Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

2000-12-13 / 50. szám

Kultúra 2000. december 13. 13 Az Ifjú Szivek hőskora m /X // 1 / Tűnődéseim Archív felvétel Gyűre Lajos Vasárnap délután van, az ejtő­zések ideje közben hallgatom a Szlovák Rádió magyar adását. Nosztalgikus, novemberi ködös idő, az ember félszendergését jól kiegészíti a monoton kopo­gással szemerkélő eső. Felfigye­lek. Az Ifjú-Szivek újdonsült igazgatóját faggatja a rádió ri­portere, s a válaszok sorjáznak a kerek évfordulónak ugyan nem mondható 45 éves ünneplés kapcsán. S bárhogy hessegetem is magamtól a gondolatot - az egy ember történetét csak egye­dül ő tudja megírni, hogy aztán a többi eggyel az egyetemest hozza létre. Gál Sanyi barátom­mal való beszélgetés motívumai jutnak eszembe. Egyszer már igazán meg kellene írni az együttes létrejöttének igaz tör­ténetét. Mert akárhogy töröm is a fejem, nekem nem jön ki az If­jú Szivek 45 éve. Hogy miért? Mert először volt a Magyar Főis­kolások Művészegyüttese, s csak két év múlva, miután félhi­vatalos együttessé vált, akkor vette fel Dobos László javaslatá­ra az Ifjú Szivek nevét. Tehát 1957-ben. Mi is történt addig? Többek között Roncsol Laci ba­rátom ír az indulás­ról a maga szemszö­géből nézve dolgo­kat a Nemzedékem útjai című, kordoku­mentumként is jelle­mezhető könyvében. Ezért furcsállom, hogy ma, alig 45 év után ennyire nem is­merjük saját múl­tunkat, csak annyit tud a mai fi­atal generáció az együttes meg­alakulásáról, hogy „a Krym ká­véházban alakították meg a po­zsonyi magyar főiskolások”. Ez pedig csak féligazság, akárhogy nézzük. Hisz az alakuló beszél­getés után többé a Krym kávé­házi találkozások szóba se jö­hettek... Lefoglalt minket a szer­vezés, majd pedig az egyre sű­rűsödő, éjszakába nyúló fizikai­lag is megterhelő próbák rendje. Legyen hát! írjuk meg a magunk történetét az együttes megala­kulásáról... Mert minden ember a maga történetét írja, s az nem biztos, hogy az enyémmel azo­nos. Még azt is megkockázta­tom, hogy a teljes igazság vala­hol középütt van. Hogy is kez­dődött? Hol is kezdődött? Ab­ban az esztendőben (1955-ben) az egyetemeken szeptember 15- én kezdődtek az előadások. De mi köze ennek az Ifjú Szivek megalakulásához? Az égvilágon semmi! Vagy mégis? Döntsék el az olvasók - meg az utókor. Kassán vonatra szállva az egye­temre igyekezve fedeztem fel, hogy atyai jó barátom, Béres József, a Népes volt igazgatója, akkor éppen a Csemadok kassai kerületi titkára együtt utazik ve­lem Pozsonyba. Mi sem termé­szetesebb, mint hogy egész úton arról folyt a diskurzus, hogy a Megbízotti Hivatal pénzszűkére hivatkozva 1954-ben, megszün­tette a magyar és ukrán népi együtteseket Szlovákiában, de utána nem sok idő elteltével az ukrán együttest visszaállították, s hozzácsatolták az Eperjesen működő ukrán színházhoz. Bacilek elvtárs, Szlovákia Kom­munista Pártjának ideológiai titkára - Béres József elmondá­sa szerint - azzal utasította el a magyar együttes visszaállítá­sának gondolatát, hogy a Ma­gyar Területi Színházhoz csatol­nak zenei részleget. Természe­tesen ebből semmi sem lett, mert a pénzt állítólag a nyárasdi kultúrház építésére fordították. Hogy ez mennyiben felelt meg a valóságnak, mi azt akkor nem firtattuk. Viszont azt igen, hogy amennyi fiatal magyar egyete­mista és főiskolás él Pozsony­ban, talán képes lenne létrehoz­ni egy amatőr együttest, s a volt Népes ruhatára - amely még ek­kor a Csemadok KB épületében volt elraktározva - elég lenne az induláshoz. Mivel már némi táncos múltam volt - a kassai ipari szólótáncosa voltam négy éven keresztül, s akkoriban az­zal is kacérkodtam, hogy jó han­gom lévén (családi hagyomány) még énekes is lehetek, a kassai színház énekmesterétől órákat is vettem - nem kell tehát sem­mi más, csak toborozni az éne­kes, táncos lábú fiatalokat, s minden megy, mint a karikacsa­pás. Mondhatom, a naivitás és a romantikus hevülés nem ismert határokat bennem. Nemkülön­ben az egyetem néhány diákjá­ban, akikkel már Pozsonyban, a Beloiannisz kollégium negyven­két ágyas nagytermében - amely eredetileg valamilyen ka­tolikus női rend kolostorának a kápolnája volt - ismerkedtem meg. Hogy is történt? Rangidős lévén, már a bajuszom akkor tiszteletet parancsoló volt, a sorjázó emele­tes ágyakon én az alsó ágyra, fölöttem pedig a bősi Csikmák Imre fészkelte be magát. Ki tud aludni negyven- kettedmagammal csupa reményteljes vágyakkal tele fiatal között? Be­széd közben így jött szóba egy együttes létrehozásának a gon­dolata. Mindjárt számba vettük: hány egyetem is van a városban, ahonnan számításunk szerint jöhetnek a tagok. Elsősorban a pedagógusjelölteket szólítjuk meg, de az orvosin is vannak so­kan magyarok... A műszakiakat sem kell kihagyni. Zenészekre is szükség lesz, próbáljunk meg a Zeneakadémián keresni magyar fiatalokat... A jogászok! -jutott eszünkbe.- Én ismerek ott egy fiút! - kiált fel Csikmák. Nosza, keressük meg. Másnap már hármasban folyt a tervez- getés az egyik ablakmélyedés­ben: Csikmák Imre, Mede Pista és jómagam. Elhatároztuk, hogy elsősorban az egyes főis­kolák és egyetemek kiszemelt diákjaival kezdjük meg a tobor­zást. Ezt már nem lehetett ab­lakmélyedésbe szorulva csinál­ni. így jött szóba a diákok köré­ben akkor divatos találkozóhely, a Komensky Egyetemmel szom­szédos Krym kávéház. Az első találkozáson, hajói emlékszem, jelen volt a bölcsészek részéről Fukári Vali és Roncsol Laci, a jo­gász Tóth János és Mede Pista, Kucsera Klári mint jövendőbeli művészettörténész, Duba Gyula a műszaki egyetem hallgatója­ként, illetve Csikmák Imre és én. Ott határoztuk el, hogy létreho­zunk egy klubszerű csoportot, amelyben lesz színjátszó kör, énekkar, tánccsoport és irodal­mi kör. Mindenki megkapta a maga fel­adatát, és megkezdtük a szerve­zést. Felvetődött a helyiség kér­dése. Szóba került a Csemadok pozsonyi alapszervezetének székháza, továbbá hogy a Cse­madok KB vállalná az együttes feletti védnökséget. Ehhez azonban a KB jóváhagyására volt szükség. Retten, Mede Pista és én elindultunk a Szlovák Nemzeti Tanács Szentháromság téren levő épületében székelő Csemadok KB titkárságára. Az emeleti irodában Lőrincz Gyula országos elnök fogadott. Miu- . tán előadtuk kérésünket, min­den teketória nélkül elutasította azzal az indoklással, hogy mi fi­atalok vagyunk, a mi helyünk az ifjúsági mozgalomban van. Kü­lönben is, ha nagyon forró a fe­jünk, menjünk el Prágába, ott a vár udvarán van egy nagy kő­hordó tele jó hideg vízzel, ott hűtsük le. Több se kellett nekünk, otthagy­tuk, mint Szent Pál az oláhokat. Kifelé menet az ajtót úgy tettük be, hogy a kilincs a kezünkben maradt. Másnap már hívtak is raportra a magyar tanszékre. Turczel Lajos osztályfőnökünk azzal fogadott: mit műveltünk mi a Csemadok KB-n, hogy Lőrincz elvtárs mindenáron ki akar rúgatni minket a főiskolá­ról? Közbenjárására azonban el­simult az ügy. De ha így, akkor így! Ezután határoztuk el, hogy a SZISZ KB vezetőségéhez for­dulunk. Csodák csodája, ott szí­vesen fogadtak, semmi ellenve­tésük nem volt a csoport meg­alakulása ellen. Sőt, az YMCA épületében kaptunk egy szobát, ahol hivatalos dolgainkat intéz­hettük. Már nevünk is volt, szép hangzatos: Magyar Főiskolások Művészegyüttese. Most már csak dolgozni kellett. Szervezni az együttest. Ha jól emlékszem, akkor jött Kucsera Klárinak az ötlete, hogy szervezzünk egy gólyabált, s ott meghirdethetjük a megalakulásunkat, és megejt­hetjük a toborzást. Jó ötlet volt, sikerült. A Tátra kávéház nagy­terme zsúfolásig megtelt, s igazi báli hangulatban toboroztuk a tagokat. Szinte hihetetlen! A tánckar nem tudom, kinek a jóvoltából, egy időre megkapta a próbate­remként a Prímási palota egyik földszinti termét. A padlóra te­Az első összpontosítás kintve mindig a Déryné című film járt az eszemben. Az innen- onnan összeszedett patkós csizmáinkkal mi is de _ sokszor felkarcoltuk a szép fényes, bera­kásokkal díszített „padlatot”! Pironkodva vallom be ma, dere­sedé hajjal, hogy néha még arra is vetemedtünk, hogy zongoris­ta lányoknak tettük a szépet, csak azért, hogy a táncpróbákon legyen korrepetitorunk. Az első bemutatkozásunk, amo­lyan főpróba a vaskutacskai szabadtéri színpadon történt. Nagy bukás volt. Zenekarunk nem lévén, gramofonkíséretre táncoltunk - illetve táncoltunk volna, ha... Ha ki nem esünk a ritmusból. A gramofon forgott, forgott, de a tánc sehogy sem akart egyezni a zenével. Ma is emlékszem, elöl szólóztam, jár­tam a verbunkost, de hátra te­kintve azt vettem észre, hogy a mögöttem táncoló hat fiú (Csizmár Miki, Znám Pista, Far­kas Géza, Leco Tibi jut eszembe nagy hirtelen, talán azért, mert mára már valamennyien meg­békélve pihennek) egyesével le­kullog a színpadról, s mivel úgy találtam, hogy egyedül nekem igen nagy a színpad, magam is utánuk eredtem, a közönség nagy hahotája közepette. Elkerülhetetlen volt a szakmai vezetésről való gondoskodás. Szabó Rezső, a Csemadok KB titkára azt javasolta, menjünk el a magyar konzulátusra, s kérjük fel a főkonzult, akivel ő magyar- országi tanulmányai során együtt lakott, az kitűnő táncos volt valamelyik amatőr együt­tesben, hátha tud segíteni. Eszünkbe se jutott, hogy egy ilyen tisztséget betöltő politikus ilyesmire nem vállalkozhat. Na­gyon kedvesen fogadott minket, de természetesen nem vállal­hatta felkérésünket. Megint csak Szabó Rezső segített. Ő hívta fel figyelmünket az akkor éppen tényleges katonai szolgá­latát töltő Takács Andrásra. Sze­rencsénk volt. Parancsnoka megengedte, hogy hetente két­szer eljöjjön a próbákra. így már sínen volt a tánccsoport. A zene­kari műveket - népdal-kompo­zíciókat - Teleki Tibor harmad­éves főiskolai hallgató kompo­nálta - zongora, zenei képzett­ség nélkül. A zenekart előbb Bo­ros Laci, később a nagy tehet­séggel megáldott, fiatalon meg­halt Karvay Béla vezette, s utá­na következett a Lakatos famí­lia legfiatalabb prímása, az An­ti. Okulva a vaskutacskai fias­kón, komolyabb felkészülés után első fellépésünket 1956. június 3-án tartottuk Nagyme- gyeren, majd ezt követte a po­zsonyi matadorbeli szereplés. Az énekkar szervezését Mede Pista vállalta. Könnyű dolga volt. Janda Iván, a pedagógiai iskola igazgatóhelyettese elvál­lalta a karnagyi teendőket, s a pedagógiai gimnázium diákjai képezték azt a magot, amelyre az énekkar épült. Persze nem­csak ők. Ott volt Janda Lóránt, ekkor már gyakorló mérnök, Malinyák István, egy építőválla­lat igazgatója, Németh Mária, Domonkos Mari, a Duna utcai iskola tantestületéből és Jóba Lajos és „Mami”, akik a Népes­ben is szerepeltek már. S ezzel még nem ér véget a sor. Ott volt Janda Magda, Babos Alica, és sokan mások, akik a munka­helyükön szabadságot vettek ki, ha országos körútra indultunk. És persze hadd álljon itt a neve az érdemtelenül elfelejtett énekkari karmesternek, Szíjjár- tó Jenőnek, aki oroszlánrészt vállalt az énekkari munkából, hozva a Bárdos-műveket, a ma­ga gyűjtötte és feldolgozta felvi­déki népdalokat. Az együttes­hez csatlakozott még a ma­gyarországi Németh László, aki ekkor Rajter Lajos mellett gya­korolta a karmesteri pálca hasz­nos forgatását, s az együttesben a zenei-táncos műveket dirigál­ta. A színjátszó kör Tóth János ve­zetésével mutatkozott be Főré­ven Karinthy Ferenc Ezer év cí­mű darabjával. Ezzel azonban ki is merült a tevékenységük, s a csoport szétesett. Tagjai az énekkarba, illetve az irodalmi körbe men­tek át, s néhány fe­lejthetetlen estén mutatkoztak be Roncsol László veze­tésével. A már emlí­tett könyvében rész­letesen ismerteti a kör működését nálam sokkal ava- tottabban, így hát ar­ra nem térek ki. Eltelt az első év, és jöttek az újabb gólyák az egye­temekre. Tőzsér Árpád, Cse- lényi László, Kulcsár Tibor, Ger­gely József, és még sorolhat­nám oldalakon keresztül az újabb neveket. De jött 1956 is. A magyar forra­dalom és szabadságharc termé­szetes folyománya volt, hogy begyűrűzött hozzánk is. A le­vert forradalom hírére a peda­gógiai gimnázium végzős diák­jai november elején fekete kar­szalaggal vonultak be az iskolá­ba. Az igazgató, félve a várható következményektől, az akció négy szervezőjét azonnal ki akarta zárni az iskolából. Vala­mennyien a tánckar tagjai: Morvái Lajos, Alföldi Laci, és ha jól emlékszem, Győrödi Jancsi és Miklós Tibor. Ha őket kicsap­ják, mi lesz a tánckarral? Nem volt más választásunk, az igaz­gatóságot megkerülve Mede Pistával rohantunk a Megbízot­ti Hivatal iskolaügyi osztályára. Felkerestük Sykora elvtársat, a tanügyi osztály vezetőjét, hivat­kozván arra, hogy meggondo­latlan gyerekcsíny miatt egy életre szóló büntetést mérnek ki a négy gyerekemberre, s sze­rintünk ez túl szigorú lenne. Sykora elvtárs kegyes volt hoz­zánk. Megelégedett a kettes magaviselettel; ezt aztán tol­mácsoltuk is az igazgatónak. Sőt, más is történt. Sykora elv­társ kilátásba helyezte, a SZISZ KB-n megemlíti, hogy hasonló­an a Lúcnicához, alakuljunk át félhivatásos együttessé. A hivatalos szervek, hogy a ma­gyarországi események hatását tompítsák, készek voltak en­gedményeket tenni. Az együt­tessel kapcsolatos események felgyorsultak. A SZISZ Közpon­ti Bizottsága kérte a hivatásos vezetőségre tett javaslatunkat is. Kik legyenek a vezetők? Kö­zülünk senki sem akarta vállal­ni, hisz valamennyien egyetemi éveinket tudtuk. Végül a Cse­madok KB javaslatára Ág Tibor vállalta az igazgatói posztot, Mede Pista egy évre megszakí­totta a tanulmányait, s ő lett a titkár, az énekkar vezetését is­kolai teendői mellett Janda Iván, a tánckar irányítására az éppen akkor tényleges katonai szolgálatából leszerelő Takács Andrást kértük fel. Kosztümeink tervezését és kivi­telezését igazi művészi igé­nyességgel Bocsek Zsuzsa vé­gezte. Az énekkar ha a színpadon volt, sa­ját maga ellenőrizte, hogy a leányok szok­nyája mind egyenlő magasságban le­gyen, s a férfikarban a fejek is egy vonal­ban legyenek. (Gon­dolom, nem árulok el titkot, hogy az egyik kis növésű egyetemi hallgatónk úgy oldotta meg a magasságbeli problémáját, hogy a dobogóra lépésünkkor mindig hozott magával egy kis- széket, így egyenlítette ki ebbé­li hiányosságát.) A tagok pedig havi 200 korona kosztkiegészí­tő honoráriumot kaptak. így jött létre hát a CSISZ SZKB mellett működő félhivatalos Magyar Dal- és Táncegyüttes a következő gazdasági évben, 1957 júliusától. Első nyári közös próbánk a Galánta mel­letti Tallóson volt. Innen indul­tunk országos körútra,’ ahol már a Dobos László által java­solt Ifjú Szivek nevet használ­tuk. Pozsonyi bemutatkozá­sunk pedig 1958 májusában volt az Új Színpadon, s ez már a felfelé ívelő pálya, a megérde­melt siker jegyében zajlott. Nagy út volt mögöttünk, úgy mondják: a „hőskor”. S habár a 45. évét ünneplő, immár hiva­tásos együttes fellépésére a még élő alapító tagok nem is kaptak meghívót, mégis az il­lem úgy kívánja: további sike­res munkájukhoz ezúton kíván­junk egészséget, erőt, s vitorlá­jukba jó szelet. Suhan a szoknya, koppan a csizma. Pavol Majer felvétele A naivitás és a romanti­kus hevülés nem ismert határokat. Nagy út volt mögöttünk, úgy mondják: a „hőskor”.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents