Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-12-20 / 51-52. szám
Villanófényben a kilencvennégy esztendős Moravek István, a Polgári (Pozsonyi) Torna Egylet utolsó élő legendája 30 2000. december 20. __________________________Sport____________________ Mű asztalos az atlétapályák világában Együtt a Moravek család. Jobbról az első István. Középen az apa: Moravek Gyula, aki 1924-től irányította PTE-t. J. Mészáros Károly_________ Sz ázadunk alkonyán egy olyan kor világát őrzi magában, amelyről egyre kevesebbet hallunk, tudunk. A hétköznapi hajsza háttérbe szorítja a múlt értékeit, s az eredmény- és pénzorientált sport alakítói, képviselői sem igen szoktak hátranézni. Egy ilyen visszapillantó beszélgetésre ültem le Moravek Istvánnal, a két világháború között virágzó fővárosi Polgári (Pozsonyi) Torna Egylet vezetőségének utolsó élő tagjával. Júliusban múlt kilencvennégy éves. Még jócskán az első világégés előtt született. Édesapja a csehszlovákiai magyar sportélet egyik vezéregyénisége volt. Ilyen szellemben Is nevelkedett? Éveket nem tudok, de még sok mindenre emlékszem. Kisgyerek koromban szüleim azt mondták, hogy egy kis testedzés nem árt, és beírattak svédtornára. Aztán elkerültem a PTE-be, majd a reáliskolába jártam. Annak a tornatermében kedveltem meg a sportot. Tizennégy éves lehettem, amikor a papa elvitt Bécsbe az öt nemzet atlétikai versenyére. Nekem rettentően tetszett. Utána elküldött egy hathetes szaktanfolyamra a budapesti testnevelési főiskolára. Röviden, tömören úgy belénk sulykolták az adétikát, hogy kész edzőként jöttem onnan haza. Papától örököltem a szervezési készségemet. Akkoriban volt Pozsonyban öt-hat magyar iskola. Nem lehetne belőlük egy csapatra való fiatalt összeszedni? Na de hogy? Azt mondtam Gyula bátyámnak: kimegyünk a pályára, és csak körbefutunk. Megtettük egypárszor. Aztán vittünk egy súlylökőgolyót. Kezdtek szállingózni a fiatalok. Fokozatosan jöttek, s mondtuk Az asztalosinas nekik, hogy hívják az ismerőseiket is. Mikor már együtt volt az ifjúsági csapat, egyszerre vérszemet kaptam. Levélváltás után levittem a srácokat Budapestre, megmérkőzni a Budai BTE-vel. Győztünk. Ez volt az edzői múlt. Versenyszerűen mire vitte? Edzősködésem során már nem versenyezhettem. Egyszer az elején hiányzott a negyedik ember a 4x100 méteres váltóba. Elég gyors voltam, hát beugrottam. Elkértem a harmadik helyet. Szerencsére a Erejét gyűrűgyakorlatával is sokáig bizonyította. PTE-pályán volt a bajnoki verseny, ráadásul a belső pályára sorsoltak bennünket. Azelőtt ez hatalmas előnynek számított. Kosárívben futottunk. Ezt valahogy ki kellene használni. De hogyan? Csak edzésen lehet begyakorolni. Mindig vártam, mikor a többiek elmentek, nem kell azt mindenkinek tudni. A harmincméteres egyenes után jött a hirtelen kanyar. Azt szinte átugrottam. A szabály megengedte: Megnyertük a versenyt. Az egyik társam azt kérdezte tőlem: »Mit csináltál a sarokban?« Nem szólA család archívumából tam semmit. Ez volt az egyetien versenyzői fellépésem. Volt egy edzői vezérelvem: egy négyszer százas stafétának muszáj öttagúnak lenni. Miért? Azért, hogy ne legyen primadonnizmus! Kedvenc versenyszámai? Sajnos, nem lehettek. Láttam azt, hogy alkatilag nem vagyok alkalmas az atlétikára, kivéve azt az egy váltófutást, amely olyan jól sikerült. Az volt legnagyobb versenyzői sikere? Igen. Edzőként azonban még nagyobbat is elértem. Négyszer megnyertük a szlovákiai csapat- bajnokságot. Rendkívül fiatalon, tizenvalahány évesen kezdte az edzősködést. Előtte csak atletizált? Másba is belekóstoltam. Mikor először kerültem a klubválasztmányba, ami nagy megtiszteltetésnek számított, felfedeztem a klubszobában egy pingpongasztalt. Megkérdeztem, kijátszik ott. »Senki« - csapott fejbe a válasz. Hát ezt lehet? Egy sportegyletnek van egy helyisége, asztala, és nem pingpongozik? Fiatal voltam, csak úgy néztek az öregek rám. Elkezdtem szervezni. Csak egészen csöndben. És mit lett belőle? Megnyertük a csehszlovák döntőt a Prímáspalota Tükörtermében a prágai Sparta ellen. Más sportággal Is próbálkozott? Kajakoztam. Magam is készítettem hajót. Eveztem. Pesten, regattán is. Aztán bicikliztem is. Háromszor elütött az autó, de semmi bajom nem lett. Az kevéssel történik meg. A tornának köszönhetem. Mindenki, aki érzi, hogy leesik a bicikliről, görcsösen kapaszkodik bele. Pedig el kell lökni, és letenyerelni a földre, mint a béka. Ezért nem történt semmi bajom. Minden sportágból egy kicsit tudtam. Hegymászni is jártam. A Ma- gas-Tátrába. Mennyi ideig edzősködött? Húsz évig. És miért maradt abba? A II. világháború után, amikor a szocialisták győztek, újra elkezdhettük. Feleségemnek, Margitnak viszont már elege volt belőle. Egy alkalommal, mikor munkában voltam, bevitte az atlétikai dolgaimat az egyesült magyar párt irodájába, s azt mondta, ha érte megyek, mire visszajövök, nem lesz már itthon. Szó nélkül kimentem a konyhába, átöleltem. Ő is megszabadult a nyűgtől, meg én is. Ez negyvenhétben történt. Előtte volt a mai Slovan-előd, vagyis a pozsonyi SK edzője is? Háború után írásban felkértek, hogy vegyem át az atlétikát. Mondhattam, hogy nem? Akkor megfogadtam magamban: most megmutatom. Az egy állati munka volt. Rá egy évre megnyertük a bajnokságot. Erre jött Margit közbelépése. Én a háború után a PTE-t akartam építeni. Már harmadszor. Negyvenötig létezett. Negyvenévesen szakadt meg a kapcsolata az edzősködéssel, a sporttal. Maradtak nyomai az életében? Fizikailag rettenetesen sokat, a tizennegyedik életévemtől a nyolc- vankettedikig folyton dolgoztam, így nem kellett atietizálnom. Nem csalogatták vissza a sportéletbe? Elegem volt belőle. Figyeli a mai atlétikát is? Néztem az olimpiát, nem műiden számot, de amit akartam látni, azt láttam. Stafétabolond vagyok. Hármat az amerikaiak nyertek, imponáló biztonsággal. Főleg a váltásokat lestem. Mi a véleménye napjaink atlétikájáról? Sportként igen magas fokon áll. Fenomenálisak a vüágcsúcsok. De milyen áron? Azért, hogy keresnek vele félmilliót? Gürcölnek érte évekig? Hát akkor az pénzkereset! Inkább a gyalupad mellett gyalulok. Nem ezt akarta Coubertin. És így van ez valamennyi sporttal. Mindenki csak a markát tartja. Ebből nem kérek. Nem is érdekel. A mai Szlovákia területén a PTE a legrégebben, 1880-ban alakult egyesület. Tizenkilencig »pozso- nyi«, utána »po!gári« klub volt. Miért? Mert az I. világháború után nem volt szabad a Pozsony szót használni, ezért lett a polgári a névben. És a klubszínek is megváltoztak: a piros-fehér a város színe volt, ezért a hatóságok betiltották. Megváltoztattuk kék-sárgára. Az meg Pozsony megye színe, de erre senki nem gondolt. Túljártunk az eszükön. A PTE-ben csak magyarok versenyezhettek? Magyar klub volt, de mások is jártak közénk. Harminckilenctől már nem lehetett. A németek csak német egyesületben tevékenykedhettek. Negyvenöt után még tett egy utolsó kísérletet a PTE újraindítására? Próbáltuk megmenteni, de nem lehetett. Annyira szétzüllött minden, hogy nem ment. Idővel visz- szaszivárogtak az emberek, de zömük kinn maradt. Negyvenöt után a magyar egyesületeket sorra beszüntették. A szlovákiai magyar sport aranykorát a két világháború között étté. Külön magyar szövetségek voltak az alapsportágakban, létezett magyar labdarúgó-szövetség, önálló bajnoksággal. Hogyan vette ki ebből a részét a sportberkekben ismert Moravek család? Én asztalos lettem. Azért nem tanulhattam, mert gyengébb szemhibám miatt a szemorvos nem ajánlotta a főiskolát. Egy gyalu- paddal kezdtem, kézzel. Es lett belőle kilenc famegmunkáló gép, és mindig volt tíz-tizenkét alkalmazottam, egy jó középüzemem. Ment a szakma. Ezt szétrombolták. Darabokra. Emellett a sport területén is tevékenykedett. Az edzősködésről már volt szó... Betöltöttem a Csehszlovákiai Magyar Atlétikai Szövetség főtitkári posztját is. Ez volt a legmagasabb beosztásom. Vezettem a PTE atlétikai szakosztályát. És mindenesként dolgoztam. Testvére, Gyula milyen sporttevékenységet végzett? Ő vezette a birkózókat és a bok- szolókat. A birkózók voltak Pozsony legjobbjai. Ha visszapillant az életére, a sport milyen szerepelt töltött be benne? El kell osztani a dolgokat. A kötelesség volt a műhely, az egészség volt részben a sport és a kerti munka. Mindenből egy kevés akadt. Egyiket sem hajtottam túl. Pista bácsi történetei Beszélgetésünk során sok történet is elhangzott. Ezekből adok közre. „Úszóverseny a pozsonyi Grösslingben. Felállnak a rajtkőre a hölgyek. Bemondták a neveket. Fúrián Dóra, Vizes Mella... Egy hang a háttérből: »Még nem!« Na ki lehetett? Gyula, a bátyám. A Moravekek nevesek a vicceikről.” „Volt egy tanítványom még a kezdet kezdetén, pékmesterként dolgozott. A legjobb pozsonyi hosszútávfutóként ismerték. Reggel háromig sütötte a kifliket, vasárnap is. Akkor lefeküdt három-négy órára, majd ment versenyezni. És megnyerte a város körüli futást. Ez amatőrsport volt. Létezik ez még ma? Ha ezt elmeséled valakinek, el se hiszi.” „Hirosima után volt egy fejtágítás Trencsénteplicen. Engem* is elküldték. Ott is lehetett pingpongozni. Margit nejemmel mindenkit legyűrtünk. Összeállt ellenünk a két legjobb férfi, őket is legyőztük. Csak azt nem tudta senki, hogy mi naponta egy órát játszunk.” „Elsőéves inasként kötényben húztam a kocsit, a másodéves meg tolta. Mentünk a Korzón. Egyáltalán nem zavart, hogy az alpolgármester fia vagyok. Láttam két volt osztálytársamat közeledni. Az egyik már messziről integetett, a másik rám se nézett. Papa délután azt mondja: »Pisti, készülj, este színházba megyünk.« Neki joga volt a polgármesteri páholyba járni. Egyet megígértetett velem. Mégpedig azt, hogy nem szabad megnéznem a színlapot, és az első három akkord után a páholyban megmondom neki, most mit fognak játszani. Kíváncsian vártam. Tosca, eltaláltam. És kijátszotta? Az aki rám se nézett a Korzón.” „Természetbarát vagyok. Mikor inasként összespóroltam a heti pénzemet, vettem magamnak egy használt női biciklit. Ráültem, s végighajtottam a Kis- Kárpátok hegyi útjain. Nálam boldogabb ember akkor nem volt.” „Harminckilencben elvitték Nagyszombatba az országos atlétikai bajnokságot. Ott megdobáltak bennünket, megpfujoltak, szóval ilyen légkörben folyt a verseny. Az akkori magyar követ hivatalosan tiltakozott. Szombat után a főiskolások vezettek két- három ponttal. Gálffyval, a hosszútávfutónkkal egy olyan disznóságot csináltak, hogy ismeretleneket indítottak vele egy futamban. Valójában katonákat, akiknek futónk akadályoztatása volt a feladatuk; persze úgy, hogy megússzák a kizárást. Ez nem teljesen sikerült, de közben Gálffy idegeit tönkretették. Megnyerte az ötezret, de azt mondta, ő többet nem fut. És elment. Utánaküldtem a legjobb barátját, s mondtam neki, tőle függ holnap az egész. Ha őt meglátják a csapattársak, megnyugodnak. Ezt meg is tették. Este a vacsorán néhányan kitalálták, menjünk valahova táncolni. Nagyon feldühödtem. Kopogtattam egyet, s ezt mondtam: »Ezért dolgoztatok fél évet, hogy egy hülye társ miatt az egészet elve- szítsük?« Volt egy mondatom, amit nem szeretnék, ha megírna, de mikor az elhangzott, néma csönd támadt. Csak Haj- mássi Tomcsi, a csapatkapitány állt fel, és így szólt: »Gyerekek, megyünk aludni!« Másnap délelőtt volt a váltófűtés. Azt is el kell mondanom. Öt staféta nevezett, de csak négy pálya volt. A nagyszombatiak kettővel jelentkeztek. Mindenki tudta előre, hogy ezek csak ötödikek lehetnek, mert a többi olyan jó volt, hogy a hazaiak másik váltója nem kerülhet eléjük. Összesorsoltak bennünket egy másik pozsonyi stafétával, a nagyszombatiak automatikusan bekerültek a döntőbe. Tíz méterrel vezetett az utolsó futónk a selejtezőben, amikor az egyik atléta rákiabált: »Fuss!« Csak ennyit. Erre az egyik vezető megóvta a futamot, váltónkat pedig kizárták. Azért az egy szóért. Húsz pont elúszott. Mondom a fiúknak: »Látjátok, mi megy itt végbe?« Olyan dühbe hozta az eset a gárdát, hogy a hátralévő verenyszámokban úgy küzdöttek, mint az oroszlánok. Megnyertük, negyedszer is. Ahányszor eszembe jut, úgy átélem, mintha ma történne.” (jmk)
