Új Szó, 2001. január (54. évfolyam, 1-25. szám)
2001-01-09 / 6. szám, kedd
ÚJ SZÓ 2001. JANUÁR 9. Kultúra Solymosi Tamás: „Amszterdamban olyan darabok is szerepelnek a repertoáron, amelyekre Becsben hiába vártam. Tehát tanulhatok. Ráadásul felkészült balettmesterektől..." Már eldöntötte, nem akar külföldön maradni Nehezen boldogulnak nélküle. Nem sokkal azután, hogy elengedték, már vissza is hívták. Solymosi Tamás az elmúlt napokban ismét Bécs- ben táncolt. Korábbi nagy sikereinek színhelyén, a Staatsoper színpadán táncolt négy alkalommal. A császár- város közönsége őt kérte „karácsonyi ajándéknak”. SZABÓ G. LÁSZLÓ Ott, ahol hét évig első szólistaként jegyezték, 1999 őszétől vendégtáncosként láthatja rajongóinak népes tábora. Új szerződése a Holland Nemzeti Baletthez köti. Új helyzet, jó helyzet? Furcsa helyzet. Három héttel azután, hogy elköltöztem Bécsből, már arról tárgyaltak velem, hogy mikor tudnék Rómeóban, a Bajadérban és Hamupipőkében táncolni. Tehát nem úgy ment el, hogy „örök harag”? Én sehol sem csapom be magam mögött az ajtót. Ez nem az én stílusom. De nem is kaparok, hogy visszajöhessek Bécsbe. Szálkák, tüskék, rúgások? Nem akarok én senkivel sem haragot tartani. Csak éppen nem felejtek. Általában megérzem, kit hova kell rakni, milyen helyre. Ez tehát azt jelenti: volna kinek megbocsátani? Senkire sem haragszom. Legfeljebb sajnálok bizonyos embereket. Az idő nekem dolgozik. Amszterdam is ezt példázza. Tizenkét évvel ezelőtt, amikor a Holland Nemzeti Balettnél voltam, a második évadom után nem hosszabbították meg a szerződésemet. Ma az az igazgató hívott vissza, aki annak idején elengedett. És úgy veszem észre, én lettem az első embere. Tisztázták az okát az akkori elválásnak? Tudtam, mivel fogja magyarázni. Azzal, hogy túl sokat jártam vendégszerepelni. Ami igaz. Ez valóban így volt. Ők meg nem nézték jó szemmel. Tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjenek: ez az együttes rangját is emeli, hiszen a nevem mögött mindig ott áll, hogy melyik társulat tagja vagyok. Én ezt már akkor is így láttam, ők késve fogták fel. A balettintézeti utolsó évben már náluk táncoltam mint állandó vendég, a következő évadban pedig már tagja voltam az együttesnek. Mennyiben hasonlít a mai társulat a tíz évvel ezelőttire? Öt ember kivételével szinte teljesen kicserélődtek a táncosok. Megfiatalodott az együttes. Tele van erővel, tehetséggel. Ebből eredően rengeteg előadást kínál a nézőnek. Augusztus végétől mostanáig öt- venszer léptem színpadra. Bécsben egy év alatt táncoltam ennyit. Van ebben klasszikus is, modern is, új is, régi is. A legtöbbet talán Ba- lanchine-ból kaptam. Szerencsére elég széles a repertoár. Nagyon szeretem például az igazgató, Wayne Eagling Diótörőjét. Fantasztikus produkció. Gyönyörű díszlet, mesés jelmezek, parádés ötletek. Mellesleg ez a hetedik Diótörő-vál- tozat, amelyben táncolok, de a legnehezebbek egyike. Amszterdamban a balettmesterek is nagyon jók, ami fontos szempont. Rajtuk is sok múlik. A tükör sok mindenben segít, de kell a külső szem is. Egy remek balettmester, akiben rengeteg tapasztalat és kilométer van, mert eltáncolta az egész balettirodalmat, okosakat tud mondani. Főleg, ha jóindulatú és nem egy sztár, aki csak a saját babérjaira figyel. Ha minden változás kedvezően érinti, akkor nagyobb meglepetés már nem is érheti. Most már aligha. Mert ezen is túl vagyok. A meglepődésen. Bécsben, ha kisebb sérülést szenved a táncos, ki nem teheti a lábát a városból. Amszterdamban ehhez a kérdéshez is máshogy viszonyulnak. Ha nem olyan komoly a sérülésed, és egy könnyebb szerepre hívnak, nyugodtan elmehetsz vendégeskedni. Minden lelkiismeret-furda- lás nélkül lemondhatod az előadást, hogy ne haragudjanak, ezt nem tudom megcsinálni, de azt, amire a szomszédba hívnak, még el tudom vállalni, mert nem annyira nehéz. Bécsben a fejemet vették volna, ha ezt megteszem. Amszterdamban mosolyogva közük, hogy „te tudod”. Vagy ha fáradtnak, kimerültnek érzed magad, nem kell próbálnod. Nincsenek megjegyzések, hogy „neked ezért fizetünk!”. Bíznak benned. Kivárják, míg erőre kapsz. Privilégium? Nem. Ez is egyfajta professzionalizmus. Természetesen Amszterdamban is van néhány ember, aki nem tudja, mit jelent vezető táncosnak lenni. Csak az a jó, hogy az igazgató és a két balettmester szintén élvonalbeli táncosok voltak egykor, és ismerik a dolgok menetét. Hogy vannak napok, amikor elég két órát próbálni, és nincs értelme bárkit is túlhajtani. Máskor viszont keményebb tempót diktálnak. Meg tudják dolgoztatni az embert ott is rendesen. Ha kell, szombaton és vasárnap is bent vagyok a színházban. Az is előfordult már, hogy éjjel tizenkettőig tartott a próba. De valahogy minden máshogy van beosztva. Figyelnek a táncos közérzetére. Egy turné előtt duplán. Hollandiában „kötelező” vendégszerepléseink vannak, Németország közel van. Ha azt mondom, hogy kocsival, egyedül szeretnék a vendégszereplés helyére utazni, jó utat kívánnak. Bécsben ez is elképzelhetetlen. „Fel a buszra, le a buszról!” A Staatsoperben senkit sem érdekelt, hogy nekem mi a jó és hogy akarom. Ott még mindig kisdiákként kezelik a táncost, és a lehető legváratlanabb pillanatokban koppintanak a fejére. A monarchia önkényuralma? Valami hasonló. Hollandiában az igazgató másra használja a hatalmát. A döntéseket ott is ő hozza, de mert egyenrangú félként kezel, mindent meg lehet beszélni vele. Bécsnek viszont van egy nagy előnye: a földrajzi fekvése. Közel van Budapesthez. Bécs nyugat kapuja. Amszterdam viszont még nyugatabbra van. Ezt miben érzi a leginkább? Az emberek stílusában. Hollandiához közel van Franciaország és Anglia, ahol, valljuk csak be nyugodtan, még a boltokban is finomabban szólnak hozzánk. Amszterdam szakmai szempontból is előnyösebb helyzetet élvez, mint Bécs. A hollandok minden hónapban más és más együttest látnak vendégül. Koreográfusokat és balettmestereket is gyakran hívnak. Ez egy táncos számára elengedhetetlenül fontos. Minél nagyobb a jövés-menés egy társulatban, annál többet tanulhat. Hány hétbe, hónapba telt, míg megtalálta a helyét az együttesben? Bizonyára nem kellett nulláról indulnia? Ha társulatot vált az ember, a nevét, a szakmai múltját viszi magával. De azért sokat kell bizonyítania. Be kell állnia a sor végére? Azt azért nem. Megvan a kijelölt helye? Megtalálja. Tavaly, az évad végén ötször táncoltam el A hattyúk tava Hercegét. Azzal le is raktam az alapokat az együttesnél. Augusztus végén aztán innen indultam. Szakmai irigység? Biztos van ott is. De nem annyi, mint errefelé. Tudnillik annyi előadás van, hogy azzal mindenkit maximálisan kielégítsenek. Van elég lehetőség bizonyítani. Ennek köszönhetően pedig nincs fikázás, hogy „milyen rossz voltál!”. Épp ellenkezőleg. Figyelünk egymásra. „Ez most nem sikerül, próbáld meg így és így!” És odamegyek, megnézem, hogy csinálja. Más a légkör, más a viszony táncos és táncos között. Amszterdam és Bécs: ég és föld. Ez persze abból is adódik, hogy a kilencventagú együttes nyolcvan százaléka külföldi. Ami magáért beszél. Nyomják a hollandokat is, hiszen ők vannak otthon, de nem éreztetik velünk, hogy idegenek vagyunk. Sokkal szabadabban, egyenesebben megy minden. Kimondhatod, mire gondolsz, és meghallgatnak. Első amszterdami évei alatt a város olyan negyedében lakott, ahol kirabolták párszor a lakását. Most hol vett ki szobát? Barátoknál lakom. Nem is tudom, akarok-e másutt, mert még nem tisztáztam magamban, meddig maradok. A szerződésem egy évre szól, mint mindenkinek, de ahogy letelik az egy év, automatikusan meghosszabbítják. Ahhoz, hogy kirúgjanak valakit, olyan valamit kell tennie, hogy én azt elképzelni sem tudom. Talán, ha bombát rak a színpad alá... De lehet, hogy ez is kevés. Én mégsem Hollandiában szeretnék megöregedni. Megpróbálok majd ott is inkább vendég lenni. A vendégnek is van „állandó lakhelye”. Nekem is van. Otthon. Budapesten. A gyökereket nem lehet kitépni. Nem is akartam soha. Én imádom Magyarországot, és Budapesten szeretnék úgy élni, mint külföldön. Világpolgár létére külföldön is letelepedhetne, és onnan járhatna haza rövidebb-hosszabb időre. Mint vendég. Nem akarok idegenben ragadni. Eddig sem élveztem sokat Magyar- országot, hiszen tizennyolc évesen eljöttem otthonról, azóta pedig csak a nyarak egy részét töltöm a családommal. Sokszor olyan erős honvágyam van, hogy azt elmondani sem tudom. Pedig pecázni a Temzén is lehet. De nekem a Tisza vagy a Balaton sokkal kedvesebb. Ha eljön az ideje, márpedig közeledik, akkor mindenképpen otthon szeretnék letelepedni. Pedig Magyarországon nincs akkora nevem, mint Londontól Moszkváig. De ez sem érdekel. Szeretnék a szüleim közelében élni. Hogy én most jól elvagyok egyedül, ez nem lehet végleges megoldás. A családom, az otthoni barátaim egyre jobban hiányoznak már. Végül is mi segítette a döntésében, hogy Bécs után épp Amszterdamot választotta? Tavaly, amikor vendégként A haty- tyúk tavát táncoltam, már az első előadás után szóltak, hogy szerződjek hozzájuk. Meg sem várták a negyedik előadást. Ez nagyon jólesett. Aztán láttam a színház felszereltségét. A balett-termeket, a stúdiókat, a színpadot. Ez is csábító volt. Olyanok a produkciók, hogy az állam a padlón koppant. Bécsben is van pénz egy-egy előadásra, csak a stílussal van baj. Mintha csipkefüggönyt akasztanának a Mercedes ablakába. Amszterdamban a részletekre is figyelnek. Ott más az összhatás. A hattyúk tava is egészen más náluk, mint az osztrákoknál. Formában is, tartalomban is. Pedig a bécsit Nurejev hagyta örökül. Igen, ez is fontos szempont. El is táncoltam ezt a koreográfiát nemegyszer. Nagyon szép és nagyon nehéz. Az amszterdami Rudi von Dantzigé, aki nem volt akkora sztár, mint Nurejev, de olyan embereket vont maga köré, hogy az előadás megaprodukció lett. Amszterdam veszélyes város. Bécs, hozzá képest, maga a nyugalom. Mégis azt mondom: örülök, hogy odasodort az élet. Jól jött a szakmai vérátömlesztés. Bécsben amúgy is mindent eltáncoltam már. A „minden” Amszterdamban is minden. De Amszterdamban olyan darabok is szerepelnek a repertoáron, amelyekre Bécsben hiába vártam. Tehát tanulhatok. Az az érzésem, egy olyan házban nézelődöm, ahol minden szobában más és más történik. Közben spanyolországi, angliai, franciaországi turnéra készülünk. Pár hónappal ezelőtt a Bolsojban táncolt. Donyeck után kaptam a meghívást. Ott léptem fel egy nemzetközi gálán. Három héttel később már nem az ukránok, hanem az oroszok küldték a faxot, hogy Moszkvába várnak, a Nagyszínházba. Gála volt ez is. A hattyúk tavából adtunk elő részleteket amszterdami partner- nőmmel. Most egész előadásra szeretnének elhívni. Már folynak a megbeszélések. A Bolsoj természetesen keményen tartja régi pozícióját. Elképesztő szellemisége van a háznak. Ott aztán tényleg tudják, hogyan kell spiccen állni. Nemsokára azonban be fogják zárni. Öt évre tervezik a felújítást. Addig turnézni fog az együttes. Bécsben, a Hamupipőkében, Roberto Zanella koreográfiájában nem több, mint nyolc percet kapott. De az „olyan” nyolc perc. Engem mégis meglep, hogy nem bízzák másra, s ezért a négyszer nyolc percért elhívták Amszterdamból. Zanella ezt a számot nekem komponálta annak idején. Meg is tűzdelte jó pár nehéz elemmel. Ehhez tettem hozzá a magamét, hogy még bonyolultabb legyen. Nem is hiszem, hogy ezt valaki boldogan vállalná. Nagyon be kell „mosakodni” hozzá. Az erő gyorsan elfogy, precízen kell beosztani. Akinek ez nem sikerül, az már csak mosolyogni tud a színpadon. Zanella mellett persze a közönség is megtette a magáét. Levelek garmadájával bombázták a Staatsoper igazgatóságát, hogy „hívják már... őt akarjuk látni.” Ha ezt kiváltságos helyzetnek nevezhetjük, akkor most van mit élveznie. Mit tehet ilyenkor egy táncos? Szemléli az eseményeket, és fütyül a társulati politikára. Bemelegít, próbál, sétálgat a belvárosban, legjobb tudása szerint eltáncolja az előadásokat, aztán szedi a sátorfáját és elutazik. Tudom, hogy nehéz helyzetbe került a Staatsoper azzal, hogy elszerződtem. Állítólag voltak főpróbák, amelyeken leálltak, és időbe telt, míg rájöttek, hogyan tovább. Ilyen helyzetben mondja az angol, hogy azt kaptad, amit megérdemeltél. Nekem viszont minden megoldás jó. Az is, ha tag vagyok, az is, ha vendég, az is, ha valahol máshol táncolok. Fő a pozitív gondolkodás! Macskatermészet. Mindig talpra esik. Alkati kérdés. Meg bizonyára szerencsés ember vagyok. Az őrangyalaim a tenyerükön hordanak. Vagy mint a ruletten, mindig jó számra teszek.
