Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-11-22 / 47. szám
12 2000. november 22. Kultúra Filmbemutató Életvonat Nem tudom, a magyar sajtóban mekkora nyilvánosságot kapott, hogy a Franciaországban élő román rendezőforgatókönyvíró, Radu Mihaileanu beperelte Roberto Benignit. Azzal vádolta az Oscar-díjjal jutalmazott Az élet szép alkotóját, hogy az ő ötletét lopta el. A két film egyébként nagyjából egy időben - 1998-ban - készült, csakhogy az Oscar-dí- jas alkotások forgalmazása jóval frissebb, a Benigni- filmet már televízióban is vetítik, míg Mihaileanu munkáját csak mostanában mutatták be a hazai mozikban. Nem könnyű eldönteni, igaz-e a plágium vádja. Ami tény: Mihaileanu is vígjátékot forgatott egy cseppet sem vidám témából. A Benigni alakította apa társasjátéknak hazudja a haláltábort, hogy fia kibírja a szörnyűségeket. Mihaileanu főszereplője, Slomo, a falu bolondja (ezt a szerepet a román rendező Benigninek szánta, ezért küldte el neki a „ forgatókönyvet) népmesének is beillő történetet tár a néző elé arról, miként „deportálta” saját magát egy romániai kis zsidó település egész lakossága. Slomo fejéből pattant ki az ötlet, hogy csak úgy élhetik túl a háborút, ha maguk játsszák el a nácik és az áldozatok szerepét egyaránt... Heti kultúra Heti hír Bacon is zenél Mindenkit meglepett Kevin Bacon újabb nyilatkozata: az Árnyék nélkül sztárja ugyanis szent meggyőződéssel mondta el az újságíróknak, hogy a zene meg a zenélés kedvéért képes lenne abbahagyni a filmezést. Az okfirtató sajtósokat arra is emlékeztette, hogy például Keanu Reeves is számtalanszor utasított már vissza remek szerepajánlatokat, ha netán a forgatás megzavarta volna egy-egy koncertsorozatát. A 42 éves Bacont egyébként már jó ideje jegyzik az amerikai rockzenei életben, s eddig még sohasem fordult elő, hogy valamelyik fellépésén ne kelt volna el minden jegy. Egri János: „Tapasztalatból mondom, a fekete zenészek sem tudnak hova tenni...” Kivirulni a zenében „A világzenében minden benne van...” ZsigóJenö ____________ A kisebbségeket elnyomó totális rendszerek egyre inkább háttérbe szorulnak az egész világon és Európa nagyobbik részében ma már fontosnak tartják, hogy a kis népek is megőrizhessék a maguk kultúráját, zenéjét, hagyományát, nyelvét, így gazdagítva a világ kultúráját. Izgalmas kérdés, hogyan teremtettek bizonyos kisebbségek saját zenekultúrát, amely kizárólag hozzájuk kötődik, és hogy a magyar cigányságnak van-e ilyen, sajátjaként azonosítható zenéje. Elképzelhető-e a magyar cigány dzsessz mint önálló, a világ más részein játszott dzsessztől megkülönböztethető stílus? Ilyen kérdésekről beszélgettünk Egri Jánossal, a jubiláló Trió Midnight bőgősével, akinek Moods című, nemrég megjelent önálló lemezén szinte teljes létszámban vonult fel a magyar roma dzsessz minden jelentős művelője. El tudod-e képzelni, hogy lesz valaha Magyarországon cigány dzsessz? A különböző iskolák mindenhol a nagy kreatív zenei egyéniségekhez kötődnek. Minden nép meghatározza a maga kiválóságát, így beszélhetünk a brit szaxofonosokról, a francia gitárosokról, az amerikai néger zene legkülönbözőbb műfajairól. Te mit gondolsz, mi indítja el az emberekben azt a folyamatot, hogy megkeressék a gyökereiket, azonosságot vállaljanak egy néppel, tovább vigyék annak hagyományaiban őrzött zenéjét? Úgy gondolom, a magyar zenében több területen is voltak ilyen próbálkozások, a dzsesszzené- szek körében például az etnikai zenék ötvözésére az amerikai dzsesszel. Nem tudom, lesz-e folytatása annak, amit Szakcsi Lakatos Béla ezen a téren elkezdett, és amiben az Ando Drom is részt vett, de én zseniálisnak tartom azt, amit Szakcsi megkomponált. Ez az igény mostanában jön felszínre a dzsesszzenészeknél, de általános, nemzetközi jelenségről van szó, amelynek létjogosultságát a közönség is visszaigazolta, hiszen a »worldmusic« nagyon divatos zene lett. A világzenében minden benne van, erősen improvizatív, és nagyfokú szabadság jellemzi. Sok szálon kötődik a dzsesszzenéhez, mert az etnikai elem, a nemzeti elem mellett ott van benne a dzsessz tradíciója is. A keleti és a balkáni zenéket nemcsak az európai zenészek használják fel, hanem az amerikaiak is, mert a görög, a török, bolgár, román, indiai skálákat, a páratlan ritmusokat mind felhasználták a legnagyobb amerikaiak is, nem most, hanem már a hetvenes években. Magyarországon kevesen próbáltak még meg ezzel foglalkozni. Babos Gyula hozott létre egy ilyen produkciót, a magyar népzenét a cigánysággal ötvöző stílusban. A Kodály-módszeren iskolázott dzsesszzenészek inkább a magyar népzenét használják föl, mint Dresch Mihály, Szabados György, Binder Károly. Én nagyon szeretem a magyar cigány muzsikát, mind a tradicionális cigányzenét, mind a folklórt. Mindkettőből rengeteget lehet meríteni, és egyszer talán magam is megpróbálkozom azzal, hogy belevigyem őket a dzsesszbe. Egyébként jó roma zenésznek lenni? Vajon James Brown vagy más meghatározó zenészek, akik forradalmi szövegeket írtak a dalaikhoz, előadásmódjukkal stílust teremtettek, áttörtek számtalan korlátot, ők inkább voltak-e négerek vagy afroamerikaiak, mint ti, cigányok Magyarországon? Én azt válaszolom erre, hogy a négernél négerebb nincs, de a cigánynál sincs cigányabb. Egy cigány származású dzsesszzenész nem tud úgy játszani, mint egy néger. Azt az érzést, azt az atmoszférát nem tudja úgy megragadni, mert az a gyapotföldről van. De a cigányoknak is van gyapotföldjük, képletesen. Viszont tapasztalatból mondom, játszottam már nagyon sok feketével, és nem tudnak hova tenni, mivel színesebb a bőröd, de lehetsz te bármi, latin, török, indiai. Kérdezik, te honnan vagy, mondod, Magyarországról, és látod, érzed, nem stimmel valami. Amikor hozzáteszed, hogy roma vagy, akkor mindjárt másképp néznek a szemedbe, mert az van ugyanakkora érték, mint négernek lenni. Én büszke vagyok arra, hogy a cigányságommal pluszt tudok nyújtani ebben a műfajban, ami nem is tőlünk származik, hanem a tengerentúlról, de ahogy mi játsszuk, ennek ugyanolyan extrája van. A cigány is tud saját értékeket teremteni ebben a zenében. Természetesen ha intellektust viszünk a dologba, akkor meg a kortárs zenék felé hajlik a dzsessz. Ma már nemcsak nemzeti elemeket ötvözünk, hanem a klasszikus zene is elmaradhatatlan. Ha egy kicsit nagyban gondolkodunk, a klasz- szikus zene nélkül nincs dzsessz. Tehát ez oda-vissza érvényes. Mert ők mondják, hogy a dzsessz tőlük ered, de a klasszikus zene Európából, és ha Európa nem volna, akkor nem volna mai XXI. századi dzsessz. Mert egyre inkább a klasszikus zenével találkozik a dzsessz. Milyen zenére emlékszel szívesen? Különösen olyan zenére gondolok, amely tőled vagy a zenekarodtól megjelent lemezen. Amire te azt mondod, hogy boldoggá tesz, és büszke vagy rá, és vállalod, hogy részese vagy annak a zenének. Mivel kísérő hangszeres vagyok, mind szakmailag, mind zeneileg máshogy kellett viszonyulnom a pályához, mint egy szólistának. Én basszista vagyok, hasonló cipőben járok, mint egy dobos. Kísérő szerepet töltök be. Ugyanakkor a dzsesszben szolisztikus jelleget is adhatok a hangszeremnek. 17 éves korom óta vagyok aktív dzsesszzenész. A nyolcvanas évek végén betoppant az életembe Babos Gyula, ő volt az a dzsesszmuzsikus, akinek sokat köszönhetek, a sín elejére tett, hogy elindulhassak. Az ő zenekarával léptem fel az első debreceni dzsesszfesztivá- lon, de később a popzenében is megfordultam: 1987-től 89-ig játszottam Katona Klári együttesében. Közben honvédség, nős voltam már akkor, és örültem, hogy színpadon lehetek, nem kell elmennem szórakoztató zenésznek, mert a színpadi zenésznek az utolsó állomása a vendéglátó. De nálam másképp alakult, mert jött a Trió Midnight, ami nagy szívügyem volt és maradt is. Ahogy három fiatalember együtt tudott játszani, muzsikálni, az isteni áldás volt. Egy erős generáció indult ki belőlünk. Milyen pályára készülsz, ha lehet így kérdezni? Mostanában lohadtak le bennem a harcos kedvek, most nem vagyok felfegyverkezve, hogy induljak a csatamezőre. De 1996-ban csináltam egy önálló zenekart, amelynek más a stílusa, mint amit addig játszottam. 1998-ban adták ki a lemezemet, a címe Moods, vagyis Hangulatok. Kicsit populá- risabb oldalamról mutatkoztam be, mert odáig inkább nagybőgőn játszottam, a basszgitár, úgymond, a fiókban maradt azután, hogy leváltam a popzenéről. Aztán úgy gondoltam, hogy én ugyanolyan kreatív vagyok ezen a hangszeren is. Remélem, hogy ezzel nincs vége, jön majd egy újabb álom, hogy egy újabb velős, magvas produkcióval állhassak majd a hallgatóság elé. Édesapám magyar népzenét játszott. Á régebbi világban ezt nagyon sokan tisztelték. A »magyar cigányprímás« világhírű volt, de a rendszerváltás után nagyon elhanyagolták, nemcsak a cigányzenét, hanem minden olyan zenét, amit hús-vér ember csinál. Magyarországon zseniális, nagy tehetségű cigányzenészek vannak. Hat óra romantika és a 135 kilós Dépardieu. Prágában rekonstruálták az 1832-es felkelés párizsi utcajeleneteit A franciáknál még mindig tart a kosztümös filmek divatja CSERBA JÚLIA A francia filmrendezők és színészek éppúgy kedvelik a „kosztümös” filmeket, mint a közönségük. Ezt bizonyítja az is, hogy bár Victor Hugó regényének, a Nyomorultaknak 1912 óta számos filmváltozata ismeretes, most mégis egy újabb feldolgozására vállalkoztak. Az elmúlt hetek nézettségi statisztikái pedig azt mutatták, hogy az érdeklődés sem maradt el. A francia televízió megbízásából készült négyrészes, hatórás sorozat rendezője ugyanaz a Josée Dayan, mint a korábban nagy sikert arató, ugyancsak többrészes tévéfilmnek, a Monté Christo grófjának. A főhős szerepét ezúttal is Gérard Dépardieu alakítja, aki 135 kg-os testsúlya és szívpanaszai ellenére teljes energiával vett részt a nyolcvan napon át tartó kimerítő forgatáson, Jean Valjean jelentős fizikai teljesítményt is igénylő szerepének megformálásában. A népszerű színész ez év júliusában komoly szívműtéten esett át, majd öt héttel az operáció után gyógyultnak „nyilvánította” magát, és a tőle megszokott lendülettel merült újra a munkába. A Nyomorultak szereplői között, Dépardieu mellett éppúgy találunk világhírű, mint kevéssé ismert művészeket. Javert felügyelőt az amerikai John Malkovich játssza, aki - mint egy inteijúban nyilatkozta - Gérard Dépardieu rábeszélésére fogadta el a szerepet, de döntését az a kihívás is befolyásolta, hogy nemcsak angolul, hanem franciául is meg kellett birkóznia a feladattal. A Valjeannak és Cosette-nak menedéket adó apácazárda főnöknő- jeként Jeanne Moreau a tőle megszokott, hiteles alakítást nyújtja. Cosette anyjának szerepében a huszonnyolc éves Charlotte Gainsbourg-ral találkozhatunk, aki már ugyancsak több filmben bizonyította tehetségét, és ezúttal sem okozott csalódást. A Cosette-et megformáló huszonnégy éves Virginie Ledoyen nyolcévesen szerepelt először nyilvánosság előtt. Eddig már olyan rendezőkkel dolgozott együtt, mint Marcel, Claude Chabrol vagy Danny Boyle, és Leonardo di Caprio partnereként A part című filmben láthattuk. Mostani teljesítménye alapján könnyen megjósolható, hogy nemcsak Európában, de az Egyesült Államokban is hosszú karrier vár rá. Az egyik leginkább figyelemre méltó alakítás Christian Clavier nevéhez fűződik, Thénardier szerepében, ami Bourvil emlékezetes játéka után nem volt egyszerű feladat. Clavier elsősorban színházi színész, de olyan filmekben játszott már sikerrel, mint a Látogatók amerikai változata vagy az Asterix cézár ellen (ugyancsak Dépardieu oldalán). A Gavroche-t megszemélyesítő gyerekszínész, Jerőme Hardeley sem nevezhető kezdőnek, hiszen játszott már színpadon, filmben, és több reklámfilm is készült vele. Hogy Gavroche, a rongyos kis utcagyerek figurája nemcsak egyszerű regényhős, hanem valóságos fogalom, azt azzal kívánta érzékeltetni a rendező, hogy az idő múlásával kora nem változik, mindvégig ugyanaz a kisfiú marad, akit a történet elején megismertünk. Thénardier felesége, Vero- nica Ferres német színésznő, míg a Mariust alakító Enrico Lo Verso és az Eponine szerepében megjelenő Ásia Argento olasz művészek, ahogy ez ma már egy igazi európai filmhez illik. A számtalan mellékszereplő mellett több mint háromezer statiszta vesz részt a filmben, amit többek között a versailles-i kastély parkjában, Normandiában és Párizsban forgattak. Még nem is vetítették le a befejező, negyedik részt, amikor már megindult a vita az 1800 oldalas regényt filmre átíró Didier Decoin munkájáról. Egyes kritikusok amiatt bírálták, hogy túlhangsúlyozta Javert figuráját, szinte a film egyik főszereplőjévé tette, míg mások azt vetették a szemére, hogy Thénar- dier-t nem aljas, pénzéhez, mindenre elszánt embernek, hanem a társadalom áldozataként ábrázolja.
