Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

2000-08-02 / 31. szám

Jöhet a harmadik olimpia, a vívásban a párbajtőr okozhatja a legnagyobb 1 C. meglepetést. -Lv/ Sokan mondhatják: nem ilyen lovat akartunk Állam és jogállam Kövesdi Károly Az egyik szlovák kereskedelmi televízió munkatársa nemrég Londonban járt, és ott sikerült kiderítenie, hogy Iván Lexa hű­séget esküdött az Angol Király­ságnak. A hír nyilván csak azo­kat döbbentette meg, akik nem kísérték figyelemmel kis hazánk egykori titkosszolgálati főnöké­nek különös kirándulását, mely­nek során Oroszországon és Ku­bán keresztül (mintha egykori kormánya politikai stratégiáját követte volna: Nyugatra, Kelet felé) indult el világot látni. Vagyis az átlagpolgárt, akinek nem áll módjában megfigyelnie egy másik polgárt, és a titkos- szolgálatot, amelynek módjá­ban áll, sőt kötelessége megfi­gyelnie egy-egy polgárt, ha ki­derül róla, hogy gengszter. A mutatott dokumentum láttán az ember csak ámult és bámult, hi­szen addig azzal etették, nem tudni, Lexa hol tartózkodik: itt­hon van-e még, vagy már kül­földön eszi az emigránsok kese­rű kenyerét. Az ámulás és bámulás törvény­szerűen csalódásba és keserű­ségbe csap át, ha a tévé előtt gubbasztó átlagpolgár belegon­dol, miféle csúnya játékokat ját­szanak vele. Eszébe jutnak a Meciar-kormány munkamód­szerei: a hosszú kések éjszakája, az elnök fiának elrablása, a tit­kosszolgálat munkatársának meggyilkolása, az egyik képvi­selő önkényes megfosztása a mandátumától, hogy a többi „apróságról” ne is beszéljünk. S törvényszerűen eszébe kell jus­son: a ’98-as őszi választások és az új kormány megalakulása az­zal a reménnyel kecsegtetett, hogy vége szakad az állami gengszterizmusnak, hogy a bű­nösök elnyerik méltó jutalmu­kat, s legalább megkísérlik a rendteremtést ebben a kupleráj­ban. A sokat ragozott, gyenge lábon álló demokrácia érdeké­ben. Látva a végtelen totojázást, a kormány és a parlament tehetet­lenségét, nem túlzás azt monda­Szabaduljon tőlük az ország, felejtsük el őket? ni, hogy a Lexa-ügy jelenti ma Szlovákiában a jéghegy csúcsát. A demokrácia jéghegyének a sip­káját. Sőt, a bojtot a tetején. Ami­kor a képviselő uraknak nem akaródzik megszakítani a nyara­lást, hogy egy gengsztert végre megfosszanak képviselői mandá­tumától (annál is inkább, mert nem teljesíti a kötelességét, hó­napok óta be sem jár a parla­mentbe), amikor azon filóznak, vajon főügyészi döntés kell-e a parlamenti bizottságnak, vagy elég a nyomozók szava, amikor formai kérdéseken bazíroznak, holott már a hazaárulás ténye is fennforog, akkor a polgárból óhatatlanul kiszakad a sóhaj: bezzeg azok másképp csinálnák! Tudniillik Meciarék. Tudjuk, ők nem gatyáztak, ha a hatalmuk megőrzése volt a tét. Nyilvánva­ló, hogy senki nem kívánja vissza az ő módszereiket, de ha ez így megy tovább, nem az lesz a kér­dés, ki mit akar. Nem tudom, készít-e a kormány „félidős” mérleget őszre, óhajtja- e eddigi tevékenységét mérlegel­ni a nyilvánosság előtt. Ha igen, sok csúnya ügyről kell majd hall­gatnia. Hiszen futni hagyták az ország kirablóit (Rezes, Martinka és kompániája), koro­natanút hagytak eltenni láb alól (Cernák-ügy), - az amnesz­tiaügyek lezáratlanok, a maffia vígan grasszál az országban, a képviselői immunitás a legna­gyobb gazembert is óvhatja, és sorolhatnánk. Mind-mind az or­szágjogrendjének alapjait renge­ti. Nagyon finoman, mondhatni, úriember módján nyilatkozik az MKP is, amikor azt mondja, nem fogja kezdeményezni az igaz­ságügy- és a belügyminiszter visszahívását. Pedig a Lexa-ügy szinte már-már azt a benyomást kelti a közvéleményben, hogy a legnagyobb gazembereket futni hagyják, szabaduljon meg tőlük az ország, és felejtsük el őket. Ezt persze kínos lenne kimonda­ni. Pedig ha az ember belegon­dol, hogy régebbi bűnök elköve­tői is vígan élik világukat (gon­doljunk csak Bil’ak elvtársra vagy a szőnyeg alatt rohadó ügynöktörvényre), méltán tá­madnak kétségei jogrendről és igazságról. Páncél, kard, pajzs, nemes küzdelem. A harc szerencsére nem vérre megy, csupán a Millenniumi Sokadalom közönségének szórakoztatá­sára folyik. Dömötör Ede felvétele Ok és okozat Vojtek Katalin_____________ Harach gazdasági miniszter tévényilatkozatában törvény- sértőnek, sajtótájékoztatóján már csak etikailag kifogásol­hatónak minősítette a Dunaszerdahelyi Gépipari Szakmunkásképző Intézet igazgatójának ténykedését. A miniszter tovább finomított; Éimek, úgymond, bizonyos esetekben emberileg nem elég körültekintően járt el be­osztottjaival szemben. Hozzá­tette: a leváltott igazgató pe­dagógusként továbbra is az iskolában maradhat, vagy másutt taníthat, a minisztéri­um több munkahelyet is felkí­nált neki. Megható ez a gon­doskodás, különösen, ha fi­f yelembe vesszük, hogy a imek által elbocsátott peda­gógusoknak semmiféle vá­lasztási lehetőségük nincs. Róluk nem gondoskodik Harach minisztériuma, csak azt tanácsolja nekik, fordulja­nak bírósághoz elbocsátásuk ügyében. Vagyis várják ki a per végét, addig pedig ren­dezkedjenek be a túlélésre. A családjukkal együtt, persze. A gyerekeik vakációzhatnak a panellakásban, mert táboro­zásra, üdülésre nem futja, mi­közben Simek úr saját jacht­ján a Balatonon nyaral. A két pedagógus pedig elgondol­kodhat azon, hogy mi a kifi­zetődőbb: az iskola érdekét és színvonalát szem előtt tartó vagy azt másodlagos-harmad- lagos szempontnak tekintő magatartás? A törvénytiszte­let vagy a törvénysértés? Szlovákiában az utóbbiért tál­cán kínált munkalehetőség és gondtalan jachtozás, az előb­biért állásvesztés, pénztelen­ségjár. És még valami, ami ugyan szorosan összefügg a munkanélküliséggel és a vele járó anyagi gondokkal, de mindkettőnél rosszabb - a megromlott egészség. Köztu­dott, hogy az alkalmazottak közérzetének alakulásában meghatározó szerepet játszik a munkahelyi légkör. Ha ked­vezőtlen, veszélyforrást jelent egészségi állapotuk, pszicho­szomatikus kondíciójuk szem­pontjából. Harach épp a szak­munkásképzőben tapasztalt kedvezőtlen légkörre hivat­kozva váltotta le Simeket. A Simek teremtette tartósan rossz atmoszféra egészségká­rosító következményei azon­ban nem érdeklik a minisz­tert. Pedig már megmutat­koztak: az elbocsátott tanár­nő többször kényszerült kü­lönböző panaszokkal orvos­hoz fordulni. Nálunk a törvé­nyek csak munkabalesetről és foglalkozási ártalmakról tud­nak, arra még nem volt pre­cedens, hogy az alkalmazott beperelte volna a főnökét megromlott egészségi állapo­ta miatt. A súlyos depresszió, a gyomorfekély, a szívpana­szok ugyan orvosilag kimu­tathatók, de a munkahelyi stressz és az egészségkároso­dás közti ok-okozati összefüg­gés nehezen bizonyítható. És ha be is bizonyosodna, ott még nem tartunk, mint Angli­ában, ahol a sorozatos stresszhelyzeteket előidéző főnököt nagy összegű kártérí­tés fizetésére kötelezte a bíró­ság. Az már csupán hab a tor­tán, hogy Simek leváltása sem változtatott az elbocsá­tott pedagógusok helyzetén. Simek egykori helyettese és jobbkeze - bár tehette volna - nem vette vissza a két tanárt, helyettük gyorsan mást vett fel. Nem bosszúból, hanem hideg számításból. Bebizo­nyosodott ugyanis, hogy a két pedagógus nem manipulálha­tó, saját véleménnyel rendel­kező autonóm ember, és kész protestálni a jogtalanság el­len. Ilyen munkaerőre nincs szükség. Kellenek viszont a bólogatójánosok, az örökké alkalmazkodók, akik tudják tartani a szájukat. De ezt sem lehet csinálni a végtelenségig jó közérzettel. Rossz közér­zettel viszont tanítani, ifjúsá­got nevelni - gerinces ember­séggel, jó példával elöl járva - nehéz. Az egyetemek az utóbbi idő­ben folyton panaszkodnak, hogy gyengén felkészültek a hozzájuk érkező diákok. Jó lenne megvizsgálni, nincs-e összefüggés a tanárikban uralkodó feszült légkör, a pe­dagógusok rossz közérzete és a diákok gyengébb felkészült­sége között.

Next

/
Thumbnails
Contents