Új Szó, 2001. január (54. évfolyam, 1-25. szám)

2001-01-09 / 6. szám, kedd

ÚJ SZÓ 2001. JANUÁR 9. Kultúra Solymosi Tamás: „Amszterdamban olyan darabok is szerepelnek a repertoáron, amelyekre Becsben hiába vártam. Tehát tanulhatok. Ráadásul felkészült balettmesterektől..." Már eldöntötte, nem akar külföldön maradni Nehezen boldogulnak nélkü­le. Nem sokkal azután, hogy elengedték, már vissza is hívták. Solymosi Tamás az elmúlt napokban ismét Bécs- ben táncolt. Korábbi nagy si­kereinek színhelyén, a Staatsoper színpadán táncolt négy alkalommal. A császár- város közönsége őt kérte „karácsonyi ajándéknak”. SZABÓ G. LÁSZLÓ Ott, ahol hét évig első szólistaként jegyezték, 1999 őszétől vendégtán­cosként láthatja rajongóinak népes tábora. Új szerződése a Holland Nemzeti Baletthez köti. Új helyzet, jó helyzet? Furcsa helyzet. Három héttel azu­tán, hogy elköltöztem Bécsből, már arról tárgyaltak velem, hogy mikor tudnék Rómeóban, a Bajadérban és Hamupipőkében táncolni. Tehát nem úgy ment el, hogy „örök harag”? Én sehol sem csapom be magam mögött az ajtót. Ez nem az én stílu­som. De nem is kaparok, hogy visszajöhessek Bécsbe. Szálkák, tüskék, rúgások? Nem akarok én senkivel sem hara­got tartani. Csak éppen nem felej­tek. Általában megérzem, kit hova kell rakni, milyen helyre. Ez tehát azt jelenti: volna kinek megbocsátani? Senkire sem haragszom. Legfel­jebb sajnálok bizonyos embereket. Az idő nekem dolgozik. Amszter­dam is ezt példázza. Tizenkét év­vel ezelőtt, amikor a Holland Nemzeti Balettnél voltam, a máso­dik évadom után nem hosszabbí­tották meg a szerződésemet. Ma az az igazgató hívott vissza, aki annak idején elengedett. És úgy veszem észre, én lettem az első embere. Tisztázták az okát az akkori elvá­lásnak? Tudtam, mivel fogja magyarázni. Azzal, hogy túl sokat jártam ven­dégszerepelni. Ami igaz. Ez való­ban így volt. Ők meg nem nézték jó szemmel. Tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjenek: ez az együttes rangját is emeli, hiszen a nevem mögött mindig ott áll, hogy melyik társulat tagja vagyok. Én ezt már akkor is így láttam, ők kés­ve fogták fel. A balettintézeti utolsó évben már náluk táncoltam mint állandó vendég, a következő évad­ban pedig már tagja voltam az együttesnek. Mennyiben hasonlít a mai társu­lat a tíz évvel ezelőttire? Öt ember kivételével szinte teljesen kicserélődtek a táncosok. Megfia­talodott az együttes. Tele van erő­vel, tehetséggel. Ebből eredően rengeteg előadást kínál a nézőnek. Augusztus végétől mostanáig öt- venszer léptem színpadra. Bécsben egy év alatt táncoltam ennyit. Van ebben klasszikus is, modern is, új is, régi is. A legtöbbet talán Ba- lanchine-ból kaptam. Szerencsére elég széles a repertoár. Nagyon szeretem például az igazgató, Wayne Eagling Diótörőjét. Fantasz­tikus produkció. Gyönyörű díszlet, mesés jelmezek, parádés ötletek. Mellesleg ez a hetedik Diótörő-vál- tozat, amelyben táncolok, de a leg­nehezebbek egyike. Amszterdam­ban a balettmesterek is nagyon jók, ami fontos szempont. Rajtuk is sok múlik. A tükör sok mindenben se­gít, de kell a külső szem is. Egy re­mek balettmester, akiben rengeteg tapasztalat és kilométer van, mert eltáncolta az egész balettiro­dalmat, okosakat tud mondani. Fő­leg, ha jóindulatú és nem egy sztár, aki csak a saját babérjaira figyel. Ha minden változás kedvezően érinti, akkor nagyobb meglepe­tés már nem is érheti. Most már aligha. Mert ezen is túl vagyok. A meglepődésen. Bécsben, ha kisebb sérülést szenved a tán­cos, ki nem teheti a lábát a város­ból. Amszterdamban ehhez a kér­déshez is máshogy viszonyulnak. Ha nem olyan komoly a sérülésed, és egy könnyebb szerepre hívnak, nyugodtan elmehetsz vendéges­kedni. Minden lelkiismeret-furda- lás nélkül lemondhatod az elő­adást, hogy ne haragudjanak, ezt nem tudom megcsinálni, de azt, amire a szomszédba hívnak, még el tudom vállalni, mert nem annyira nehéz. Bécsben a fejemet vették volna, ha ezt megteszem. Amszter­damban mosolyogva közük, hogy „te tudod”. Vagy ha fáradtnak, ki­merültnek érzed magad, nem kell próbálnod. Nincsenek megjegyzé­sek, hogy „neked ezért fizetünk!”. Bíznak benned. Kivárják, míg erőre kapsz. Privilégium? Nem. Ez is egyfajta professziona­lizmus. Természetesen Amszter­damban is van néhány ember, aki nem tudja, mit jelent vezető tán­cosnak lenni. Csak az a jó, hogy az igazgató és a két balettmester szin­tén élvonalbeli táncosok voltak egykor, és ismerik a dolgok mene­tét. Hogy vannak napok, amikor elég két órát próbálni, és nincs ér­telme bárkit is túlhajtani. Máskor viszont keményebb tempót diktál­nak. Meg tudják dolgoztatni az em­bert ott is rendesen. Ha kell, szom­baton és vasárnap is bent vagyok a színházban. Az is előfordult már, hogy éjjel tizenkettőig tartott a próba. De valahogy minden más­hogy van beosztva. Figyelnek a táncos közérzetére. Egy turné előtt duplán. Hollandiában „kötelező” vendégszerepléseink vannak, Né­metország közel van. Ha azt mon­dom, hogy kocsival, egyedül sze­retnék a vendégszereplés helyére utazni, jó utat kívánnak. Bécsben ez is elképzelhetetlen. „Fel a busz­ra, le a buszról!” A Staatsoperben senkit sem érdekelt, hogy nekem mi a jó és hogy akarom. Ott még mindig kisdiákként kezelik a tán­cost, és a lehető legváratlanabb pil­lanatokban koppintanak a fejére. A monarchia önkényuralma? Valami hasonló. Hollandiában az igazgató másra használja a hatal­mát. A döntéseket ott is ő hozza, de mert egyenrangú félként kezel, mindent meg lehet beszélni vele. Bécsnek viszont van egy nagy előnye: a földrajzi fekvése. Közel van Budapesthez. Bécs nyugat kapuja. Amszterdam viszont még nyugatabbra van. Ezt miben érzi a leginkább? Az emberek stílusában. Hollandiá­hoz közel van Franciaország és Anglia, ahol, valljuk csak be nyu­godtan, még a boltokban is fino­mabban szólnak hozzánk. Amsz­terdam szakmai szempontból is előnyösebb helyzetet élvez, mint Bécs. A hollandok minden hónap­ban más és más együttest látnak vendégül. Koreográfusokat és ba­lettmestereket is gyakran hívnak. Ez egy táncos számára elengedhe­tetlenül fontos. Minél nagyobb a jövés-menés egy társulatban, annál többet tanulhat. Hány hétbe, hónapba telt, míg megtalálta a helyét az együttes­ben? Bizonyára nem kellett nul­láról indulnia? Ha társulatot vált az ember, a nevét, a szakmai múltját viszi magával. De azért sokat kell bizonyítania. Be kell állnia a sor végére? Azt azért nem. Megvan a kijelölt helye? Megtalálja. Tavaly, az évad végén ötször táncoltam el A hattyúk tava Hercegét. Azzal le is raktam az ala­pokat az együttesnél. Augusztus végén aztán innen indultam. Szakmai irigység? Biztos van ott is. De nem annyi, mint errefelé. Tudnillik annyi elő­adás van, hogy azzal mindenkit maximálisan kielégítsenek. Van elég lehetőség bizonyítani. Ennek köszönhetően pedig nincs fikázás, hogy „milyen rossz voltál!”. Épp el­lenkezőleg. Figyelünk egymásra. „Ez most nem sikerül, próbáld meg így és így!” És odamegyek, megné­zem, hogy csinálja. Más a légkör, más a viszony táncos és táncos kö­zött. Amszterdam és Bécs: ég és föld. Ez persze abból is adódik, hogy a kilencventagú együttes nyolcvan százaléka külföldi. Ami magáért beszél. Nyomják a hollan­dokat is, hiszen ők vannak otthon, de nem éreztetik velünk, hogy ide­genek vagyunk. Sokkal szabadab­ban, egyenesebben megy minden. Kimondhatod, mire gondolsz, és meghallgatnak. Első amszterdami évei alatt a város olyan negyedében lakott, ahol kirabolták párszor a laká­sát. Most hol vett ki szobát? Barátoknál lakom. Nem is tudom, akarok-e másutt, mert még nem tisztáztam magamban, meddig maradok. A szerződésem egy évre szól, mint mindenkinek, de ahogy letelik az egy év, automatikusan meghosszabbítják. Ahhoz, hogy ki­rúgjanak valakit, olyan valamit kell tennie, hogy én azt elképzelni sem tudom. Talán, ha bombát rak a színpad alá... De lehet, hogy ez is kevés. Én mégsem Hollandiában szeretnék megöregedni. Megpró­bálok majd ott is inkább vendég lenni. A vendégnek is van „állandó lak­helye”. Nekem is van. Otthon. Budapes­ten. A gyökereket nem lehet kitép­ni. Nem is akartam soha. Én imá­dom Magyarországot, és Budapes­ten szeretnék úgy élni, mint kül­földön. Világpolgár létére külföldön is letelepedhetne, és onnan járhat­na haza rövidebb-hosszabb idő­re. Mint vendég. Nem akarok idegenben ragadni. Eddig sem élveztem sokat Magyar- országot, hiszen tizennyolc évesen eljöttem otthonról, azóta pedig csak a nyarak egy részét töltöm a családommal. Sokszor olyan erős honvágyam van, hogy azt elmon­dani sem tudom. Pedig pecázni a Temzén is lehet. De nekem a Tisza vagy a Balaton sokkal kedvesebb. Ha eljön az ideje, márpedig közele­dik, akkor mindenképpen otthon szeretnék letelepedni. Pedig Ma­gyarországon nincs akkora nevem, mint Londontól Moszkváig. De ez sem érdekel. Szeretnék a szüleim közelében élni. Hogy én most jól elvagyok egyedül, ez nem lehet végleges megoldás. A családom, az otthoni barátaim egyre jobban hiá­nyoznak már. Végül is mi segítette a döntésé­ben, hogy Bécs után épp Amsz­terdamot választotta? Tavaly, amikor vendégként A haty- tyúk tavát táncoltam, már az első előadás után szóltak, hogy szerződ­jek hozzájuk. Meg sem várták a ne­gyedik előadást. Ez nagyon jólesett. Aztán láttam a színház felszereltsé­gét. A balett-termeket, a stúdiókat, a színpadot. Ez is csábító volt. Olya­nok a produkciók, hogy az állam a padlón koppant. Bécsben is van pénz egy-egy előadásra, csak a stí­lussal van baj. Mintha csipkefüg­gönyt akasztanának a Mercedes ab­lakába. Amszterdamban a részle­tekre is figyelnek. Ott más az össz­hatás. A hattyúk tava is egészen más náluk, mint az osztrákoknál. Formában is, tartalomban is. Pedig a bécsit Nurejev hagyta örökül. Igen, ez is fontos szempont. El is táncoltam ezt a koreográfiát nem­egyszer. Nagyon szép és nagyon nehéz. Az amszterdami Rudi von Dantzigé, aki nem volt akkora sztár, mint Nurejev, de olyan embe­reket vont maga köré, hogy az elő­adás megaprodukció lett. Amszter­dam veszélyes város. Bécs, hozzá képest, maga a nyugalom. Mégis azt mondom: örülök, hogy odaso­dort az élet. Jól jött a szakmai vér­átömlesztés. Bécsben amúgy is mindent eltáncoltam már. A „minden” Amszterdamban is minden. De Amszterdamban olyan darabok is szerepelnek a repertoáron, ame­lyekre Bécsben hiába vártam. Te­hát tanulhatok. Az az érzésem, egy olyan házban nézelődöm, ahol minden szobában más és más tör­ténik. Közben spanyolországi, angliai, franciaországi turnéra ké­szülünk. Pár hónappal ezelőtt a Bolsojban táncolt. Donyeck után kaptam a meghívást. Ott léptem fel egy nemzetközi gá­lán. Három héttel később már nem az ukránok, hanem az oroszok küldték a faxot, hogy Moszkvába várnak, a Nagyszínházba. Gála volt ez is. A hattyúk tavából adtunk elő részleteket amszterdami partner- nőmmel. Most egész előadásra sze­retnének elhívni. Már folynak a megbeszélések. A Bolsoj természe­tesen keményen tartja régi pozíció­ját. Elképesztő szellemisége van a háznak. Ott aztán tényleg tudják, hogyan kell spiccen állni. Nemso­kára azonban be fogják zárni. Öt évre tervezik a felújítást. Addig tur­nézni fog az együttes. Bécsben, a Hamupipőkében, Ro­berto Zanella koreográfiájában nem több, mint nyolc percet ka­pott. De az „olyan” nyolc perc. Engem mégis meglep, hogy nem bízzák másra, s ezért a négyszer nyolc percért elhívták Amszter­damból. Zanella ezt a számot nekem kom­ponálta annak idején. Meg is tűz­delte jó pár nehéz elemmel. Ehhez tettem hozzá a magamét, hogy még bonyolultabb legyen. Nem is hiszem, hogy ezt valaki boldogan vállalná. Nagyon be kell „mosakod­ni” hozzá. Az erő gyorsan elfogy, precízen kell beosztani. Akinek ez nem sikerül, az már csak moso­lyogni tud a színpadon. Zanella mellett persze a közön­ség is megtette a magáét. Leve­lek garmadájával bombázták a Staatsoper igazgatóságát, hogy „hívják már... őt akarjuk látni.” Ha ezt kiváltságos helyzetnek nevezhetjük, akkor most van mit élveznie. Mit tehet ilyenkor egy táncos? Szemléli az eseményeket, és fütyül a társulati politikára. Bemelegít, próbál, sétálgat a belvárosban, leg­jobb tudása szerint eltáncolja az előadásokat, aztán szedi a sátorfá­ját és elutazik. Tudom, hogy nehéz helyzetbe került a Staatsoper az­zal, hogy elszerződtem. Állítólag voltak főpróbák, ame­lyeken leálltak, és időbe telt, míg rájöttek, hogyan tovább. Ilyen helyzetben mondja az angol, hogy azt kaptad, amit megérde­meltél. Nekem viszont minden megoldás jó. Az is, ha tag vagyok, az is, ha vendég, az is, ha valahol máshol táncolok. Fő a pozitív gon­dolkodás! Macskatermészet. Mindig talpra esik. Alkati kérdés. Meg bizonyára szeren­csés ember vagyok. Az őrangyalaim a tenyerükön hordanak. Vagy mint a ruletten, mindig jó számra teszek.

Next

/
Thumbnails
Contents