Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-12-13 / 50. szám
10 2000. december 13. Verssarok Weöres Sándor Volt egy szép Volt egy szép ládika, nőtt benne egy almafa, én azon az almafán dinnyét szedtem délután. Nagyot ugrott Sárika, beszakadt a ládika. Gondolkodom, tehát... Mi van a képen? Lehet, hogy elkopik a ceruzád, mire megfejted az alábbi feladatot? Ha ügyes vagy, talán nem. A képen látható rajzrészleteket másold át a háló megfelelő négyzeteibe. Ha figyelmesen dolgozol, és ügyelsz minden kis részletre, egy érdekes képet kapsz. Megfejtésként ezt küldd el szerkesztőségünk címére. A B C D E 1' 2 3 4 5 C-4 E-4 E-3 P-l A-2 ÉÉIZlIHBfc D-S B-3 C-S C-2 E-l hds m\n& B-5 P-4 A-l A-3 B-2 neanoD C-3 D-3 A-5 E-2 A-4 msinmm E-5 C-l B-4 B-l D-2 HÖ Kópé Orosz mese Fagyapóka Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregapó. Özvegyasszonyt vett feleségül. Az embernek is volt egy lánya, az asszonynak is volt egy leánya. Mindenki tudja, milyen az élet mostoha mellett - a mostohalánynak verés jut ebédre, verés vacsorára. Bezzeg a lusta édeslányát kényeztette a mostoha - tehette azt, amit akart, mindenért csak simogatták: ó, de ügyes, ó, de okos! A mostohalánynak nem volt megállása: ellátta a jószágot, vizet, rozsét, fát hordott, a kemencét fűtötte, a házikót meszelte, alig virradt, már talpon volt... De hiába, egyre szidta a mostohája: ez nem jól van, az rosszul van... Ha forgószél támad, az is lecsil- lapszik, de a vénasszony bele nem fárad a civakodásba. A mostoha fejébe vette: mostohalányát elemészti, kiüldözi a világból.- Vidd el, öreg, vidd el - mondta az urának -, bánom is én, hová, csak ne lássam többet! Vidd ki az erdőbe, a csikorgó fagyba. Búsult az ura, kesergett, hanem azzal nem segített se magán, se lányán. Befogott a szánba:- Ülj fel, lányom, édes lányom! Kivitte a rengeteg erdőbe, letette egy fenyőfa tövébe, hóbucka hegyébe, azzal hazahajtott. Ül a szegény lány a fenyő tövében, üldögél, didereg, majd megveszi a hideg. Egyszer csak hallja: Fagyapóka jár a közelben, tördeli az ágakat, fenyőről fenyőre lépdel, rengeti a fákat. Amikor a lány fölé ért, lekiáltott néki:- Meleged van-e, lányom?- Melegem, Fagyapóka, melegem, bátyóka! Lejjebb ereszkedett Fagyapóka, még hangosabban recseg- teti-ropogtatja az ágakat.- Meleged van-e, lányom, szépséges leányom? Erőt vesz magán a lány, fogvacogva feleli:- Melegem, Fagyapóka, melegem, bátyóka! Még lejjebb ereszkedett Fagyapóka, recsegtek a gallyak, ropogtak az ágak.- Meleged van-e, lányom, szépséges leányom? Meleged van-e, galambom? Alig-alig él a lány, alig-alig mozdul az ajka:- Melegem, Fagyapóka, melegem, bátyóka! Megszánta akkor a lányt Fagyapóka. Meleg bundába takarta, piheta- karóba csavargatta. A mostoha közben már halotti torra készült, lepényt sütött, s rákiáltott az urára:- Eredj, vén fajankó, temesd el a lányodat! Ment az öreg az erdőbe, ment a fenyőfa tövébe - hát ott ül a lánya pirosán, vidáman, cobolyprém bundában, talpig ezüstben, színaranyban, mellette egy nagy-nagy kosár, ajándékkal színig rakva. Megörült az öregember, szánra rakta a sok kincset. Szánra ültette a lányát, felült maga is, hazahajtott. Süti a lepényt a vénasszony, a kutya meg rákezdi az asztal alatt:- Kaf, kaf! Jön az öregapó lánya talpig ezüstben, színaranyban! A vénasszony lánya meg nem kell senkinek! Ledob neki egy lepényt a mostoha.- Nem jól mondod! Azt ugasd: „Férjhez megy a mostoha lánya, föld alá az ember lánya!” Megette az eb a lepényt, s rákezdte megint:- Kaf, kaf! Jön az öregapó lánya talpig ezüstben, színaranyban, a vénasszony lánya meg nem kell senkinek! A vénasszony lepénnyel etette, végül kapta, eldöngette, de a kutya egyre fújta... Hát egyszer csak - kapu nyikorgóit, ajtó csikorgott, belép a házba az apóka lánya talpig ezüstben, színaranyban. Ahányat lép, annyit csillan. Kosarat hoznak mögötte, hatalmas nagy kosarat. Belenézett Keresztes Dóra rajza a mostoha a kosárba - eláll a szeme-szája...- Fogd be, vén fajankó, a másik lovat! Vidd ki az én lányomat is, vidd ki az erdőbe, fenyőfa tövére... Felültette az apóka a mostoha lusta lányát, kivitte az erdőre, öreg fenyő tövébe, kiborította, otthagyta, s gyorsan hazahajtott. Ül a mostoha lánya, üldögél, didereg, kocognak a fogai. Fagyapóka az erdőben tördeli az ágat, fenyőről fenyőre lépked, rengeti a fákat. Lekiált a lánynak:- Meleged van-e, lányom? Az így felel:-Jaj, dehogy van! Megfagyok! Ne csikorgass, Fagyapóka! Lejjebb ereszkedett Fagyapóka, recsegtek a galy- lyak, ropogtak az ágak.- Meleged van-e, lányom, szépséges leányom?- Jaj, lefagy a kezem-lábam! Eredj innen, Fagyapóka... Még lejjebb ereszkedett Fagyapóka, recsegtek az ágak, ropogtak a gallyak.- Meleged van-e már lányom, szépséges leányom?- Jaj, már jéggé fagytam! Vessz el, pusztulj, átkozott Fagy! Megharagudott Fagyapóka, kerített olyan fagyot, hogy a leány jéggé fagyott. Alig virradt, a vénasszony ráparancsolt emberére:- Fogj be tüstént, vén fajankó, hozd haza a lányom, ezüstben, aranyban... Befogott az öreg, hajtott az erdőre. A kutya meg rákezdte az asztal alatt:- Kaf, kaf! Féijhez megy az öregapó lánya, jéggé fagy a mostoha lánya... Ledobott neki a mostoha egy pogácsát.- Nem jól mondod! Azt ugasd: „Jön az öregasszony lánya talpig ezüstben, színaranyban...” De a kutya csak azt fújta:- Kaf, kaf! Férjhez megy az öregapó lánya, jéggé fagy a mostoha lánya... Megcsikordult a kapu, kifutott a mostoha, édeslányát fogadni. Ugrott a szánhoz, ahogy a gyékényt felhajtotta, ott látta a lányát jéggé fagyva. Siránkozott, sopánkodott, de már minden hiába volt. Rab Zsuzsa fordítása endák Csorna fia Péter meg a sasmadár Sok-sok kicsi patak fut a Só- vári-hegységből, Kassától keletre, a Bodrog vizébe. Az egyik ilyen kicsi patakocska völgyében, a Nagy-Milic alatt, magányos hegykúp tetején omladozik több mint három évszázada a hajdan szép Szalánc vára. Maradék tornya távolról úgy hat, mintha szélmalom tornya volna, csak éppen a forgó vitorlák hiányoznak róla, a malom belsejéből pedig a molnár. Aki azonban Szalánc várának - azaz vára földjének - búzáját őröltette, az bizony nem egyszerű molnár, hanem kezdettől fogva a nagy Aba nemzetség Szalánci ágából való. Ennélfogva királyi vér folyt a Szalánciakban is - Aba Sámuel király vére -, díszes címert is maguk találtak ki saját maguknak. Mondják, hogy az egyik Aba családfő, Csorna, az Olsva-parti rengeteg erdőben tanította vadászni a fiát, Pétert. Mégpedig váltogatva adta a leckét: az egyik nap négylábúra, a másik nap kétlábú- ra, azaz madárra lövette a gyermeki nyilat. A négylábúakkal már valahogy megküzdött volna az ifjú Péter - őzet, rókát, nyu- lat tudott már nyíllal eltalálni, szarvasra, vaddisznóra még nem küldte az apja -, röptében sólymot, vércsét, kányát, ölyvet azonban már nehezebben talált el, küzdelmes volt a lecke. Egyszerre csak egy tiszteletre méltó sasmadár jelent meg a völgy fölött. Hol a szél párnájára feküdt, kiterjesztett szárnnyal szinte pihenni látszott, hol fellibbent hirtelen, és villámgyorsan csapott le, ha valami zsákmányt meglátott.- Azt lövöm le, a sast! - kiáltotta Csorna fia, a kis Péter, s kifeszítette az íját, célozta vele a madarat. De az, mintha tudta volna, mindig az utolsó pillanatban váltott irányt. - Vedd célba, lődd le! - biztatta fiát az apa is, Csorna. A gyerek megsarkantyúzta lovát, és a sas után eredt. A sas, mintha játszott volna vele, hol megjelent fölöttük, hol meg eltűnt. Már két nyílvesszőt bocsátott utána Csorna fia Péter, de nem talált.- Harmadikra ha eltalálod, gazdag jutalmad lészen! - biztatta az apa. Már elhagyták az Olsvát, dombra felvágtattak, dombról leszáguldottak, csak az incselkedő sas vonzotta a fiút. Kicsi patak keskeny völgyébe jutottak, alig volt helyük a meder mellett vágtatni. A Ronyva völgye volt ez a Milic alatt. A sas már nem hitt abban, hogy üldözője valaha el fogja találni. Megállt a levegőégen egy ponton, nem a vadászra figyelt, hanem egy gyanútlan nyúlra a patakparton. A kisfiú rátette az íjra a harmadik nyílvesszőt, s eltalálta a sast. Egy dombtetőre zuhant le, halálában még leírt a levegőben egy félkört. Felnyargaltak a dombra a vadászok. Az udvari vadász egy kis koszorút font tölgyágból, Csorna fia Péter kezébe adta, s ezt mondta:- Ez az első sasod, Péter úr- fi, koszorúzd meg vele!- Én meg itt várat építtetek neked! - folytatta az apa, a hatalmas Csorna úr. így keletkezett Szalánc vára, s így került a Szalánci Abák címerébe ezüstpajzson sasmadár, csőrében zöld koszorúval.
