Új Szó, 2001. január (54. évfolyam, 1-25. szám)

2001-01-22 / 17. szám, hétfő

ÚJ SZÓ 2001. JANUÁR 22. Sportvilág Csollány Szilveszter: „Tudok küzdeni, harcolni. Ha veszítek, nem adom fel. Az én életemben már mindennek csak akkor van értelme, ha a maximumot tudom kihozni belőle." Úgy forog a magasban, akár a légcsavar Diadalmas mutatvánnyal nyerte el az aranyat Sydney olimpiai tornatermében. Ha a Monte Carló-i cirkuszfesz­tiválon nyújtja ugyanezt, a világ legjobb artistájaként ünnepük. Csollány Szilvesz­ter mégsem szállt el a győze­lemtől. Pedig repül eleget. Úgy forog a gyűrűn, akár a légcsavar. SZABÓ G. LÁSZLÓ Arany az olimpián, Az év legjobb sportolója... ilyenkor már külön öltöző, királyi páholy jár a gyűrű urának? Nekem? Dehogy kell külön öltöző! Egy bajnoknak ez már dukál, nem? Dehogyis! Nem lenne annak sem­mi értelme. Nekem itt barátaim vannak, reggel, az öltözőben min­dig megbeszéljük a napi gondokat. Aranyérmes sportolóként, gon­dolom, mégis csak megenged­het magának egyet s mást. Én nem akarok megengedni ma­gamnak semmit az égvilágon. Amit szívesen adnak, azt szívesen elfogadom, ha segítenek, megkö­szönöm, de azáltal, hogy első let­tem az olimpián, nem akarok ki­váltságos lenni. Tényleg nem. Az adantai olimpiát követően, miután kiment Amerikába, napi hat ötvenért dolgozott a McDo- nald’sban. Sydneyben nyújtott teljesítményéért hat és fél milli­ót kapott - forintban. Ez nagy összeg? Ön szerint? Szerintem nem. Bár minden vi­szonylagos. Én erre azt mondom, ha az állam ajándékkal kedveskedik, akkor azt köszönettel átveszem. Hogy mek­kora az összeg? A semmihez ké­pest nagyon sok. A százmillióhoz képest nagyon kevés. De minden­képpen hálás vagyok érte. Mennyi maradt belőle? Bent van az egész a bankban. Épít­kezni szeretnék. De a hat és fél millió még ahhoz is kevés. Nyugodt, visszafogott, kiegyen­súlyozott ember látszatát kelti. Ilyétinek láttam azokban a na­pokban is, amikor már ott lógott a nyakában a Sydneyben nyert arany. Kollégái között van egy érmes orosz, aki úgy mozog a szerek között, mint egy igazi showman. Nyemov? Igen. Az ön fegyelmezettsége, belső kontrollja szinte világít mellette. Ilyen az alaptermésze­te? De akkor hogy jön ehhez a lobbanékonyság, a forrófejűség, az odamondogatás? Mert ilyene­ket is súgtak önről. Ez mind igaz. Nem is tagadom. Ön­fejű, makacs ember voltam mindig, ami a szívemen, a számon. Ha nem tetszett valami, azonnal kimond­tam. Abban a minutumban. Meg is bántottam párszor valakiket, de már megváltoztam bizonyos fokig. Hála Istennek! Néha persze kibújik belőlem a kisördög, az ember száz­százalékosan nem tudja átformálni magát, de sok fegyelemmel annyi­ra mégis, hogy jobbnak lássák. Ez is kell a sikerhez. Egyébként nem segítik az edzők, a csapattársak, nem áll mellé úgy, ahogy kell, a szakvezetés. Ha az ember rossz ter­mészetű, akkor mindenki fúj rá, nem segít neki. El is gáncsolják, ez­által pedig nem lesz meg az ered­mény. Én a versenyeken azért va­gyok fegyelmezett, mert mindig önmagamat akarom adni, ami ed­dig nagyjából sikerült is. Tehát nem akarok olyan valamit csinálni a verseny előtt, ami nem rám vall. Nem kezdek el hülyéskedni, bo­hóckodni, mert az nem én vagyok. Az örömujjongás egészen más. Az egyszerűen kijött belőlem, amikor megláttam a táblán a pontszámo­Csakhogy az, akinek ezt végig kel­lett hallgatnia, fölöttem állt. Most már fölfelé is kimondhatja az igazát. Ki is mondom. Csak máshogy. Igyekszem értelmesen elmondani, mit érzek, és anélkül, hogy meg­sértenék valakit. Az igazság persze mindig sérti az igazságtalanok érdekeit. A vér meg közben megy fel az agy­ba. Tudom. Nálam is. Nagyon ne­héz simán, higgadtan érvelni, kompromisszumot, közös utat ta­lálni. Elhitetni, hogy az ő érdeke az enyém is, és fordítva. A két véle­ménynek a munkában kell talál­koznia. Ha huszonöt éve tornázik, akkor ötévesen kezdte. Tökmag voltam, amikor beléptem a tornaterembe. Vitték vagy küldték? Mentem a bátyám után. Követtem ót. Ő is ezt csinálta. Négy évig tor­názott, aztán abbahagyta. Másfél év korkülönbség van köztünk. yan egy öccse is. Ő tizennégy éves. Hogyan éli meg, hogy a bátyja olimpiai bajnok? Egészen másképp, mint a bátyám, hiszen nem volt tanúja a pályafu­tásomnak. Ő Dunakilitin él, én meg Pesten vagy Dunaújvárosban vagyok. Egyik testvéremmel sem találkozom gyakran, de szeretem őket. Mindketten örülnek a győ­zelmemnek. A legnagyobb örömöt azonban az édesanyámnak szerez­tem. Ebben biztos vagyok. Egy anya mindent másképp fog fel. Nyolcvanötben, amikor abba akarta hagyni a tornát, ő beszél­te rá a folytatásra. Többször is előfordult üyen. Ami­kor nem ment, mert elfáradtam, vagy fostam valamitől, amikor nem igazán mertem megcsinálni egy elemet, akkor mindig fontolóra vet­tem, hogy érdemes-e nekem ezt csi­nálni. És akkor jött anyám biztatá­sa, meg az edzőm segítsége. Meg­beszéltük, hogyan kellene folytatni, és sikerült is, hála Istennek. Ha ennyire ad az édesanyja sza­vára, akkor nagyon szoros lelki kapcsolatban lehetnek. Kimondottan anyás vagyok. Apámmal huszonnégy éve nem ta­lálkoztam. Fent, a gyűrűn a legbonyolul­tabb mozdulatsorokat is játszi könnyedséggel hajtja végre. Ma­gánemberként mit tart a legne­hezebb „elemnek”? Én inkább azt mondom, akkor ne­héz az élet, ha nincs célkitűzése az embernek. Ha van miért küzdenie, sokkal több örömben van része. Amerikában, a McDonald’sban mi volt a cél? Oda a poén kedvéért mentem el. Unatkoztam, nem edztem, dolgoz­ni akartam. Közben megtanultam angolul, és ingyen étkeztem. Tény­leg nagy poén volt. Nagyobb, mint a gyűrű? Az élet a legnagyobb poén. Annál nem ismerek nagyobbat. Sydney óta szédítő tempóban él. Látom a szememen. Elég kariká­sak. Nem is harmincnak nézek ki, hanem ötvennek, hatvannak vagy hetvennek. Mit lát, ha visszanéz a megtett útra? Messziről jött vagy inkább mélyről? Én azt mondom, hogy mélyről. De megérte. Az elmúlt négy év már csúcsközeiben telt, de mindig hi­ányzott valami ahhoz, hogy telje­sen fent legyek. Most ez is meg­van. Akkor ugye, most boldog. Igen. Boldog vagyok és fáradt. Na­gyon boldog és nagyon fáradt. De ugye, létezik sportpolitika is? Naná! Miközben egyértelműen meg­mutatkozik, ki nyújtott maga­sabb teljesítményt. Igen. Van ilyen. De ebbe már ne menjünk bele. Azt fel tudja mérni az ember, fő­leg, ha már huszonöt éve torná­zik, hogy mit kap a napi edzé­sektől, a gyakorlatoktól, az ideg­feszítő versenyektől? Megismeri önmagát. Ez rohadtul fontos. Tudom, mire vagyok képes az életben. Hogy mit akarok elér­ni. Kitartást és önbizalmat is kap­tam a tornától, és nemcsak a gyű­rűn, hanem a magánéletben is. Ez sem mellékes szempont. Sok em­bernek az is időbe telik, míg rájön, hogy mit akar csinálni. Töpreng, kínlódik, gyötrődik. Nem bízik sa­ját magában. Én a sport által ta­nultam meg mindent. Ember lett belőlem. Tudok küzdeni, harcolni. Ha elesek, talpra állok. Ha veszí­tek, nem adom fel. Már világosan látom azt is, hogy ha olyan munká­ba fogok, ami érdekel és szívesen csinálom, akkor azt biztos, hogy százszázalékosan fogom csinálni. Az én életemben már mindennek csak akkor van értelme, ha a maxi­mumot tudom kihozni belőle. Melyik eredményét tekintette nagyobb kudarcnak? A barcelo­nait vagy az atlantait? Itt semmi sem kudarc. Mindennek megvan az oka. Annak is, hogy ha­todik voltam, annak is, hogy má­sodik. Ezt már ott, a helyszínen is így gondolta? Nem. Erre utólag döbben rá az ember, amikor egyre jobb eredmé­nyeket ér el, és megpróbál változ­tatni valamin, hogy még sikere­sebb legyen. Amikor aztán feljut a csúcsra, ott már pontosan tudja, mikor és hol hibázott. Ezáltal az­tán könnyebb lesz a következő fel­készülés. De nem is könnyebb! Tu­datosabb. Birmingham, 1993. Fegyelmi okokból nem indulhatott a világ- bajnokságon. Mi volt a bűne? Ott én is elszúrtam, meg a szövet­ség is. Februárban elvittek katoná­nak, áprilisban volt a világbajnok­ság, tíz napig edzeni sem tudtam. Gátoltak a felkészülésben. Persze, hogy mindenkivel összevesztem. Két dolgot vertek a fejemhez. Hogy nem vagyok formában, és hogy még hülye is vagyok, mert vi­táztam. Az előbbi igaz volt, az utóbbit kikértem magamnak. Miközben jól odamondott. mat. De ez sem volt tudatos. Nem készültem fel rá, hogy mit fogok csinálni, ha jól sikerül a gyakorlat. Hívnak, felkérnek, hogy beszél­gessek a gyerekekkel általános is­kolákban, öregekkel az idősek ott­honában. Úgy istenigazából ezek­re a találkozásokra sem készülök fel. Lélekben igen, de szöveggel egyáltalán. Nem írok előre lelkesí­tő szöveget a munkásoknak egy gyárlátogatáshoz. Ilyen is volt már? Előfordult. Az idősek klubjában Amerikában beszéltem. Nem gyár­tottam hozzá szöveget. Egészen más gondolatok jönnek ki az em­berből, amikor beszél, és mást írna a papírra is, egy nappal előtte. Nem szeretem a betanult monda­tokat. A spontán dolgok híve va­gyok. Visszatérve Nyemovra, aki akkor is mosolyogni tud, ha gyengéb­ben sikerült a gyakorlata... mi­lyen változásokat tapasztal raj­ta? Eleinte szerény fiú volt, aztán egy kicsit elfutott vele a ló. De észrevet­te, mert észrevetették vele, hogy ez a fajta magatartás, mentalitás, amelyet ő képvisel a tornaterem­ben, nem kimondottan tetszik a pontozóknak. Azóta változott, és már ő is önmagát adja. Akkor most pont olyan, amilyen- nek mutatja magát? Az igazi Nyemov ma is bohócko­dik, de már nem annyira. Nem is lenne érdemes annyit bohóckod­nia, mert a bírák közül lehet, hogy kettő elfogadná, négy viszont el­utasítaná. A közönségnek minden­képpen tetszik, csak hát nem a né­zők adják a pontokat. Mindig, minden szeren a „ku­paktanácsnak” kell megfelelni? Egyértelmű. Ők döntik el a sorren­det. Hogy ki lesz az első, a második, a harmadik. A normális viselkedést és a bohóckodást egyensúlyban kell tartani. Nem kell eltitkolni, hogy örülök annak, amit csinálok, de hogy direkt hülyéskedjek, annak semmi értelmét nem látom. Annyira nehezen viseli, ha meg­előzik? Ki örül neki? Atlantában mindenki tudta, hogy bár a második helyen vég­zett, ön volt a jobb. Nem voltam a legjobb. Legfel­jebb ugyanolyan jó, mint aki első lett. Sportdiplomácia? Nevezheti annak is. Meddig jutottak az olimpián? Si­került közelebbi kapcsolatba ke­rülniük? Nekem a pontozókkal? Nem. Nyemowal. Persze. Sokszor voltunk együtt. Nagyon rokonszenves, közveüen ember. illik-nem illik. Nem szidom azt, aki megelőz, hiszen ő is csak a munká­ját végzi. Ha jobb volt, mint én, ak­kor egyértelmű, hogy bennem van a hiba, ha meg nem, akkor hiába hózöngök, nem rá kell haragud­nom. A pontozókat viszont nem tudom befolyásolni. Hogy tekintenek egymásra? Akkor sem szenvedett, amikor Mint sportoló a sportolóra? 1992-ben Barcelonában a hato­Ismeijük egymást. Nagyon jó bará- dik helyen végzett? tok vagyunk. A sportban is van Biztos, hogy nem esett jól.

Next

/
Thumbnails
Contents