Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-12-06 / 49. szám
Kultúra 2000. december 6. Exkluzív interjú Háy Gyulánéval, a nagy magyar író feleségével A világhírű ismeretlen Heti kultúra Könyvespolc Varró Dániel Bögre azúr Bűbáj és varázslat rejlik Varró Dániel verseiben. Diák még, garabonciás is talán. A rímekre, ritmusokra könnyen rátalál, olyan biztonsággal, hogy azt gondolnánk, nem is kereste őket. A rímek és ritmusok és szójátékok, lírai tréfák keresték meg maguknak őt, otthonra találtak Varró Dániel költészetében. Verslábaikat a szavak kényesen kinyújtóztatják, tükörképet játszanak, vagy visszhangot, s ezeregy más játékot eszelhetnek ki. Kötet bögrében úgyse volt még, ebben az itókában van ám néhány csepp nemcsak a mennyeiből, hanem a még mennyeibb Kosztolányi-azúr- ból is, de az egész mégiscsak saját főzet: egy bögre azúr. Pongrácz Zsuzsa Budapest, 1957. XI. 15. Münnich Ferenc miniszterelnök „Kedves Münnich elvtárs! Engedélyt szeretnék kérni, hogy hat évre ítélt fékemmel, Háy Gyula Kossuth-díjas íróval rabságát önkéntesen megosszam. Többet jelent számomra a vele való együttlét a börtönben, mint a szabadság nélküle. Tudom, hogy kérésem szokadan, de azt is tudom, hogy nem egyedül álló. Kérésem elintézését kérve, üdvözlöm Háy Gyuláné Majoros Éva” A fend sorokra válasz nem jött. Hét ávós érkezett a Jégverem utcai lakásba, 1957. január 19-én, hogy forradalmi tetteiért letartóztassák Háy Gyulát. (Főbűnei: cikkei, beszédei, az írószövetség alel- nökeként tartott vitaestjei. Főleg a Kucsera-cikk és - amikor már a szovjet tankok dübörögtek Budapest utcáin - a rádióban, az utolsó szabad adásban elhangzott kétségbeesett szavai: „Itt a Magyar írók Szövetsége! A világ minden írójához, tudósához, minden író- szövetséghez, akadémiához, tudományos egyesülethez, a szellemi élet vezetőihez fordulunk segítségért. - Kevés az idő! A tényeket ismeritek, nem kell ismertetni. Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek! Segítsetek!” Ezt a szöveget több nyelven beolvasták. Segítség sehonnan. Nyomban a világháború befejeződése után, 1945. május 12-én a romos Nemzeti Színházban bemutatták Háy Gyula drámáját, a Tiszazugot. A befejeződött háború után a békétől boldog, mámoros közönség sokszor kitapsolta a szerzőt és a színészeket. A nézők között ült kék ruhában az akkor 29 éves Majoros Éva. Háy sok évvel később megjelent könyvét: Született 1900-ban, a Kékruhás lánynak ajánlotta. Hamarosan „Jó az emlékezőtehetségem...” megismerkedtek, sokszor találkoztak, egymásba szerettek, összeházasodtak. Mindketten kora ifjúságuktól harcoltak nyíltan és illegalitásban egy jobb világért. Akkor még azt hitték, ezt a kommunizmus hozza meg. Az író haláláig éltek együtt, olyan szerelemben, amire egyikük sem hitte magát képesnek. Házasságuk: halálfélelem, életveszély, sikerek, igazságtalan üldözések, tomboló külföldi ünneplések közepette maradt szép és boldog harminc éven át. Éva asszony Locamóban él, de amióta lehet, évente hazajön, hogy meglátogassa intézetben élő beteg fiát. Nemrég kiadták magyarul a németül 1994-ben megjelent A barikád két oldalán című könyvét. Meghatva nézem a 84 éves asz- szonyt. Vasból van. Háy börtönéveit, a különleges szigort - a lecsukott írók közül csak őt „tüntették ki” -, fia betegségét, anyja, apja halálát, azt, hogy őt minden munkahelyéről, beteg gyermekét az intézetből kirúgták - sírás nélkül elviselte. Egyetlenegyszer könnyezett: amikor Háy háromévi börtön után szabadult. Akkor is, az utolsó napon, sikerült leleményes őreinek újabb kínzást kitalálniuk. Az értesítés értelmében három órára érkezett Éva Mária- nosztrára taxin, este küencig kellett várnia. Miért írtad meg a könyved? Évtizedeken át sokszor tapasztaltam: a hatalom birtoklása az emberek legtöbbjéből a legaljasabb tulajdonságaikat hozza felszínre. Amikor Háyt lecsukták, nem köszöntek vissza barátaink közül egyesek, nem telefonáltak, volt, aki ellenség lett. Történetesen olyan valaki, akinek menedéket adtunk, a bíróságon Háy ellen tanúskodott. Leányfalusi kis nyaralónkat egy író volt szíves bagóért a hatóságoktól átvenni. Persze akadt sok örömteli kivétel is. Ezt a folyamatot, a hatalom hatásait, a hogyant és a miértet kerestem és akartam bemutatni. Amíg Gyuszi élt, nem volt időm az írásra. Éveken át dramaturgként dolgoztam. Háy nekem mutatta meg először cikkeit, darabjait. Elfogadta a kritikát is. Magam is fordítottam darabokat, könyveket. Mikor Gyuszi 1975-ben meghalt, azt hittem, vége az én életemnek is. Aztán - ez a könyv adott erőt a továbbélésre. Rengeteg név, dátum, esemény szerepel a könyvedben. Naplót írtál? Nem írtam semmit. Jó az emlékezőtehetségem. Négy év alatt megszakításokkal - operációk, infarktus és egyebek - készült a könyv. Miért hagytátok el az országot? Pontosabban, ahogyan akkor mondták: miért disszidáltatok? Nem disszidáltunk. Minket innen kitaszítottak. Meghívtak Hamburgba, a Tiszazugról készült film bemutatójára. Kiengedtek, azaz kaptunk útlevelet, de az illető fő- elvtárs csöndesen megjegyezte: nem baj, ha kint maradunk. Nem maradtunk. Hazajöttünk. Akkor már Háy darabjait nem játszották, cikkeit nem közölték. Több, bebörtönzött író műveit szabadulásuk után kiadták. Mit kellett ezért tenniük? Megalkudni. Saulusból Paulus: nyíltan elismerni, hogy ami ’56- ban történt: ellenforradalom volt. Csakhogy Háytól ezt hiába kérték. Hű maradt önmagához és a forradalomhoz. Ezért még jobban szerettem, becsültem, tiszteltem... 1964-ben meghívtak Salzburgba az Ünnepi Játékokra, a Ló bemutatójára. Innen is hazamentünk, majd Kölnben részt vettünk egy Barbár-előadáson. Kaptunk útlevelet, de értésünkre adták, jobb, ha kint maradunk. Budapesten a József Attila Színházban az Isten, császár, paraszt bemutatójára készültek. Megértettük. Kituszkoltak hazánkból, elvették mindenünket. Bőröndünkben két hétre való ruhaneművel kezdtünk - már nem fiatalon - új életet Asconában. Nemzetközüeg a Tiszazug vált a legismertebbé. Európa minden nagy színházában a legnépszerűbb szereplőgárdával mutatták be. Eljutott Amerikába, sőt, Japánba is! A magyarországon betiltott Isten, császár, parasztot Avignonban, majd 1966-ban Párizsban mutatták be. A Ló című darabját 1964-ben a salzburgi ünnepijátékokon adták elő, majd az illetékes elvtársak a Vígszínházban is engedték egyszer játszani. Első drámáját, az Új paradicsomot 1932-ben Berlinben állították színpadra. Nyomtatásban magyarul is megjelentek a darabjai. A Királydrámák 1984-ben, a börtönben írt Moháccsal együtt. És az el nem küldött gyönyörű leveleid? Azokat megőriztem, a könyvemben közzé is tettem. Gyuszinak nem küldhettem el, mert félévente egyetlen, semmitmondó levelet engedélyeztek. Én pedig senkinek sem akartam azt az örömöt megszerezni, hogy lássák, menynyire szenvedek magányomban. A főinkvizítorban nem nehéz felismerni Révai Józsefet, akivel itthon sokszor ordítva vitatkoztak. Hol őrzik Háy Gyula hagyatékát? Németországban, Marbach an dér Neckarban, a Schiller Natio- nalmuseumban. Gyula 1975-ben bekövetkezett halála után minden oda került: kéziratok, fotók, plakátok, inteijúk, cikkek. A múzeum 1989-ben felajánlotta: ha a magyarok kérik, ideadják a magyar vonatkozású emlékeket. Nem kérték. És nem ez az egy jele annak, hogy halála után sem szűnt meg itthoni agyonhallgatá- sa. Háy Gyula azok közé a nagyon kevesek közé tartozik, akik nem kötöttek kompromisszumot Kádárékkal. Nekünk nem kellett volna hagyni magunkat mindenből kifosztani, kituszkolni hagyni az országból, 35 éven át sárral dobáltatni, ha nem ragaszkodtunk volna idealista forradalmi elképzeléseinkhez. Könnyű dolog lett volna lepaktálni... Nem tettük, és Háy Gyula haláláig nem bánta meg. Legalábbis vitaalapnak megfelel - vélik a szerkesztők. Valószínűleg igazuk van Kísérlet (cseh) szlovákiai magyar művelődéstörténetre A könyvbemutatón készült felvételen (balról jobbra): Tóth László, Tóth Károly, Bodnár Gyula és Filep Tamás Gusztáv. Dömötör Ede felvétele Kövesdi Károly Mint azzal már lapunkban több cikkben foglalkoztunk (lásd Kocur Lászlónak a témába vágó recenzióit-kritikáit), a budapesti Ister könyvkiadó pár éve nagylélegzetű vállalkozásba fogott: Tóth László és Filep Tamás Gusztáv szerkesztésében mepróbálta összefoglalni a (cseh)szlovákiai magyarság nyolcvanesztendős létének művelődéstörténetét. A négykötetnyi munka első darabja az 1998-as ünnepi könyvhétre jelent meg, utolsó része az idén látott napvilágot. A tetralógiát november közepén mutatták be Budapesten, a Szlovák Köztársaság Kulturális Intézetében a szerkesztők, néhány szerző jelenlétében. Csekély két év leforgása alatt megszületett tehát több mint 1400 oldalon, 14 szerző tollából az a 17 tanulmány, amely művelődéstörténetünk első összefoglalója, vagy legalábbis annak a kísérlete. Ünnepelni illenék hát, vélné az ember, hiszen a szakma és a laikus olvasó egy rég várt, összefoglaló igényű, alapos munkát foghat kézbe, amelytől joggal várná el az ember, hogy ha mindent ne is, de majdnem mindent tartalmazzon, ami lényeges volt a szlovákiai magyar kisebbség szellemi életében 1918-tól 1998- ig. Csakhogy az ünnepléssel talán nem tanácsos túlzottan sietni, hiszen - mint a bemutatón a szerkesztő, Tóth László szájából is elhangzott - némi identitászavarok adódnak a műnek a műfajával; maguk a szerkesztők sem biztosak benne, vázlatot tettek-e le az asztalra, vagy közel másfél tucatnyi tanulmány összességét. Ezt látszott megerősíteni Kosa László egyetemi tanár laudációja is, amely talán túlságosan kritikus hangvételűre sikeredett, hiszen szövegében szinte peregtek a számonkérő kérdőjelek. Kosa egyebek mellett kifogásolta, hogy a művelődéstörténeti mű túlzottan a politikai periodizáció szempontjainak lett alárendelve; művelődéstörténet helyett politika- és demográfia-történet domborodik ki benne; hiányzik belőle, vagy csak marginálisan jelenik meg a kultúra néhány elementárisán fontos szegmense (könyvtárak, rádiózás, televíziózás stb.), s egyáltalán, milyen kategóriának tartható a „mindennapok kultúrája”... A hitelesség kedvéért a kötetek megjelenési sorrendje: I. Történelem, szociológia, demográfia, nyelvfejlődés, nyelvhasználat, a mindennapok kultúrája, egyház és vallás; II. Oktatásügy, közművelődés, sajtó; III. Irodalom, tudomány, könyvkiadás, színház, képzőművészet, ének, zene, tánc; IV. Művelődéstörténeti kronológia - könyvészet - mutatók. A szerkesztők mentségére legyen mondva, ekkora merítésű munkát tudományos intézet, annak kiépült hálózata, munkatársak serege nélkül aligha lehet minden igényt kielégítően elvégezni. A bemutatón megjelent Tóth Károly, a Fórum Intézet igazgatója nem véletlenül jelezte: a további munkát és feldolgozást a Fórum Intézet vállalja magára, amely szervezettségével és potenciáljával képes a monografikus igénynek eleget tenni. Hiszen 18-20 ember munkáját összehangolni, irányítani egy intézmény számára is kihívást jelent. Ebből adódnak a tetralógia hiányosságai, szerkezeti esetlegességei. A Tóth László-Filep Tamás Gusztáv szerkesztői tandem által létrehozott művön ráadásul kézzelfoghatóan érzékelhető, hogy Budapestről szervezték. Megjegyzendő, hogy a kategóriái hiányosságok és esetlegességek mellett a legnagyobb dilemmát (lévén szó „egyszemélyes” tanulmányokról) némely fejezet szerzőjének természetes, helyénként sajnálatos szubjektivizmusa, mi több, politikai ízléstől- hovatartozástól sem mentes értékrendje (például a sajtóval foglalkozó fejezet) okozza. Az irodalomtörténet (Filep Tamás Gusztáv) például meglehetősen felemásra sikeredett, hiszen aránytalanság tapasztalható például az első köztársaságbeli és az 1948 utáni irodalom között (az előbbi javára), míg a legutóbbi évtized irodalma mindössze egy ötoldalnyi „kitekintést” érdemelt. Ugyanez mondható el a IV. kötet művelődéstörténeti kronológiájáról, melyet a szerzők-szerkesztők (jelen esetben ráadásul névtelenül) elég nagyvonalúan kezeltek. A „főirány” és a „fejlődési ív” felvázolásának irányultságáról árulkodik ugyan egy „többek között” jelző, amely a szerkesztői figyelem szelektív szempontjait igyekszik jelezni. így fordulhatott elő, hogy akadnak alkotók, akiknek féltucatnyi kötete közül egy sem érdemelt említést, míg másoknak szinte minden megnyilatkozása irodalom- történeti eseménynek tálaltatott. A bemutatón elhangzottak eufórikus kijelentések (az erdélyi irodalom sem dicsekedhet hasonló művel) és általános klapanciák (mindent lehet rá mondani, csak egyet nem lehet: szó nélkül elmenni mellette). Hiányosságai ellenére elmondható: ez a tanulmánygyűjtemény már csak hézagpótló voltát, arányát tekintve is dicséretes vállalkozás. Követheti egy alaposabb, mo- nografikusabb igényű munka.
