Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-12-13 / 50. szám
12 2000. december 13. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Tolvajtempó A vérbeli akciófilm az autótolvajok különös világába vezet. E cikk írója nem lévén gépkocsi-tulajdonos, könnyen azonosult a filmkészítők szándéka szerinti rokonszenves figurákkal. Kérdés, hogy akinek valaha az életben ellopták a járművét, ugyanígy érez-e majd. Az biztos, hogy a bravúros autós üldözési jelenetek osztatlan sikert aratnak, és ezekből bőven akad. Randall „Memphis” Raines (Nicolas Cage) hat éve szakított múltával, pedig valaha ő volt a legprofibb autótolvaj. Most, hogy öccse bajba került, vissza kell térnie a városba, ahol dicstelen tetteit elkövette, barátaihoz, akikkel nem csupán a „mesterség”, hanem az autók iránti mérhetetlen imádat kovácsolta össze őt. Minthogy az öcs a helyi maffiafőnökkel akasztotta össze a bajuszt, nem babra megy a játék. Memphisnek és társainak ötven darab autót - luxuskocsikat, muzeális értékű négykerekűeket vegyesen - kell meglovasítaniuk egyetlen éjszaka alatt, hogy megmentsék a fiú életét... Heti hírek Sandra a ringben Sandra Bullock „ring- be száll”; a mostanában kissé elhanyagolt színésznő ugyanis elvállalta a Jackie Kálién bokszmenedzser életéről szóló film főszerepét. Az On the Ropes forgatása tavasszal kezdődik; Bullocknak addig igazi bokszszakértővé kell válnia. Vigasz után: házasság Glenn Close eldöntötte, hogy még az idén elrebegi a boldogító igent Róbert Pastorelli színésznek, akivel egy esztendeje él közös fedél alatt. Az 53 éves Close eddig kétszer volt férjnél, és egy kislánya is van, akárcsak Pastorellinek. A pár barátai szerint kapcsolatukat az a másfél évvel ezelőtti tragédia mélyítette el, amelyben Pastorelli barátnője véletlenül agyonlőtte magát, és Close volt az, aki a búslakodó színészt megvigasztalta. Bukás az életben (is) katona 2 mind megbuktak, a színészt még legújabb munkahelyéről is elbocsátották. A belga izomember ugyanis a roppant gyenge Inferno című film forgatását követően belépett egy, a színészek közvetítésével foglalkozó cég igazgatótanácsába. Ám a tulajdonosoknak elegük lett abból, hogy új munkatársuk kötetlen munkaidőben dolgozott, már ha éppen dolgozott, és egyszerűen kirúgták. Sok amerikai magazin szerint kár volt Van Damme-nak ezt is el- baltáznia, ugyanis szerintük csak álmodozhat egy következő filmszerepről. Az egykor volt akciósztárnak, Jean-Claude Van Damme-nak szinte semmi sem sikerül az utóbbi években. Nem elég, hogy legutóbbi filmjei, a Rajtaütés, A légiós és a Tökéletes Chris Reá: „Az utóbbi években azonban elmélyülten tanulmányoztam az ír művészetet” Tengerparti történetek de ugyanakkor fanyar, (ön) kritikus humor, egy kis szarkazmus és néhány szkeptikus, rezignált szöveg. Ez minden. A lemez borítóját egy nemzetközi hírű festőművész, John Miller tervezte. Napjaink egyre gépiesebbé váló, elüzletiesedő popzenéjében ez nem tipikus. Az ádagosnál mindig is nagyobb affinitásom volt a társművészetek s ezen belül a festészet iránt; Gustav Klimt művészetét például évekig tanulmányoztam. Azért választottam John Millert, mert több mint negyven éve - amióta Máltán katonáskodott - szenvedélyesen festi a különböző tengerparti j tájakat, évente több hó- Sfl napot tölt Görögország- 1*§|§5| bán, Cipruson, Portugáliában, Egyiptomban és Ma rokkóban, de látásmódja, színvilága mégis tipikus brit. Hazudik az a zeneszerző, aki azt mondja, hogy a komponálás során egyáltalán nem gondol a közönségre, és nem érdekli, hogy a lemezét milliók veszik-e meg, vagy csak néhány száz fanatikus rajongó. Az elmúlt két évtizedben több mint 20 millió lemezt adtam el, és erre igenis büszke vagyok, mert mindezt úgy értem el, hogy alig-alig kellett kompromisszumokat kötnöm. Nem gondolom, hogy valaha is divatirányzatokhoz csatlakoztam: az ilyen kérészéletű trendek nem vonzanak, és szerencsére nem is volt Retkes Attila ____________ Ch ris Reá énekes-zeneszerző több mint két évtizede az európai rockzene meghatározó, karizmatikus egyénisége. A negyvenkilenc esztendős brit művész legújabb lemeze, a King of the Beach (A tengerpart királya) megjelenése alkalmából adott exkluzív interjút. Az angliai Middlesborough-ban született, és mindenki brit muzsikusként tartja számon, pedig valójában olasz és ír származású. Pályája, zenéje, életfelfogása szempontjából mit jelent ez a különös hármas identitás? Ahogy öregszem, egyre többet gondolkodom ezekről a kérdésekről, pedig fiatalon egyáltalán nem érdekeltek az etnikai, sőt a kulturális gyökereim sem: csak zenéltem, ahogy ösztönösen éreztem. Az utóbbi években azonban elmélyülten tanulmányoztam az ír művészetet - vagy tágabban értelmezve: a kelta kultúrkört és rájöttem, hogy nagyon sok minden, amit korábban ösztönösnek hittem, valójában innen eredeztethető. Itália teljesen más vüág, amit nagyon vonzónak találok ugyan, de összefüggéseiben mégis távolabb áll tőlem. Az is megfigyelhető, hogy a kilencvenes évek közepe óta - nyíltan vagy latensen - egyre fontosabb szerepet kapnak lemezeimen az önéletrajzi elemek. Ilyen volt például 1996- ban a La Passione című film és zenéje, amely egy Angliába emigrált olasz cukrászcsaládról szól, és egy kisfiúról, aki miközben fagylaltot árul, folyamatosan egy tűzpiros Ferrariról álmodik. Most megjelent új lemezem viszont nem önéletrajzi ihletésű, inkább visszatérés a régebbi világomhoz, s ugyanakkor persze határozott állásfoglalás bizonyos etikai, morális kérdésekben. Az új lemez címe inkább a La Passionéhoz hasonló, déli, mediterrán hangzásokra utal. Tény, hogy a lemez legnagyobb részét egy karib-tengeri nyaralás során írtam, s a környezet, a közép-amerikai szigetek csodálatos élővilága óhatadanul inspirált. Az is igaz, hogy az albumról kimásolt első kislemezt, az All Summer Long (Egész nyáron át) című dalt felkapták az ibizai lemezlovasok, s ezért a dél-európai diszkóklubokban is sokat játszották. Ezt egyáltalán nem bánom, mert szerintem Ibiza korántsem csak a korlátok nélküli drogfogyasztással, szexualitással, technoórü- lettel azonosítható, hanem nagyon sok progresszív kulturális kezdeményezés is indult a szigetről. Mégsem hiszem, hogy a King of the Beach felhőtlen, napfényes, »tengerparti« hangzású lemez volna - inkább egyfajta visszatalá- lás ahhoz a zenei világhoz, amely a nagy slágereimet, a Josephine-t, a Júliát, az Auberge-t, vagy éppen az On the Beachet jellemezte. Könnyen felismerhető dallamok, A különböző katalógusokban, internetes honlapokon lemezei többnyire a blues vagy a rock kategóriában találhatók meg, kiadójának magyarországi képviselete „innovatív blues-rockernek” nevezi. Egyetért ezzel a definícióval? Bármilyen elnevezés, kategorizálás csak a felszínt érintheti, s nagyon keveset ad vissza a zene igazi mélységeiből. A blues-rocker elnevezést vállalom - sőt még azt is elfogadom, amikor Bruce Springsteen európai alteregójá- nak neveznek-, hiszen már 1978- ban megjelent első, Whatever Happened to Benny Santini? (Mi történt Benny Santinivel?) című szólólemezemen is e két stílus határmezsgyéjén mozogtam, s ezek elemeiből próbáltam kialakítani saját stílusomat, megtalálni az egyéni hangomat. Azt hiszem, ez összességében sikerült, hiszen a hetvenes évek végén kialakított alapértékektől egyetlen pillanatra sem kellett eltérnem; ami persze nem jelenti azt, hogy lemezről lemezre nem akartam megújulni, változtatni, finomítani. Megtisztelő, ha azt mondják rólam, hogy innovatív vagyok, de én azért pontosan tudom, hogy az innovációk közül melyek voltak sikeresek, s melyek bizonyultak végül zsákutcának. Nem ragadtam le a gitárral kísért rockzenénél: ma is nagyon figyelem az újonnan feltűnt előadókat, az új stílusokat, s néha olyan, tőlem nagyon távol álló produkciók is hatnak rám, amelyekről sohasem gondoltam volna. Ilyen például az amerikai rapper és botrányhős, Eminem, akit - bármilyen fiircsa - kifejezetten kedvelek. Amikor slágereket írt - elég, ha az ön által is említett Josephine-t vagy a Road to Hellt említjük -, komponálás közben nem gondolt arra, hogy ezzel elkerülhetetlenül csatlakozik bizonyos divatirányzatokhoz, s részlegesen vagy akár teljesen fel kell adnia szuverenitását? szükségem rá, hogy ezeket kövessem. Egy nagy multinacionális kiadó, a Warner-csoporthoz tartozó East West Records művészeként minden bizonnyal naponta szembesül a popzene - mint iparág és üzlet - negatív kísérőjelenségeivel. Hogyan viseli ezeket? Egyre kevésbé idegesítenek. Már nem bosszantom föl magam azokon a dolgokon, amiktől néhány éve még a falra másztam. Tudomásul vettem, hogy akár tetszik, akár nem, egy hatalmas gépezet része vagyok, és el kell fogadnom, hogy zeneszerzői ötleteim közül a kiadó csak azokat hajlandó megvalósítani, amelyeket üzletileg, vagyis a marketing, a promóció oldaláról is alá lehet támasztani. Már nem tiltakozom, ha nem abból a dalból készül kislemez vagy videoklip, amit eredetileg szerettem volna - megbékéltem a helyzettel, s ebben valószínűleg a buddhizmus tanai is segítenek, amelyek pozitív életszemléletre nevelnek. A kiadómmal egyébként sikerült kialakítanom egy ideális munkamegosztást, amelyben nekem tényleg csak a zenére kell koncentrálnom, s ennek őszintén örülök. Ettől függetlenül továbbra is úgy érzem magam - s ezt a kedvenc hasonlatomat két- három éve szinte minden interjúban elmondom -, mint egy jól felszerelt luxushajó vagy egy különrepülőgép utasa. Csak ülök a fedélzeten, és azt látom, hogy minden úgy működik, ahogyan azt egy titkos számítóközpontban eltervezték. A komputerek helyettesítik az embert, lassan már az utasok helyén is robotok ülnek, de azért a fedélzeten még nem zárt be az a kis bár, ahol esténként élő zene szól, s ha akarok, néhány percre én is odaülhetek a zongorához. Kipróbálta az alkalmazottzeneszerzést, szerepelt filmekben, szólólemezei pedig aligha lehetnek már sikeresebbek. Milyen »innovációra« készül az új évezredben? Mindenekelőtt szeretnék egészséges lenni. Több súlyos betegségen estem át, még most sem vagyok teljesen jól, minden őszi és téli programomat le kellett mondanom. Tavasszal szeretnék visszatérni a színpadra is, mert bármennyire közhely, tökéletesen igaz, hogy nincs csodálatosabb érzés, mint amikor több ezer ember estéjét tehetem széppé egy jól sikerült koncerttel. Szeretnék utazgatni Európában, s nem az udvariasság mondatja velem, hogy Bécsbe, Prágába, Budapestre is szeretnék újra eljutni: ezek a hihetetlenül kifinomult kultúrájú közép-európai városok a szívemhez nőttek. Remélem, hogy feleségem, Joan - akit gyermekkorom óta ismerek, és harminc éve társam - örökre velem marad, s még sokáig élhetek - normális, »polgári« életet, sztárkultusz és szélsőségek nélkül.
