Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-08-09 / 32. szám
2000. augusztus 9. Háttér Camp Davidben ugyan nem született meg a béke, de nem is halt meg a palesztin-izraeli megállapodás reménye Megmásíthatatlan tények és vágyak Jeruzsálem - arab mecsettel, izraeli zászlóval Görföl Zsuzsa Ehud Barak izraeli kormányfő óva inti Jasszer Arafatot, a Palesztin Hatóság vezetőjét attól, hogy szeptember 13-án kikiáltsa a palesztin állam függetlenségét. Figyelmezteti őt arra, hogy a Camp Davidben kötelezettséget vállaltak: nem tesznek egyoldalú lépéseket. Márpedig Izrael nem adja beleegyezését a palesztin függetlenség deklarálásához. Teszi ezt annak ellenére, hogy már tavaly megállapodtak: 2000. szeptember 13-áig tető alá hozzák a végleges megegyezést. Erre mind kisebb a remény, pedig valójában a palesztin államnak egyidősnek kellene lennie Izraellel. De helyénvaló-e a feltételes mód? „A palesztin állam már létezik, Izraelnek immár azt a kérdést kell megoldania, hogy hogyan éljen vele baráti szomszédságban.” A megállapítás 1999. április 21-én hangzott el - Ehud Barak munkapárti miniszterelnök-jelölt szájából. Egyébként Barak tavalyi „elszólása” csak jelen idejű megfogalmazása volt Henry Kissinger korábbi állításának. A volt amerikai külügyminiszter, egykori nemzetbiztonsági tanácsadó, az ingadiplomácia „feltalálója” és éppen közel-keleti sikeres alkalmazója egy évvel korábban kijelentette: „Lesz palesztin állam.” Kissinger már akkor úgy látta, hogy ehhez nem fér kétség, tehát a tárgyalások során nem is ezzel kell foglalkozni, hanem Izrael Állam végleges határainak kialakításával és az elkerülhetetlen szomszédság lényegével, a kettős elismeréssel. E fogalmon Kissinger azt érti, hogy az izraelieknek el kell ismerniük a palesztin államot, az araboknak pedig Izraelt. Vagyis a térség és az egész konfliktus kiváló ismerője - akit már csak zsidó származása miatt sem lehet arabbarátnak nevezni - elkerülhetetlennek tartja a palesztin államiságot, s végső soron az arab-izraeli megbékélést. Izraelnek tehát felül kell vizsgálnia egész eddigi politikáját, s bizonyos vonatkozásokban be kell ismernie: súlyos hibákat követett el. Jicchak Rabin már elindult ezen az úton - és az életével fizetett bátorságáért. Simon Peresz a társául szegődött, s fel kellett áldoznia utolsó nagy álmát: a múlt hét hétfőjén nem őt választották meg Izrael államfőjévé. A Nobel-békedíj, a nemzetközi ismertség és elismertség sem segített neki, Móse Kacav, a Likud jelöltje győzött - a parlamenti jobboldal ezzel a szavazással törlesztett a békefolyamat felgyorsulásáért. Ehud Barak már úgy utazott Camp Da- vidbe, hogy elveszítette többségét a knesszetben. Mégsem adta fel, mégis folytatta a választási programjában is megígért rendezés optimális útjának keresését még annak tudatában is, hogy maga alatt vágja a fát, a béke felé vezető minden egyes lépés közelebb hozza a választásokat is. Izraelben ugyanis az a furcsa helyzet állt elő, hogy minél több híve van a megegyezésnek - s az arány ma már jócskán meghaladja az 50 százalékot -, a politikusok, a számottevő pártok annál óvatosabbak, bizonyos helyzetekben mintha kimondottan szoronganának. Ennek az az oka, hogy ellenfeleik nem érveket, hanem szó szerint a legszentebb dolgokat sorakoztatják fel velük szemben. A 21. század küszöbén eléggé kényes és kétséges dolog bibliai állításokkal hadakozni. Ez egyébként részben a másik oldalon is igaz, hiszen a megbékélés arab ellenzői ugyancsak az iszlámot, a Koránt hívják segítségül, ha már kifogytak az érvekből. Míg azonban arab oldalon fellelhető a határ vallás és politika között, Izraelben egészen más a helyzet: az országnak nincs alkotmánya, soha nem is volt, mégpedig azért, hogy ne kelljen meghatározni az állam milyenségét, nevezetesen azt, hogy világi vagy vallási alapokra épül-e. Aminek természetesen az a következménye, hogy a csúcspolitika szintjén is nagy a köd. Ki a zsidó? - egy egyszerű kérdés, amelyről vérre menő viták zajlanak. Aki annak vallja magát? Akinek az apja zsidó volt? Aki áttért a zsidó vallásra? Vagy valóban csak az, akinek az anyja volt zsidó? A dolog nem intézhető el kézlegyintéssel, hiszen megalakulásakor Izrael kinyilatkoztatta: minden zsidó állama, tehát a zsidók, éljenek bárhol is, kérhetik a letelepedést Izraelben, automatikusan megkapják az állampolgárságot, no meg persze rengeteg állami segítséget. No de ki a zsidó? Ez csak egy példa, a sor folytatható. Érdekességként: Izraelben csak a rabbi adhatja össze a házasulandókat, a polgári házasság intézménye nem létezik. A következmény: a nem vallásos fiatalok nem házasodnak, csak együtt élnek. Sajátos társadalmi problémának tűnhetnek a vallásos és nem vallásos zsidók közti, az utóbbi években egyre jobban kiéleződő viták, de többről van szó: a nem vallásos izraeliek is tisztelik a hagyományokat, a zsidó hagyományok pedig egyértelműen vallási jellegűek. Ez a legfőbb magyarázata annak, miért tűnik ennyi év után is megoldhatatlannak Jeruzsálem kérdése. „Jövőre Jeruzsálemben!” - ez a vágy, ez a sok évszázados álom ünnepi köszönéssé lényegük a világban szétszórt zsidók számára. Más vallások templomokat emelnek istenük- nek-isteneiknek, szentjeiknek, a zsidók számára a zsinagóga csak imaház, az ő istenüknek mindig csak egyetlen temploma volt - Jeruzsálemben. Az első, majd a második templom, amelynek egyetlen megmaradt fala ma „a” Templom. Márpedig ez Jeruzsálem Óvárosában, a Templomhegy tövében, az iszlám mecsetek árnyékában áll. Tehát Jeruzsálem megosztása ezért volt eleve problematikus, azért választotta az ENSZ is az ún. különleges státust, hiszen még a harmadik nagy egyistenhívő vallás, a keresztény is Jeruzsálemet tekinti egyik legszentebb helyének. Csakhogy ami mindenki más számára ésszerű megoldásnak tűnik, az a vallásos zsidók számára elfogadhatatlan. S persze „vallási” ellenérveik is vannak: Mohamed próféta bizonyítottan sosem járt Jeruzsálemben, tehát az iszlámnak nincs erkölcsi joga a Sziklamecsetre, amelynek helyéről a próféta állítólag a mennybe emelkedett. Ha kell, akkor viszont történelmi érvvel állnak elő: Jeruzsálem sosem volt egyetlen arab állam fővárosa sem, viszont a Biblia és a történelem bizonyítja: zsidó főváros volt. S nem született még meg az a zsidó vezető, aki ki merte volna mondani: a békéért Jeruzsálem egységét is fel kell áldozni. A legtovább Barak ment el: Kelet-Jeruzsálemhez csatolna egy városiasodó arab falut, aztán a keleti részben önkormányzati autonómiát adna a palesztinoknak, s elnézné nekik, hogy azt az immár jeruzsálemi negyedet fővárosuknak nevezzék. Faramuci? Hát persze hogy az! A legszélsőségesebb zsidó csoportoknak azonban ez a „nesze semmi, fogd meg jól!” megoldás is túl sok, mert Jeruzsálem egy és oszthatatlan voltának még az ilyen teljesen jelentéktelen, szimbolikusnál is kisebb megcsonkítását sem hajlandóak akceptálni. A palesztinok viszont ellenkező esetben nem hajlandóak elfogadni bizonyos zsidó telepek megőrzését az ellenőrzésük alá kerülő területeken, nem hajlandóak belemenni a szó szoros értelmében létfontosságú vízforrások ésszerű megosztásába, nem egyeznek bele abba, hogy a palesztin menekültek számára az anyagi kárpótlás legyen az elsődleges a visszatelepítéssel szemben. Pedig immár 3,5 millióra duzzadt az egykor elmenekültek száma, s Arafaték ugyanolyan jól tudják, mint Izrael: az a tenyérnyi föld egyszerűen képtelen ennyi éhes szájat táplálni. A kiszivárogtatásokból arra lehet következtetni, hogy az itt említett kérdésekben valójában már elvi egyezségre jutottak, immáron csak csiszolgatják a szöveget. Ám mindez mit sem ér, ha Jeruzsálem kérdése még nyitott. A feladat óriási: a megmásíthatatlan tények és vágyak között tátongó szakadék fölé kellene megbízható hidat emelni. > Jeruzsálem Óvárosában a keresztény apáca lépteit is izraeli katona őrzi. • TA SR/AP Jicchak Rabin már elindult ezen az úton - és az életével fizetett bátorságáért. Ami más szerint jó megoldás, az a vallásos zsidók számára elfogadhatatlan. Kronológia Nyolc év remény Kezdjük néhány fontos ténnyel: Palesztina brit mandátum területének egy részén 1948. május 14-én kiáltják ki Izrael államot az ENSZ 1947. november 29-i határozata nyomán. Izrael 1948- ban, az első arab-izraeli háborúban elfoglalja a szomszédos területek nagy részét, 1967-ben a hatnapos háborúban megszállja a Jordán folyó nyugati partját és a Golán magaslatot, valamint a Sínai-félszigetet. A palesztin ellenállás 1964-ben válik szervezetté, ekkor alakul meg a Palesztinái Felszabadítási Szervezet (PFSZ). 1992-ben bekövetkezik a fordulat: Oslóban titkos béketárgyalások kezdődnek Izrael és a PFSZ között. 1993. szeptember 13-án Izrael és a PFSZ Washingtonban aláírja az elvi nyilatkozatot a megszállt területeken felállítandó ideiglenes palesztin önkormányzat létrehozásáról. 1994. május 4-én Kairóban aláírják a Gáza övezet és Jerikó palesztin autonómiájáról rendelkező megállapodást. 1995. szeptember 28-án Washingtonban aláírják az úgynevezett második oslói megállapodást, amely az izraeli katonák ciszjordániai kivonulásának szakaszait rögzíti. 1996. május 29. Az izraeli választásokon a keményvonalas Benjámin Netanjahu győz. Október 2-án kudarccal zárul Washingtonban Arafat és Netanjahu csúcstalálkozója. 1997. március 11. Arafat felfüggeszti a kapcsolatokat a zsidó állammal. 1998. május 4-5. Kudarcba fullad Londonban Jasszer Arafat és Benjámin Netanjahu találkozója, amelyen közvetítőként Tony Blair brit kormányfő és Ma- deleine Albright amerikai külügyminiszter is részt vesz. 1998. október 23. Megállapodással ér véget a Wye Planta- tionben Bili Clinton amerikai elnök védnöksége alatt folyó béketárgyalás. Eszerint Izrael palesztin politikai foglyokat bocsát szabadon, és a korábbi 27 után további 13 százalékot ad át a Jordán folyó nyugati partján fekvő megszállt területekből. A palesztinok törlik Izrael állam felszámolásának szándékát a palesztin alapokmányból, tervet fogadnak el a terrornak és a terror infrastruktúrájának felszámolására. Megkezdődik az izraeli csapatkivonás a kijelölt területekről, de ezt később Netanjahu kormánya felfüggeszti. 1998. december 14. A Palesztin Nemzeti Tanács Gázában Bili Clinton amerikai elnök jelenlétében megerősíti a palesztin Nemzeti Charta Izrael Állam elpusztítására felszólító cikkelyeinek törlését. 1999. május 17. Újabb elvi jelentőségű fordulat: az izraeli választásokon győz a Munkapárt, Ehud Barak lesz a kormányfő. 1999. szeptember 3. Elvi egyezség születik a Wye Plantation-i egyezmény végrehajtásának módosításáról. Ez előirányozza tárgyalások kezdését a megszállt területek végleges jogállásáról, a palesztin menekültek, az izraeli telepek, Kelet-Jeruzsálem és a palesztin állam kérdéséről. Barak és Arafat szeptember 5-én írja alá a megállapodást. 1999. szeptember 13. Izrael és a palesztinok képviselői megkezdik a végső békemegállapodás kidolgozását célzó tárgyalásokat. Az átfogó megállapodás határideje 2000. szeptember 13. 2000. március 21. Izrael Ciszjor- dánia területének újabb 6,1 százalékán adja át a teljes ellenőrzést a Palesztin Hatóságnak. A palesztinok így már a Jordán folyó nyugati partján fekvő területek 40 százalékát tartják teljes egészében vagy részben ellenőrzésük alatt. 2000. június 13. Washingtonban amerikai közvetítéssel megkezdődik az izraeli-palesztin béketárgyalások újabb fordulója. A rendezés négy kulcskérdése az Izrael által még megszállva tartott és a palesztinoknak átadandó területek nagysága, a palesztin igazgatás alkotmányjogi jellege, ezen belül Jeruzsálem jogállása, a palesztin menekültek és a zsidó telepesek sorsa. 2000. július 3. A PFSZ Központi Bizottsága úgy dönt, hogy szeptember 13-án egyoldalúan kikiáltják a független palesztin államot, Kelet-Jeruzsálemmel mint fővárossal. 2000. július 25. Camp Davidben a végső megegyezés helyett csak egy záróközlemény születik. 2000. július 30. Szakértői szinten folytatódik a palesztin-izraeli egyeztetés. (görföl)
