Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

2000-12-20 / 51-52. szám

3 2000. december 20.

Boldog gyermekéveiből merít erőt, ide menekül, mert később szinte semmi jó nem történt már vele

Emlékek csendjébe

Vrabec Mária

_____________

Sie

bert Éva néni nappalijában hosszú zsinóron lógnak a világ minden tájáról érkezett karácsonyi üdvözletek. Az idős hölgy számára már csak az idegenbe szakadt rokonok és ismerősök levelei jelentik a kapcsolatot a külvilággal, hiszen évek óta nem hall, és a teljesen szlovák ajkú Lovásziban (Koniarov- ce - Nagytapolcsányi járás) nincs senkije, akivel megoszthatná az emlékeit. Mert Éva néni már csak a múltban él kopottan is gyönyörű bútorai, a családtagjait ábrázoló festmények és szeretett virágai között. Régi tárgyai közül már csak néhányat őriz, a legértékesebbeket potom áron kellett eladnia az elmúlt évtizedek során, de a vaskos albumokban sorjázó fényképek és a fiókok mélyén sárguló naplók mind arról tanúskodnak, valamikor nagy élet folyt a lepusztultan is méltóságot árasztó lovászi kúrián. „A dédapám, Franz Jozef Siebert a németországi Hadamarból származott; nagyon gazdag kereskedő volt, erdőket, bányákat, áruszállító hajókat birtokolt. Tizennégy gyermeke közül az 1841-ben született Jákob Lipót és az 1845-ben született Eduárd József az én nagypapáim, mert a szüleim unokatestvérek voltak. Lipót nagyapa a franciaországi Grinonban és a magyarországi Keszthelyen kertészetet tanult, majd a szigetvári Biederman-birto- kon volt gazdatiszt, itt ismerte meg Duchon Emmát, akinek az apja a Nyitra melletti Egerszegről származott. Siebert Lipót 1883-ban kötött házasságot Duchon Emmával, és ekkor vette meg a lovászi birtokot, ahol 325 magyar hold termőföldön kezdett gazdálkodni. Hét évig gyermektelen volt a házasságuk, Émma nagymama szokta is emlegetni, hogy felajánlotta Szűz Máriának: ha kislánya születik, csak fehér vagy világoskék ruhába fogja öltöztetni. A Szűzanya meghallgatta a fohászát, így született meg 1891-ben Gizella nagynéném és 1892-ben Borbála, az édesanyám, akik kislány korukban semmire sem vágytak jobban, mint színes ruhákra. Eduárd nagyapa az osztrák-magyar császári seregben szolgált, mert nem tetszett neki a porosz fennhatóság, feleségét, Krtchen Johannát Prágában ismerte meg, két gyermekük született: Hedwig és az édesapám, Emin. Eduárd nagypapa 1904-ben halt meg; a hír hallatán Lipót nagypapa gutaütést kapott, és hét évig ágyban fekvő beteg volt. Halála után Emma nagymama egyedül nevelte két kislányát és gazdálkodott a lovászi birtokon. Gizella nagynéném Budapesten ment férjhez dr. Nagy Uzorhoz, két kislányuk született, 1911-ben Borbála, vagyis Buba, 1913-ban Emy. Gizella a két kicsivel 1913 nyarán Lovásziba látogatott, és a barátnői elcsalogatták fürödni. Belefulladt a patakba, három nap múlva találták meg, a gyönyörű hosszú haja mind a fűzfavesszőkre tekeredett. Uzor kétségbeesésében önkéntesnek jelentkezett, és 1916-ban el is esett a háborúban. A két kislányt édesanyám nevelte fel. Olyan szeretetben éltünk együtt, hogy tízéves koromig nem is tudtam, hogy nem a testvéreim. A mama már 13 éves kora óta szerelmes volt Erwin unokatestvérébe, 17 évesen el is jegyezték egymást, de az esküvővel várni kellett, mert Erwin - hiába volt a Savoyai

Jenő Lovasezred parancsnoka - nem tudott egzisztenciát teremteni, az meg derogált neki, hogy a mama tartsa el őt. Végül azért beadta a derekát, és megírta a mamának, hogy ha úgy gondolja, tud a birtokon segíteni, akkor eljön Lovásziba. 1919-ben volt az esküvő, 1920-ban született Antónia nővérem, akit csak Dodinak hívtunk, 1922. február 15-én pedig én, aki a keresztségben az Éva Leopolda Jozefa Kajetána nevet kaptam. Édesapám kapitányi rangját a csehszlovák hatóságok nem ismerték el, így csak sorkatonai nyugdíjat kapott, de azért a birtok jövedelméből tisztességes jómódban éltünk. Tizenöt éves korunkig itthon tanultunk, házitanítók foglalkoztak velünk, és félévenként jártunk Pozsonyba vizsgázni. Ha a gyermekkoromra gondolok, leggyakrabban azok a régi csodaszép karácsonyok jutnak eszembe, az óriási karácsonyfa a szalonban, amit a gulyásunk Ele- fántiból hozott, és a szüléink díszítettek fel, amíg mi aludtunk. Azt az érzést, amikor megláttuk az ajtóablak üvegén átszűrődő gyertyafényeket, nem adom semmiért. A fa mögött volt elrejtve a lemezjátszó, csupa vonós hangszereken játszották a Csendes éjt, azt hittük, egyenesen a mennyből jön a muzsika. Aztán a papa csengetett, és mi mehettünk megnézni az ajándékokat.

Mindig Bécsből hoztak nekünk hajas babákat, amelyeknek külön varrónő újította fel évenként a ruhatárát.

Nagyon pezsgő társasági élet nem volt a környéken, de a suránykai Emődy családdal, az elefánti Edelsheim-Gyulaiékkal és a nagytapolcsányi Petrikovicsékkal gyakran látogattuk egymást; ilyenkor a felnőttek bridzseztek, mi pedig játszottunk. Később, amikor már eladósorba kerültünk, bejártunk Nyitrára a magyar párt rendezvényeire, egyszer még Esterházy Bubival is táncoltam; mi így hívtuk szegény Jánost. Sajnos, ezen a környéken a nemesi családokban nem voltak fiúk, így a lányoknak sokat

A háború minden álmát keresztülhúzta, egyetlen szerelmét, egy német katonatisztet soha többé nem látta, azt sem tudja, él-e még egyáltalán.

kellett lovas kocsin utazniuk, ha be akarták őket mutatni valakinek, vagy ahogy németül mondták, házassági vásárra vitték. A papa 1942-ben meghalt, és 1945-ben vége lett a mi nyugodt életünknek is. Buba 1945 március 26-án Nyitrára akart utazni, de akkor már bombázták a várost, ezért felszállt a pozsonyi vonatra. Ismerősökkel valahogy kijutott Németországba, Schwartau fürdővároskában húzta meg magát, pergamenlámpákat ragasztott, abból élt, majd 1949-ben kiment Amerikába, és ott rangon alul férjhez ment egy özvegy házmesterhez. Csak harmincöt év után láttuk viszont, ma is él még, de évek óta súlyos betegen fekszik.

Lovásziba 1945. április 1-jén jöttek be az oroszok. A pincénkben hetven ember, vártuk rettegve, mi lesz a sorsunk, végül három nap után kikergették, mert telefonközpontot akartak ott berendezni. Mindent szétdúltak a házunkban, de csak az ennivalót vitték el: tenjszrakettel lapátolták a krumplit, komiszkenyérre kenték a fogkrémet, és a mama kölnijét is megitták. Nagyon durvák voltak hozzánk, az egyik a falba verte a fejem, épp csavarók voltak a hajamban, patakzott az arcomon a vér, három napig semmit nem hallottam. A front alatt nálunk a katonai kórházat rendezték be,

zárva

mi a gulyásunknál húzódtunk meg, az áldott jó ember volt. Később éjszakára a gazdatiszt fogadott be, nappal meg az üvegházunkban ültünk, ott kaptam torokgyíkot. Ennek köszönhetem, hogy a mamával együtt nem vittek börtönbe 1945 júniusában. Nagymama, szegény 1945 januárjában meghalt, jobb is volt úgy, mert ő nem lett volna képes elviselni azt a sok megaláztatást, büszke asszony volt. Mamát tíz napig tartották a nagytapolcsányi börtönben, mindennap bement utána valaki a faluból. Naponta száz cigarettát szívott el, csak vizet ivott, tizenöt kilót fogyott, mire kiszabadult; és mindezt csak azért, mert egy helybeli ember be akart ülni a házunkba. A háború után semmink nem maradt, a falubeliek mindent elhordták a kúriáról, ami mozdítható volt. A mama nyugdíjat nem kapott, Dodi tartotta el az egész családot, nagy nehezen a kerületi hivatalban kapott állást. Pedig más tervei voltak szegénynek, a bécsi egyetem természettudományi karán tanult, de a front után már nem védhette meg a doktorátusát, és a vasfüggöny elválasztotta a vőlegényétől is, egy szu- détanémet fiútól. 1947-ben elveszítette a hivatalnoki állását, de a volt béreseink mind azt mondták, csak akkor lépnek be a szövetkezetbe, ha ő lesz a könyvelő. így tengődtünk négyen az ő 1200 koronás fizetéséből, később használhattuk a szőlőnket, varrtunk, süteményt sütöttünk lakodalmakba, épphogy csak éhen nem haltunk. De a legszomorúbb az volt, hogy a szemünk láttára ment tönkre ez a hajdan olyan gyönyörű, élettel teli ház”.

Emy 1954-ben férjhez ment egy emigráns cári tiszthez, nagyon keserves élete volt, hétszer kísérelt meg öngyilkosságot, és végül a nagytapolcsányi kórházban leugrott a liftaknába. Antónia 1988-ban halt meg, Éva néni azóta egyedül él az őt burokként körülvevő csendben. Már régóta nem ír verseket, a szalonban néma a zongora, egyetlen szórakozása az olvasás, és egyetlen célja, hogy visszaszerezze a községtől a saját házát, amelyben fél évszázadig albérlőként lakott. Nem adja fel, hiszen sokkal nagyobb harcokat, keményebb csatákat is megvívott már a lelkében az emberi gonoszsággal, egy igazságtalan rendszer túlkapásaival, kettétört életének minden szertefoszlott reményével. Ma már derűs nyugalommal nézegeti a megsárgult fotográfiákat, és ilyenkor talán még boldog is egy-egy pillanatig, hiszen az a szigorú szabályok közé zárt, mégis varázslatos világ, amelyből csak ezek a képek maradtak meg, az volt az ő élete.

Siebert Éva a brantáli német gimnáziumban érettségizett volna, de a Cseh-Morva Protektorátus kihirdetése után nem fejezhette be a tanulmányait.

„Sokat nélkülöztünk, és sokan örömüket lelték benne, ha megal, volna, ha mi is kimegyünk külföldre, amíg lehetett, de hát a nag ott sem ment jól a soruk.”

A századfordulón telepített kert még értékesebb, mint az 1794-b( cserjéket, majd egy német kertésszel terveztette meg a parkot. A gona- és rózsabokrok közül sok tönkrement már, de a tujafák és mint hajdan.