „terhelés” alatt nem deformálódik a lélek?

Szerintem én megmaradtam jó embernek. A rossztól egyszerűen elhatárolom magam, amennyire csak lehet. Ha valami nem tetszik, oda nem nyúlok, ott nem barátkozom. Nem kenyerem ugyanis a ravaszkodás.

Salamon Andráshoz könnyen utat talált?

Én igen. Ő hozzám nehezebben. Amikor elolvastam a Közel a szerelemhez alapjául szolgáló novellát, amelyet ő írt, tudtam, hogy ez az én szerepem. Nagyon el akartam játszani.

Karcsi egyenlő Hujber Ferenccel. Már ami a figura belső tulajdonságait illeti. Menti a kutyáját, menti a szerelmét, menti a mundér becsületét.

Elemi erővel vágytam a szerepre. Meg akartam mutatni, hogy ilyen is lehetek. De ha Salamon András mindenkinek a véleményére adott volna, akit megkérdezett rólam, biztos, hogy nem én kapom a szerepet.

Mindent megtettek, hogy lebeszéljék önről?

Eleve azt akarták, hogy ne engem válasszon. Mondtak neki mindent. Hogy kétszínű vagyok, az élet sötét császára, hogy ennek a pasinak semmi se drága, hogy ez mindenre képes.

Ehhez képest a két vállán viszi a filmet. Meg is kapta érte a kritikusok díját.

Mindez azért lehetett, mert Komis Mihály nagyon szeret. Ő is azt akarta, hogy én játsszam a szerepet. Meglátta bennem a főhőst, és ő ajánlott Salamon Andrásnak. Ami persze nem jelentette azt, hogy András mást meg se nézzen. Kipróbált ő másokat is a szerepre, de a végén visszatért hozzám, és igazolva látta döntése helyességét. Nagyon rettegtem, hogy mi lesz, hiszen rögtön az első filmben egyetlen jelenet kivételével végig ott vagyok. Attól féltem, hogy ez unalmas lesz a nézőnek, nem fogja kibírni, hogy végig engem lát. És pont az ellenkezője történt. A „milyen jó, milyen érdekes, mennyire tiszta, mennyire jó nézni!” Én ennek nagyon örültem. Reveláció volt számomra. Jó volt azoknak a szemébe nézni, akik látták a filmet. Elértem, amit akartam. Meg tudtam mutatni, hogy valójában ilyen vagyok. Hogy üyen lennék, ha hagynátok. Azonosítottam magamat a figurával, hogy észrevegyék bennem a jót. Azóta fordultak a dolgok. Túl sok lett az ártatlan, tiszta szemű srácból. Jelenleg másfajta szerepeket játszom. De még valami eszembe jutott. Amikor Salamon András kiválasztott a szerepre, én már sok mindent végigcsináltam a főiskolán. Ott ugyanis mindenki elkövet valamit. Vagy az erét vágja fel, vagy kiugrik az emeletről, vagy ütközik valakivel. A főiskola nagyon zaklatott hely. így utólag elmondhatom, ép bőrrel megúsztam. Én mindig csak a hajammal kísérleteztem. Egyszer feketére, máskor szőkére festettem, de az is előfordult, hogy kopaszra borotváltam a fejem. Belül nem változtam. Azáltal, hogy a tékozló fiú szerepét játszottam, nem alakultam át. A főiskola vége felé pedig már pontosan tudtam, mi az, ami talmi, amitől gyorsan meg kell szabadulni. A rengeteg keserűségen is túltettem magam. Tisztán láttam azt is, hogy mi az, amit már nem akarok csinálni. Jó kis szaftos színházban akartam kezdeni, ahol rengeteget tanulhatok. Ebből a szempontból a Vígszínház nagyon jó műhely. Kezdő szakácsnak a legjobb placc, ahol nagy- közönség előtt kell főzőcskéznie. Mert meg kell tanulni a látványipart is. Őszülte pedig csak akkor lehetsz, ha már megszületett rólad a mítosz. Ha legenda övez. Ha imázs fonódik köréd. Akkor már megfelelsz a Vígszínház művészi követelményeinek. Egyébként nem. Ezerszáz embert nem fogsz meg ismeretlenül. Új arccal nem lehet. Hacsak köréd nem pakolnak mindent, és nem sugározzák elemi erővel, hogy most te vagy a fontos. De ilyen is csak régen volt.

Ehhez képest, úgy látom, nagyon jó helyzetben van. Főszerepet játszik a Gyalog galoppban, a Lóvá tett lovagokban...

... és a filmesek is rendre megtalálnak. A Fehér alsó után jön majd Az egér először alszik el, amelyben Molnár Piroskával játszunk egy idióta falusi nyomozópárt. Az Első generáció cimű tízrészes tévésorozatban egy lengyel hacker vagyok, aki bár a gonoszok oldalán tevékenykedik, alapjában véve szerethető. És ha minden igaz, februárban Antal Nimród filmje is elindul, amely a metróellenőrökről szól. Ebben is fontos szerepem lesz. Egy örökké bliccelő, ellenőröket szívató kis görcs, egy fura fazon, egy igazi kis genyó.

Felötlött bennem egy arc, amely- lyel nagyon sok rokon vonást mutat: Ethan Hawke.

Jó színész. Nekem is vannak ambícióim. És egy belső hang azt súgja: nem Magyarországon jutok fel a csúcsra. Tudom, mit kell tennem. Minden olyan folyóba belelépek, amelybe bele kell lépnem. Hiszek a sorsban, az útban, az eleve elrendelésben. Csak meg kell látnom, mikor mutatnak zöldet. Figyelek is rendületlenül. Zsigerből érzem, hogy vár rám egy hatalmas futás. Nem tudok rá magyarázatot adni, hogyan fogom elérni, de hogy így lesz, azt biztosra veszem.

Közel a szerelemhez: magyar rendőr szeret kínai lányt. Hujber Ferenc és Tsuyu Shimizu a film egyik meghitt jelenetében