Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-08-09 / 32. szám
2 2000. augusztus 9. Vélemény Szlovákiai magyar családi magazin Vasárnap Kommentár Joghézagok akrobatái Szűcs Béla ______________ Kor mányok jönnek, kormányok mennek, és mindegyik hagy maga után néhány jellegzetes kifejezést, amely addig hiányzott a politikai szótárból. A jelenlegi kormány is elég termékeny e téren. Tehetetlen politikusainak kedvelt kibúvója a .joghézag”. Nincs nap, hogy a sajtóban, a tévében, nyilatkozatokban ne fordulna elő ez a nyelvi tákolmány, amely más országokban kuriózum, nem pedig a napi politika agyoncsépelt érve. Nemhiába olyan kacska- ringós a paragrafus jele, az agyafúrt jogászok mindenütt találnak benne hézagot, amelyen jól fizető ügyfeleik átsurranhatnak, s mentesülnek a felelősségre vonás elől. A paragrafusok csűrése-csavarása a Lexa-ügy körül csak az elrettentő példák csúcsa, a tetten ért bűnözők szabadon- bocsátása, a bíróságok nagylelkűsége, a szabadlábon védekező csalók, zsarolók mind beleférnek a naponta felfedezett újabb joghézagokba. Néha már úgy tűnik, hogy törvényeinkben több a hézag, mint a törvényességet, jogrendet, biztonságot szavatoló szabály. Közben a politikusok magyarázkodnak, ígérgetnek és fenyegetőznek, s minden marad a régiben. A választók pedig egyre közömbösebbekké válnak, hiszen a kormány azt ígérte, hogy leszámol a törvénytelenségekkel. A bűnözők nyugodtan sétálgatnak közöttünk, a maffiózók kapcsolataik, pénzük révén tovább harácsolják a milliókat. Pedig a kormánynak alkotmányos többsége van a parlamentben, eltávolíthatná a joghézagokat, ha akarná. Sokszor úgy tűnik, hogy különféle összefonódások, pártérdekek miatt képtelen rá. A kormány népszerűsége egyre csökken. Nem az ellenség, hanem önmaga készíti elő bukását, ha a joghézagok országává válik Szlovákia. Vendégkommentár Meciar gyermekei Dusán Déván A fedezetlen nyugdíjemelés sztorija a szlovákiai politika klasszikus történetei közé tartozik. Az ígérgetések és a politikusok jó pontokért történő versenyének a végén az emberek rájönnek, ezt is nekik kell megfizetniük. Az ilyen forgatókönyveknek Meciar volt a mesterük a megalomániás terveivel. Ám a mostani kormánykoalíció számára is fontosabb a parttalan populizmus, mint az ország gazdasági szükségletei. Kérdés, kit akartak megszólítani. Meciar demokrata anyókáit? Hiszen ha megemelik a nyugdíjukat, azt felelik: „Kevés.” Ha az előző rezsim bűntetteit vizsgálják, jön a válasz: „Kitaláció. Pittner hazudik.” Ha megnyílnak a HZDS által ásott alagutak, azt mondják: „Meciar háta mögött csinálták.” Ha kiderül, hogy Meciar sem tudja bizonyítani bevételi forrásait, kész a riposzt: „Na és? Ő alapította az országot.” Lehetetlen nem látni a jelenlegi koalíció elesettségét. Ha kormányzás helyett Meciar preferenciái ellen harcol, nem érdemli meg a hatalmat. Meciar ellen nem lehet Meciar fegyvereivel, a populizmussal és a hazugsággal küzdeni. Szlovákiában eljött az ideje a politikuscserének. Persze nem a Fico-féléknek, aki mecia- rabb Meciarnál. A politikai változásnak az emberek gondolkodásában kell megtörténnie. Mintha ez zajlana. 1998-ban az emberek átláttak Meciar szitáján. Lehet, hogy még egyszer meg kell égetniük az ujjúkat, de hosz- szú távon Meciar gyermekeinek (beleértve a jelenlegi koalíció vezetőit) már nincs esélyük. A nyugdíjemeléshez hasonló döntések egy-egy téglát jelentenek a falban, amely mögül már nem lesznek képesek kimagasodni. Legalábbis bízzunk benne. A szerző a Sme jegyzetírója. Lapigazgató: Slezákné Kovács Edit (582-38-322, fax: 582-38-321) Főszerkesztő: Grendel Ágota (582-38-318) Főszerkesztő-helyettes, a Vasárnap vezető szerkesztője: Klein Melinda (582-38-314) Hang-Kép, Tanácsadó: Kovács Ilona (582-38-314) Politika, Háttér: Malinák István (582-38-309) Gazdaság: Sidó H. Zoltán (582-38-311), Kultúra: Szabó G. László (582-38-314) Vélemény, Kópé, Nagyvilág: Kövesdi Károly (582-38-316, 582-38-317) Sport: Tomi Vince (582-38-340) Fotó: Dömötör Ede (582-38-261) Tördelő: Szarka Éva Kiadja a Grand Press és a Petit Press Rt., Dostojevského rád 1,811 09 Bratislava Az igazgatótanács elnöke: Alexej Fulmek, tel.: 592-33-101, fax: 529-67-472 Az igazgatótanács tagjai: Stanislav Ziaéik - kereskedelmi osztály, tel.: 592-33-201, fax.: 529-20-051, Slezákné Kovács Edit - értékesítési és üzemeltetési osztály-tel.: 582-38- 322, fax: 582-38-321, Román Schlarmann - pénzügyi osztály, tel.: 592-33-169 Marketing: 592-33-274, lapterjesztés, laprendelés: 582-38-324, tel./fax: 582-38-326 Szerkesztőség/Hirdetésfelvétel: 824 88 Bratislava, Prievozská 14/A, 6. emelet, P.O.BOX49.; Telefax: 582-38-343; 582-38-331, Telefon: 582-38-332, 582-38-262, 592- 33-200, e-mail: reklama@ujszo.com ; inzercia@vyvsme.sk ; Szedés, képfeldolgozás a kiadó elektronikus rendszerén. Nyomja: Komáromi Nyomda Kft. Előfizethető a kiadónál. Terjeszti a PrNS Rt, a D. A. CZVEDLER KFT. - Somorja, az ABOPRESS KFT. a Szlovák Poszta Rt. és kisteijesztók. Külföldi megrendelések: Versus ES-Vyvoz dacé, Kosická 1, 813 80 Bratislava. Az újságküldemények feladását engedélyezte: RPP Bratislava Posta 12,1995. június 16-án. Engedélyszám: 591/95. Index: 48271. A szerzői jog fenntartva. Az írások, fotók és grafikonok terjesztése csak a kiadó írásos jóváhagyásával lehetséges. Kéziratot nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. A nagy merítés. „Úgy látszik, dörzsölt ez az Ivanus Lexus nevű új halfajta, mert az istennek se kerül a hálóba...” Archív felvétel Felülnézet Státusmagyarok leszünk Polák László ______________ Va lamikor a hetvenes évek derekán egy magyarországi utam kapcsán találtam mondani, hogy szép, szép az én magyarságom, de nekem erről nincsen papírom. Pedig hát az adatvédelemre egyáltalán nem érzékeny szoci kellős közepén voltunk, s ha jól emlékszem, vaskos személyi igazolványunk tartalmazott olyan rovatot is, hogy nemzetiség, ami nyilván a bevallott vagy inkább megvallott hovatartozásról tudósított. Az ám, csakhogy ez a mi papirosunk ott volt érvényes, ahol semmire sem volt jó, vagyis idehaza. Ha az óhazába utaztunk, a személyit, amely arról szólt, hogy van anyánk és nemzetiségünk, otthon kellett hagyni, így a hitelt érdemlő magyarságunk bizonyítéka a sublótban maradt. Az egykori útlevél nációnkkal nem foglalkozott. S ez volt a mi, mondhatnám, lelki traumánk. Mert ha elhagytuk Csehszlovákiát, s mondjuk, kiléptünk Rajkánál vagy Komáromnál (pontosabban Komárnónál), csak addig voltunk magyarok, amíg elő nem vettük a passzust. Attól kezdve mi voltunk a csehek. Ettől tudtam a falra mászni. A kisfiúból aztán nagyfiú lett, s amikor a szép, turulmadaras anyaországba Skodával kezdett járni, még rontott a helyzeten, mert ettől kezdve már az útlevél megmutatása nélkül is tudtákjó magyarjaink, hogy megjöttek a „csehek”. A CS felségjel kötelező volt, s az ilyen címkézés ellen semmit sem tudtunk tenni. A helyzet csak akkor változott, ha a kocsitól legalább harminc méterre eltávolodva Kölcsey zamatos nyelvén szólaltunk meg. Aztán összeomlott a mi kis skodás, CS-es, tyeplákis világunk, de bánta a fene. Az osztódás megállíthatatlan volt, s egy szép napon azt vettük észre, hogy a történelmi kacat- tárból előkerült a szlovák állam, csak most már nem kell hozátenni, hogy úgynevezett (pedig sokszor érezzük unnak). Persze azóta is voltak próbálkozások, hogy a kisebbségbe szorult magyarok közérzete javuljon. A szépemlékű Antall József például kijelentette, hogy ő tizenötmillió magyar miniszterelnöke. Ettől jobb is lett a közérzetünk, de egy jelentős többség az antalli mondástól sokáig prüszkölt, s esetenként prüszköl még ma is. Most viszont úgy tűnik, lesz törvény, magyar törvény, amely státusba vesz bennünket, Trianon árva gyermekeit. Ha igazak a hírek, igazolványt is kapunk, amely az anyaország területén bizonyos jogokat és előnyöket biztosít. Persze nem is mi volnánk, ha máris nem lángoltak volna fel a státustörvénnyel kapcsolatban viták a mi kis kisebbségi szemétdombunkon. Máris előtérbe került a költő által megfogalmazott kérdés, hogy tulajdonképpen ki a magyar. Vannak, akik a származásvizsgálat mellett kardoskodnak. Ha ez a koncepció győzne, egy bizonyos Hrúz Mária Sándor nevű fiúgyermeke is kibukna. Vannak, akik szerint az a magyar, aki tud magyarul, ami szerintem botorság, s a történelem számos példával cáfolta. Vagy mi lesz akkor például a vegyes házasságból származó, magyarul nem tudó gyerekekkel? Van tehát kérdés bőven. Egyik ismerősöm már most dühöng, s azt mondja: sokan érdekből lesznek magyarok, csak azért folyamodnak majd státusigazolványért, mert ebből előnyeik származnak. S hogy jönnek ehhez a magyar adófizetők? Engem spéciéi a magyar adófizetők pénze aggaszt a legkevésbé. S hogy a magyar adófizetők pénzébe kerül majd a mi státusunk? Lehet, hogy valakik valahol azt is kiszámították, menynyibe kerül ez az egész státusmóka. Amennyibe, annyiba, de szerintem biztos megéri. Nem semmi az, ha tájainkon végre jó lesz magyarnak lenni, ilyesmire rég volt példa a Kárpát-medencében. Ki tehát tájainkon a magyar? Erre a kérdésre vannak nagyon jó és nagyon rossz válaszok. Nekem személy szerint az a válasz tetszik, amely szerint az a magyar, aki vállalja. Hogy lesznek olyanok, akik érdekből vállalják? Emberek vagyunk. Ha mondjuk, egy szingaléz azt állítja magáról, hogy ő pedig magyar, akkor mi a teendő? Kinek áll jogában ezt kétségbe vonni? Senkinek. Én az ilyen szingalézt azonnal a keblemre ölelném, és azt mondanám neki: légy üdvözölve, magyar testvér. Hogy milyen nyelven mondanám neki, az már részlet- kérdés. Azt is mondják, lesz egy csúcsszerv, amely a mi nyilatkozatainkat majd elbírálja, és az illetékes magyar hatóságnak továbbítja. Na ettől egy kicsit tartok, mert ismerem a fajtámat. Ám ezzel együtt én már most örülök a státustörvénynek, pedig tudom, hogy egy rakás gondunk, bajunk lesz vele. Várom a pillanatot, amikor megérkezem a státusigazolvány birtokában Hunniába. Szeretném látni, illetve hallani, hogy valaki is azt merészeli mondani: megjöttek a csehek. Olvasói levél Amit nem választhatnak el határok Ez nem más, mint a közös múlt, a gyökerek és a hagyományok. Az évezredes összetartozás jegyében kiállítás nyílt Dél-Komáromban felvidéki magyar fehér kézimunkákból. Az Izsáról, Szentpéterről, Madárról és Hetényből származó ruhadarabokat Horsa Istvánná gyűjtőmunkájának köszönhetően tekinthették meg az érdeklődők a Klapka György Múzeum főépületében. A csodálatos kiállítást Dörömbözy Margit, a budapesti Népi Mesterségek és Művészetek Szakközépiskolájának igazgatóhelyettese nyitotta meg, kiemelve e sajátos magyar népművészet felbecsülhetetlen szellemi értékét. A szebbnél szebb darabok Komárom vidéke népeinek hagyományát és több évszázados kézi- munkázó-tudományát bizonyították a látogatók előtt. Az említett falvakból különautóbusz vitte az érdeklődőket, hiszen minden hagyománytisztelő közösség büszke, ha sajátos alkotását hosszú évek múlva is megbecsülik. Sajnos, ma már nem nagyon foglalkoznak ezzel a művészeti ággal, melyet anyáink olyan magas színvonalra emeltek. Viszont emléke elevenen él még, hiszen majdnem minden családnál maradt egy-egy darab ilyen népi remekmű, amely szinte kapcsot jelent múlt és jelen között, emlékeztet a szorgalmas elődökre, akik, bármilyen mostoha volt is az idő, nem veszítették el vonzalmukat a szépség iránt, s alkotókedvük is megmaradt. Pedig az elmúlt száz év bővelkedett a megpróbáltatásokban, amikor magyarnak lenni nem volt könnyű. Két háború, Trianon, vörös- és fehérterror sem tudta megakadályozni az egyszerű nép ragaszkodását mindenhez, ami felemelhette, vagy segítette anyagi és erkölcsi előmenetelében. A megpróbáltatásokban megerősödtek, az üldözés megszilárdította őket hitükben és identitástudatukban. Jött azonban két esemény, amely szinte halálos ütést mért az évszázadok alatt megformálódott s alig változó magyar paraszti idillre: a kitelepítés és a kommunista hatalomátvétel. A falvak közösségi rendszere megbomlott, rengeteg értékes, vezetni és összetartani tudó embert kényszerítettek a kisan- tant által kierőszakolt mesterséges határok mögé. A bolsevik puccs után már nem volt értelme varrni a szebbnél szebb térítőkét, blúzokat, zsebkendőket, hiszen nem lehetett értékesíteni a nagyvárosokban, mint azelőtt, mert tilos volt a magánkereskedelem. Egy Detva nevű állami cég megpróbálta életben tartani, de mint minden, amit a kommunista elv szerint művileg próbáltak megtartani, lassan az is elsorvadt. Az elvtársak nem tanulták meg, hogy a természetes folyamatok megszakítása a véget jelenti. Mindezek ellenére úgy látszik, van, aki szívén viseli e sajátosan Komárom környéki hagyomány életben tartását, s talán újjáélesztését is. Mindenképpen köszönettel tartozunk a kiállítás megszervezőinek, akik felhívták figyelmünket azokra az értékekre, melyeket csak mi tudtunk adni a világnak. Sárközi János, Szentpéter
