Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

2000-08-02 / 31. szám

Kultúra 2000. augusztus 2. 13 Filep Tamás Gusztáv és Tóth László magvas tanulmánykötete irodalmi értékeinkről Hetvenhét esztendő Lőrincz Zsuzsa: Látomás Kocur László _________ Pr óbafelvételek a (cseh) szlová­kiai magyar irodalomról 1918­1995. Szerény, igazi tudósi alá­zatra valló cím. Azonban álsze­rénységnek is betudhatjuk, hogy Filep Tamás Gusztáv és Tóth László minősíti ilyen visszafo­gottan irodalmunk hetvenhét évében tallózó, nem túl vastag, de annál magvasabb tanulmánykö­tetét, mely a Kalligram Könyvki­adónál jelent meg 1995-ben. Saját példányomat az általában víg kedélyű Filep Tamás Gusztáv egy könyvbemutató alkalmával ekképp dedikálta „...elsőnek én - bár Tóth Laci része jobb.” Nos, hogy melyikük része jobb, annak megítélésére a Vasárnap által ren­delkezésemre bocsátott keretek közt nem vállalkozhatom. Annyi azonban bizonyos, hogy a rend­szerváltozás óta megjelent esz- me/irodalomtörténeti tanul­mánykötetek sorában előkelő hely illeti meg a budapesti tar és szakállas szerzőpáros fehér borí­tóval szerénykedő kötetét. Filep Tamás Gusztáv már az első, bevezető esszéjével mondhatni darázsfészekbe nyúl, mikor a csehszlovákiai magyar irodalom határait s az e fogalom körül ki­alakult terminológiai problémá­kat elemzi. A szerző találó példával de­monstrálja a fogalom tarthatatlanságát: „Az egyetemi tanul­mányait Prágában végző Szilágyi And­rás romániai magyar író például csehszlo­vákiai tartózkodása alatt írta meg az első regényét, mely azon­ban Párizsban jelent meg, a regényt vi­szont a csehszlovákiai magyar iro­dalomkritika mint saját termést regisztrálta.” Csehszlovákiai ma­gyar író-e Szüágyi András? - gon­dolkodhatunk el a kérdés felett, s vele párhuzamosan azon is, szük­ség van-e egyáltalán üyesféle ha­tárokra. Füep a csehszlovákiai magyar tár­sadalom első két korszakának eszmetörténetét vizsgálja terje­delmes tanulmányban, figyelem­mel követve, miként alakult, for­málódott (és deformálódott) az itt élők identitástudata az álde­mokratikus polgári Csehszlováki­ában, miként élte meg az itteni közösség a határváltoztatások té­nyét, s milyen volt az irodalmat befogadó társadalmi közeg. A tanulmány­ból máig ható értékes tanulságokat vonhat le az olvasó. ' Filep olyan - A (cseh­szlovákiai magyar mű­velődés története 1918-1998 című mo­nográfiasorozat meg­jelenéséig szinte fel­dolgozatlan - perem­területekkel is foglal­kozik, mint a két világ­háború közötti közírás, tudomá­nyosság, bölcselet. A második vi­lágháború idején a fasiszta Szlo­vákiában rekedt magyar kisebb­ség szellemi-kulturális lehetősé­geit is elemzi a szerző, számot ad­va a nem túl gazdag, de az identi­tás megőrzése szempontjából je­lentős könyvtermésről; egy kora­beli portré nyomán elgondolkod­va a mindhalálig egyenes gerincű gróf Esterházy Jánosról. Tóth László a kötet második részének első tanulmányában a csehszlová­kiai magyar irodalom fejlődési jelenségeit vizsgálja, vázlatként minősítve irodalomperiodizációs kísérletét. Tóth Lászlónak e könyv megjelenése előtt egy évvel már volt hasonló próbálkozása 1994- ben, a Nyomkereső című oktatási segédletben. Publikációi is azt mutatják, hogy kritikusként, fo­lyóirat-, tanulmánykötet-, verses- kötet-szerkesztőként folyamato­san nyomon követi irodalmunk fejlődését. A (cseh­szlovákiai magyar művelődés története 1918-1998 harma­dik kötetében azon­ban mégsem vállalta, hogy ő úja meg az irodalomtörténeti összefoglalót. Tóth Lászlónak elsősor­ban önmagával kell tisztáznia, hogy ak­kora ismeretanyag birtokában, amekkorával kívüle nem sokan rendelkeznek, s olyan alap/részletkutatások elvégzése után, melyeket már maga mögött tudhat, miért tér ki nyilvánvaló módon egy irodalomtörténeti szintézis (kísérlet) megalkotása elől. Hisz - miként Görömbei Andrásnak vagy Szeberényi Zol­tánnak - neki is joga van a maga magán-irodalomtörténetét meg­teremteni. Mikor egykori szerkesztőként a harmincöt éves Irodalmi Szemlét laudálja, akkor is - minden (rend­kívül tisztességes módon beis­mert) elfogultságán túl - a közért munkálkodó filosz hangját hallat­ja, felhíva a figyelmet, hogy az Irodalmi Szemle története nincs feldolgozva; egy ilyen feldolgozás bizonyosan előmozdítaná a cseh­szlovákiai magyar irodalom törté­nete körüli vizsgálódásokat is. A könyv befejező részében hat próbafelvételt olvashatunk, még­pedig a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején indult fia­tal tehetségekről, akik a Piknik a Szaharában, a Kapufa a Pamasz- szuson, ül. a Nyugtalan indák cí­mű antológiákban jelentkeztek. Győry Attila, Czakó József, Mó- rocz Mária, Fábián N. (nem Nó­ra!), Z. Németh István, s a közel­múltban erotikus antológiát szer- kesztő/fordító Csehy Zoltán kap­tak helyet Tóth László magán-iro­dalomtörténetében. E portréváz­latok jelentőségét nem lehet elég­gé hangsúlyozni, mivel e szerzők írásművészete nem kapott, s máig nem kap megfelelő kritikai vissz­hangot. Épp ezért a befejező írás­ban a csehszlovákiai magyar iro­dalom örökös „beteg” műfajáról, a kritikáról tesz néhány kritikai megjegyzést. A vidámságra kevés okot adó jelenből egy „kritikusabb” jövő felé való kitekintéssel zár­ja a könyvet: „Éppen ezért mi mást is kíván­hatnánk a szlovákiai magyar irodalom leg­fiatalabb generációjá­nak, mint nemzedé­künk - hazai és ma­gyarországi - Balassa Pátereinek, Kulcsár Szabó Ernőinek mi­előbbi színrelépését, színvallá­sát.” Mit is tehetnénk ehhez hoz­zá?! Németh Zoltánunk már van, Balassa Pátereinkre még várni kell. A tanul­mányból ér­tékes tanul­ságokat von­hat le az ol­vasó. E portréváz­latok jelentő­ségét nem lehet eléggé hang­súlyozni. Regény K edveseim! Nem vitás, hogy a méhészet jelen­tősége időben és térben egyaránt egyetemes. Amit énszerintem egy ókori kínai orvosi tanácsadás fejez ki a legtö­mörebben: Hogy ugyanis a hosz- szú és boldog élet titkának a bir­tokába jut, aki rendszeresen fo­gyasztja a mézet. (Őszerintük dukál bele némi porított ginzenggyökér is, mondjuk eh­hez személy szerint nem ragasz­kodom.) Ugyanezt a titkot tudta egy Vikramáditja nevű hindu ki­rály is, aki 301 évig uralkodott abból kifolyólag, hogy birodal­mában egész évben virágzott a mézelő jázmin, a mangó meg a lótusz. Volt ezeknek az indiaiak­nak egy Laksmi nevű szerencse- és dúskálásügyi istennőjük, aki hivatalát pedig épp azáltal nyerte el, hogy amúgy ő uralkodott a méhecskék kiiálynőjeként is. És aki arról is gondoskodott, hogy a méhek döngicsélése a szép, hosszú evüágin kívül még a túlvi- lági életet is megszépítse. Na, ez nekem is tetszene. Mert én volta­képpen, minek is tagadnám, arra spekulálok, hogy ugyanúgy int­sek majd búcsút a siralom völ­gyének, mint Müota Mátyás nagyapám. Hogy miután egy nyárestén felsöpörtem és föllo­csoltam szépen a méhes döngölt padlatát, elnyúlnék majd a zsupszalmafonatú kanapej rongyszőttes pokrócán, ahol a le­gyek nem pimaszkodnak, mert barátaim a méhecskék, s míg sze­memet a kéklő méhvirágokon, gondolataimat pedig legszebb emlékeimen legeltetném, egy fá­radt sóhajjal elfintorodnék, és tá­vozó lelkemet ugyanaz a züm­mögő méhraj venné szárnyára és repítené át a túloldalra, amely­Milota előadásai a méhekről Závada Pál 1. rész nek zsongása végleg elaltatott. De hát minekünk ebben a zsidó­kereszténynek mondott kultúr­körben inkább mint a tejjel-méz- zel folyó Kánaánt szokták ígér­getni az üdvösséget. Amit én per­sze csak az örökre boldogító, túl- világi hozsannára vagyok képes érteni, noha tudom, hogy Urunk csipkebokor képében nem egé­szen evvel kecsegtette Mózest és az ő népét. Amint erről, még mint gyermeknek, ugyancsak Müota Maco nagyapám mesélt nekem, majd az Ószövetségből fel is olvasta a méhekkel való bá­násmódról, a füstölőedények és pipák használatáról, valamint a méz kicsurgatásának fortélyairól szóló passzusokat. Meg hogy kó­bor rajok tulajdonjoga kérdésé­ben még a nők és a gyerekek ta- núvaüomását is el lehet fogadni. Ami emancipatorikusan szép gondolat ügyem, de mint prakti­kus iránymutatás tapasztalatom szerint elhamarkodott. De ti csak vegyetek a föld válogatott gyü­mölcseiből a ti edényeitekbe egy kevés balzsamot, egy kevés mé­zet, fűszerszámokat, mirhát, di­ót, mandulát. Én pedig szedem az én mirhámat a balzsamom­mal, eszem az én lépesmézemet a mézemmel, és iszom az én bo­romat a tejemmel. Egyetek bará­taim, igyatok, és részegedjetek meg, szerelmesim!, fordította Károli Gáspár, előadta, már ahogy emlékezetből tudta, Müo­ta György. Már Húsvét után ki- hurcolkodtam ide, a vmyicába, de egészen tegnapig még napsü­tésben is hűvös lett volna idekint ücsörögni, úgyhogy csak máma telepedtem ki, hogy kézbe ve­gyem a mikrofont megint. Ki­hosszabbítottam magamnak a magnót a virágzó szilvafáim alá, mert innen látom a kaptársort is, ennek a már teljesen bezson­gott, szőke légiforgalomnak a fel- és leszállópályáját, mely sza­kadatlanul pöfékeli ki és szip­pantja be a méhrajokat, ezeket a fejem fölött zümmögő füstarany bárányfelhőket. A mit ma visszatekintve szívesen elmesélnék Müota Mátyás nagy­apámról: hogy 1890 augusztusában lelkes részvevője volt ő Kovács Antal méhészeti vándortanár előadásainak Jász­apátiban. Ez idő tájt ugyanis ben­sőséges barátságot ápolt az én Maco Apovkám ebben a jászsági helységben egy Angster Jani ne­vű cimborájával, akiről én végül is nem tudom, hogy kereskedő volt-e, zsidó földbérlő vagy sza­bad inteüigencia, netán valami ipart űzött, csak annyi biztos, hogy együtt szolgáltak hajdan nagyapámmal Karánsebesen a 43. gyalogezredben, s ha őkket- ten beboroztak, asztalt csapkod­va, teli szájjal fújták a Janovics- indulót, melyet az ezred akkori, nyolcvanas-évekbeli tulajdonosá­ról, a boszniai okkupáció érde­mes tábornokáról kereszteltek el. A nagypapa és Angster Jani jó Heti kultúra Könyvespolc Dávid T. Doris ZEN-KABARÉ Barangolás a fluxus határvidékén „Az rögtön világossá vált a számomra, hogy mind a zen­ről, mind a fluxusról borzasz­tóan nehéz beszélni. Hiába keresgéljük a szavakat, a zen­nel és a fluxussal kapcsolatos tapasztalataink jó része újra és újra kifejezhetetlennek bi­zonyul. Valami mindig az út­ját állja, hogy bármi határo­zottat állíthassunk akár az egyikről, akár a másikról. Sok idő és még több sikertelen próbálkozás után jöttem csak rá: azért nem tudok én sem végleges és átfogó megállapí­tásokra jutni, mert a fluxus és a zen pontosan az effajta nagyravágyó törekvéseket te­szi minduntalan gúny tárgyá­vá. A szavak - hogy egy zen­mondás parafrázisával éljek - a flux-holdra mutató ujjak, s nem keverendők össze magá­val a flux-holddal. Vagy ahogy Dick Higgins mondja: »Beszélhetünk egy dologról, de nem beszélhetünk egy dol­got. Az mindig valami más.«” Kalligram, Pozsony Vasárnap Kisgaléria Kovács Zita: Karina mosolya néhány évig látogatták egymást rendszeresen, mondjuk évsza­konként, ámbár azt hiszem, hogy inkább Maco Apovka járt el Jász­apátiba, hisz akkortájt ő még mozgékonyabb lehetett, mert no­ha már 1884 óta nős volt, de csak 91-ben jött majd egyeden élet­ben maradt kisfia, az apám. De Mara Mamicska addigra már végleg berekesztette Apovkának ezeket a jászsági kirándulásait, mégpedig azért, mert nőt szagolt ki a nagy barátkozási buzgalom mögött. Viszont 1890 nyarán még, amikor híre jött, hogy azt mondja, magának Grand Miklós­nak, az országos méhészeti fel­ügyelőnek a miniszterileg megbí­zott helyettese, Kovács Antal ván­dortanár, ki az előbbinek kétség­kívül utódja is lesz, Jászapátiban augusztus 23-án szombaton és 24-én vasárnap méhészeti elő­adásokat fog tartani, és ezen örömhírt vülámgyorsan adták szájról szájra a környék méhé­szei, hogy jönni fog a mester, Müota Maco nagyapám, noha a térségen messze túlról kelt út­nak, nagyon is igyekezett időben odaérni. Olyannyira, hogy már péntek délutánra ott volt, még­pedig nem is Apátiban, hanem - talán hogy elébe menjen a neves vándorméhésznek? - Jászbe­rényben. Ahol aztán csak úgy a kedvére sétált kicsit a Zagyva­parti gesztenyesoron, mígnem épp akkor jött vele szembe vala­mi nyomdásznak bizonyos HUda nevű lánya, aki azonmód magá­val húzta nagyapámat a sétaliget kevésbé forgalmas fertályára, hogy ott izgatott érzelmi párbe­szédbe, lelkileg is zaklatott, testi­leg is kipirult vitatkozásba, érin­tésekbe és eltaszításokba, végül sírva fakadó szemrehányásokba bonyolódjon vele. Holott énsze­rintem Maco Apovka inkább akarta volna csak békésen csó­kolgatni és fogdosni a Hüdát, s eközben győzni meg őt arról, hogy mekkora apikulturális él­ményben lehet majd része, ha el­jön vele most Apátiba Angster Ja- v nihoz, hogy holnap hintós kirán­dulás keretében együtt vehesse­nek részt a tanulságosnak ígérke­ző tenyésztői demonstrációkon, vasárnap pedig a városházán tar­tandó nagyelőadáson, gondolja csak meg a drága HUda. Mi az, hogy apikulturális élmény?, kér­dezte a leányzó szigorúan. Hát méhészeti! Mért, maga méhész?, nézett rá HUda Maco Apovkára, akinek talán ekkor jutott eszébe, hogy jó volna, ha tényleg mé- hészkedne. Akkor talán most is meggyőzőbb lenne, (folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents