Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

2000-12-20 / 51-52. szám

10 2000. december 20. Kópé Verssarok Károlyi Amy Kalendárium Január Én tűvel karcolok rajzot a jégbe: szánkó nyomát, kis csizmák szögeit és csillagot az éjbe. Február Én vagyok a zenebohóc. Jó napot kívánok! Fa tetején hegedülök, az ablakon furulyázok, kulcslyukon fütyülök, kéményben dudálok, aztán odébbállok. Március Somvirág az én virágom, mogyoróbarka a zászlóm. Enyémek a merészek, bátrak, akik a burokból lépve fittyet hánynak fagy-halálnak. Április Ne hederíts tréfáimra, a kislányok szeszélyesek. Majd megnyugszom, majd meghízok, amire augusztus leszek. Május Én mindent megígérek, rügynek virágot, virágnak termést, az égnek kéket, a fiatalnak mennyet, még egy tavaszt a vénnek. Minden szavam vedd teli erszénynek. Június Zöld esernyőt hord e hónap, füvek, fák, domboldalak zöld fátyolba burkolóznak. Július Meredek hegynek teteje: júliusnak melege, sugár-italát most kell nyelni, aki gyümölcs akar lenni. Augusztus Minden kövér, minden csattan, mit a karcsú tavasz ígért, beteljesül augusztusban. A szilváskertet már nem őrzik, most a szilvalekvárt főzik. Szeptember Gyülekeznek gyöngyház-cseppek, távolodnak, közelednek. Ráterítve a világra szeptembernek csipke-fátyla. Október Indul a zöld, indul a kék veres-barna helyükbe lép haraszt zörög, az ág reccsen, elmegy a zöld októberben. November Amire csak rátekintek szürke lesz, mit megérintek. Köd a léptem, köd a lábam, szürkeség marad utánam. December A szivárvány hét festéke összegyűjtve a fehérbe, akit jó sokáig néztem, szivárvány leszek szemében. A karácsony ma már mindannyiunknak az év egyik legnagyobb ünnepe . Miért december 24-én? A régi, XIV. századi festményen a háromkirályok imádásának jelenetét látjuk. A királyokat és kíséretüket korabeli lovagi viseletben ábrázolta a festő. Már ősidők óta minden nép nagy ünnepségeket rende­zett az óesztendő búcsúzta­tására, az új év köszöntésé­re. Ilyenkor végiggondolták az elmúlt év eredményeit, tele voltak reménnyel és vá­rakozással. Ezek az év végi ünnepek hosszú időn ke­resztül egybeestek a téli napforduló idejével. Ilyen­kor az emberek az új tavaszt köszöntötték, azt a napot, amelyet a tudomány nyel­vén csillagászati újévnek ne­veznek. A régi időkben a naptári új év kezdete nem a mostani időpontra, január 1-jére esett. Sokáig minden­féle időszámítás alapjául el­sősorban a természet megfi­gyelése szolgált. Ezért elein­te a téli napforduló ideje, december 25. környéke volt az új év kezdete. Ekkor kez­denek ugyanis a nappalok hosszabbodni. A nap ilyen­kor fordul vissza az északi félteke felé, hogy a követke­ző hónapokban ezt árassza el melegebb sugaraival. Mivel régen az emberek sokkal inkább függtek a ter­mészettől, mint manapság, számukra fontos megfigye­lés volt, hogy közeledik a meleg, rügyfakasztó, gyü­mölcsérlelő időszak. Táplá­lékuk fogytán volt, de felcsil­lant a remény, hogy az új ta­vasz, a termést hozó nap visszatér. Úgy gondolták, hogy a nap télen meghalt, s félve várták, hogy visszatér-e, feltámad-e újra. Megörültek tehát, amikor a nappalok hosszabbodni kezdtek, és örömükben ünnepeltek. Ezeknek a megfigyeléseknek az alapján az új év kezdetét akkoriban a nap visszatéré­sének idejére tették. De a tavasz „igazi” érkezése később történt, emiatt más­féle naptári rend is volt, amelyben máskorra tették az év elejét. így a régi Rómá­ban március elsejét tekintet­ték az új év első napjának. Később ezt is megváltoztat­ták, és a Calendae Ianuariae, vagyis január el­seje lett a hivatalos évkezdő nap, a hivatalnokok ekkor kapták fizetésüket. Ez vált aztán általánossá, s ezt vette át a ma is használt Gergely- féle naptár. Igen sok európai nép azonban megőrizte szo­kásaiban a korábbi évkezdés időpontját. A régi korok em­bere számára sok természeti jelenség megmagyarázhatat­lan volt, ezért isteni tettek­nek tekintették őket. Azt hit­ték, hogy a kedvező termé­szeti változások az istenek­hez intézett könyörgéseik, áldozataik eredményei. A ré­gi rómaiak is ilyen isteni tettnek hitték a téli napfor­dulókor bekövetkező válto­zásokat. A hosszabbodó nappalokat, a fény újjászüle­tését idővel egy keleti isten­nek, Mithrásznak a születé­sével azonosították. A rómaiak már hosszú idő óta ünnepelték az új év be- köszöntét a több napig tartó farsangi ünnepségeken, a szaturnáliákon, amelyekhez a szeretet, a rabszolgák iránti jóság és az ajándéko­zás is hozzátartozott. A Le­győzhetetlen Nap ünneplése azonban különbözött ettől. Mithrász tisztelete perzsa eredetű volt, a Keleten járt katonák ismerték meg elő­ször. Ők hozták el hírét Ró­mába és a provinciákba, így Pannóniába is, ahol az aquincumi (ma: Óbuda) le­letek között Mithrász-szobor is akadt. így terjedt el az a vallási elképzelés, hogy a fény, a Nap legyőzi a rosz- szat. Mithrász személyét a rómaiak a télen meghaló, majd december 25-e körül újra feltámadó Nappal azo­nosították. December 2 5-éré eső ünnepnapját a Legyőz­hetetlen Nap születése nap­jának nevezték. Ez az isten a hagyomány szerint barlang­ban született, amely istálló is volt, születésekor pászto­rok vették körül. Kultusza akkor élte virágkorát, ami­kor a keresztény vallás meg­született. Nagyon sok közös elemet találunk a két vallás­ban, ami talán ennek az idő­beli egybeesésnek, talán az újjászületés feletti örömnek és a kereszténység kezdet­ben kimondottan örömteli jellegének köszönhető. A kereszténység más vallások szokásaiból is sokat átvett, hogy népszerűbbé és gazda­gabbá váljon. így a téli nap­fordulóra eső sok ezer éves ünnepet is belevonta a ke­resztény vallás ünnepköré­be, egyik legnagyobb ünne­pét tette erre a napra: a Megváltónak, Jézusnak a születésnapját. Jézus személyében és törté­netében tehát sok olyan vo­nást fedezhetünk fel, ame­lyek az időszámításunkat is megelőző századokbólvagy a Római Birodalom utolsó időszakából származó vallá­si hiedelmekben gyökerez­nek. Ezek közül az egyik leg­fontosabb Jézus születésé­nek története. A karácsony mindannyiunknak az év egyik legnagyobb ünnepe, amely hosszú századok óta az' egész világ számára ugyanazt jelenti, ugyanazo­kat a gondolatokat ébreszti az emberekben. Várak - legendák Pozsony várának két legendája Új ispánja volt az Úr 1052. esztendejében a pozsonyi várnak. Mártonnak hívták. Ebben az esztendőben a gye­pűn túl uralkodó Henrik né­met császár Pozsony várá­nak ostromára indult. Im­már nem először. Újra és új­ra megpróbálkozott, hogy hűbéresévé tegye a magya­rokat, de nem sikerült neki. Ekkor már új királya volt Magyarországnak is, András, aki nem volt hajlandó a né­met császárt hűbérúmak el­ismerni maga fölött. Ez a há­ború, amelyet Henrik csá­szár indított, a bosszú hábo­rúja is volt, hiszen alig két esztendeje éheztették ki, ker­gették ki mocsárba a császár seregét a magyar Dunántúl­ról, olyannyira, hogy a me­nekülő katonák még vértjei­ket, páncéljaikat is eldobál­ták a mocsarak szélén, erdők alján. Nevezték is az elhányt vértek, a szétszórt páncélok helyét Vértes hegységnek az­óta. A császár, Henrik, ezen a néven harmadik, nem bír­ta feledni a vértesi kudarcot, az éhezést, a megtizedelést, s újra sereget gyűjtött, hogy meghódoltassa Andrást, a magyarok királyát, ezen a néven az elsőt. De most óva­tos volt, nem a mocsaras, zsombékos, süppedékes Du­nántúlra vonult, hanem Po­zsonyt kerülte meg. így fo­gott Pozsony ostromához szép pünkösd ünnepe után, virágzó júniusban. Serege zömét hajóra ültette, le­úszott a Dunán, így érezte biztonságban magát.

Next

/
Thumbnails
Contents