Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-10-11 / 41. szám
4 2000. október 11. Háttér Francia nacionalizmus a korzikai szeparatizmus ellen. Párizsban sokan attól tartanak, hogy a példa ragadós lesz Nehezen születik a korzikai autonómia Lionel Jospin, a korzikai „béketeremtő”. Felvételünkön Madeleine Albright amerikai külügyminiszterrel, akivel október 2-án a jugoszláviai béketeremtés esélyeiről tárgyalt. TA SR/EPA Malinak István _________ Gyökeres, az európai politika szempontjából sem elhanyagolható változások történnek Franciaországban, amelyekre a világ nem igazán figyel oda. Némi iróniával mondhatnánk: a világ kevésbé figyel arra, amit a televízióban nem lehet jól eladni. A globofóbok prágai randalírozá- sát el lehetett, s ha már Párizsnál tartunk: a fuvarosblokád, amely éppen a franciáknál kezdődött, szintén ilyen téma volt. Viszont egy folyamat, hiába érinti a francia politika, francia állam lényegét, nem képie- síthető. Az érem másik oldala: az EU soros elnöki tisztét betöltő Párizsnak sem igazán érdeke, hogy a francia belpolitika problémái kerüljenek a nemzetközi érdeklődés középpontjába. Miért volt érdekes a szeptember utolsó vasárnapján, az elnöki mandátum öt évre való lerövidítéséről tartott népszavazás? Természetesen nem amiatt, amire a lapok szalagcímei utaltak, vagyis a tényleg rendkívüli méretű közöny - a szavazásra jogosultak közel hetven százaléka távol maradt az urnáktól - miatt. És miért érdekes, mondhatnánk: forradalmi Lionel Jospin kormányfő korzikai autonómiaterve, amely miatt Jean-Pierre Chevenement belügyminiszter, a köztársasági elvek következetes baloldali védelmezője kiugrott a kormányból? Egészen sajátos a francia modell: a törvényhozást öt évre választják, következésképpen a végrehajtói hatalom, a kormány mandátuma is öt évre szól, viszont a legfelsőbb közjogi méltóság, a köztársasági elnök megbízatása - már 127 éve - hét évig tart, ami más demokráciákhoz viszonyítva rendkívül hosszú időnek számít. Lényegében minden parlamenti párt egyetért azzal, hogy szükség van az intézményi rendszer reformjára, korszerűsítésére, amelynek része az elnöki mandátum lerövidítése is. Az utóbbi 14 évben háromszor állt elő politikai társbérlet: a rendkívül széles kompetenciájú államfő kénytelen volt a vele ellentétes politikai táborból kikerült kormánnyal egyeztetve ellátni feladatait. Ez a kényszerű együttműködés, az egyeztetések nem éppen zökkenőmentes folyamata egyre nagyobb tehertételt jelent a francia politikában. A hétéves elnökség megkurtításának gondolatát Giscard d Estaing már több mint húsz évvel ezelőtt felvetette. Idén májusban újra előállt vele, s ez a kormánytöbbséget alkotó szocialistáknak kapóra jött. Végül Jacques Chirac államfő is belement, de nem a nemzetgyűlésre bízta a dolgot, hanem népszavazást írt ki. Viszont az eredeti, az átfogó alkotmányreformról alkotott elképzelések helyett a referendumkérdést leegyszerűsítette az elnöki mandátum lerövidítésére - talán ez is az alacsony részvétel egyik oka. Nos a népszavazáson való részvétel csak 30,73 százalékos volt; de tekintettel arra, hogy a választásra jogosultak száma kb. 40 millió, elmondható, hogy hozzávetőleg 13 millió ember szükségesnek tartotta a véleménynyilvánítást, s 73 százalékuk mondott igent a kurtításra. Az eredmény érvényes, hiszen Francia- országban az érvényességet nem kötik ötvenszázalékos részvételi küszöbhöz, mint pl. nálunk, Szlovákiában. Arról viszont nem szólt a népszavazás, hogy módosuljanak-e az elnök jogosítványai, ezt a kérdést egyébként a francia politikai erők nagyon óvatosan kezelik. Politikai elemzők ugyanis arra figyelmeztetnek, hogy a jogkörök szűkítése a De Gaulle tábornok elveire épülő V. köz- táfsaság végét jelentené. Az úgynevezett központosított demokrácia, az elnöki hatalom által meghatározott demokratikus intézményrendszer végét. Fel lehet tenni a kérdést: miért pont most történik mindez? Nos, 2002 az a kivételes év, amikor a parlament ötéves és az államfő hétéves mandátuma is lejár, ez jó alkalom arra, hogy először legyen ugyanabban az esztendőben mindkét választás öt évre szólóan. Az ekkor felálló törvényhozás dönthet majd arról is, hogy milyenek legyenek az elnöki hatalmi jogkörök. Két biztos részvevője már van a két év múlva esedékes elnökválasztásnak. Az egyik Chirac mostani köztársasági elnök, a másik Lionel Jospin kormányfő, aki mindent elkövet azért, hogy a Matignon-palotából egyenesen az Elysée-palotába költözhessen. Jospin pedig a korzikai béke megteremtőjeként szeretne győzni a kampányban - az ő nevéhez fűződik a korzikai autonómia terve. Míg az alkotmánymódosítás szükségességével a kormányzó baloldal és az ellenzéki jobboldal is egyetért, addig Korzika ügye megosztja a társadalmat és a pártokat. Nemcsak a jobboldal utasítja el, hanem a baloldal Chevenement vezette szárnya is, mert az alkotmányos alapelveket látja veszélyben. Az egyik ilyen alaptétel, hogy Franciaország oszthatatlan, márpedig a többlépcsős Jospin-terv szerint 2004-től az ajacciói tartományi gyűlés Párizstól szinte független törvényhozói jogokat gyakorolhatna. Az első, kísérletinek nevezett, 2002-ig tartó szakaszban az ajacciói törvényhozók a sziget területére vonatkozóan módosíthatnak egyes törvényeket, de a módosításokat utólag a párizsi parlamentnek is jóvá kell hagynia. Egyre több jogkört vennének át a korzikaiak - az olyan alapvető és oszthatatlan területek kivételével, mint a külügy, honvédelem stb. -, s ha ez a rendszer zökkenőmentesen működne, a 2004-ben esedékes alkotmánymódosítás után már nem is kellene Párizsban jóváhagyatni az ajacciói döntéseket. A két korzikai régió is egy ön- igazgatási egységbe olvadna. Egyes francia körök érzékenyen túlreagálták például azt is, hogy Korzikán kötelezően oktatnák a korzikai nyelvet. Jospin minderről a múlt év végén kezdett tárgyalásokat a korzi- kaiakkal, miután a hat illegális fegyveres szervezetet tömörítő Korzikai Nemzeti Felszaba- dítási Front (FNLC) tűzszünetet hirdetett. Július végén a korzikai politikai erők el is fogadták a tervezetet, mondván: mindazt tartalmazza, amire vágytak. Viszont Párizsban az ellenzék és a szocialisták egy része is úgy véli, hogy e megállapodás az egységes francia állam és nemzet szétesésének kezdetét jelenti. Sokan tartanak ugyanis attól, hogy a korzikai példa nyomán felerősödnek a baszk, breton, elzászi autonómia- vagy függetlenségi törekvések. Szocialista politikusok is súlyos hibának tartják azt, hogy Jospin már a tárgyalások kezdetén nem szabta előfeltételül az erőszakról való egyértelmű és végleges lemondást az összes szeparatista irányzat részéről. A terrorizmus problémakörét jól ismerő Charles Pasqua volt belügyminiszter álláspontja: a szeparatisták csak Korzika lakosságának 15 százalékát alkotják, ezért a kormánynak a terrorista csoportokat szét kellett volna vernie, nem pedig legalizálnia. Pasqua azt mondja, a korzikai szeparatisták nem nemzeti identitásukért, nyelvükért, kultúrájukért harcolnak, hanem adómentes övezetté szeretnék nyilváníttatni a szigetet, hogy az Európában működő maffiák itt moshassák tisztára jövedelmüket. Az tény, hogy a Párizs által elhanyagolt, gazdaságilag elmaradott Korzikán a klánkapcsolatok a meghatározóak, virágzik az ingatlanspekuláció, és a maffia befolyásával is számolni kell. Jospin a kísérleti időszakkal elérte azt, hogy a végleges párizsi döntés határidejét kitolta a választások utánra. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen alkotmánymódosítást Chirac elnök nem írna alá, ezért Jospin a korzikaiak értésére adta, hogy az autonómiaterv sorsa a 2002-es elnökválasztás eredményétől függ. Fontos feltétel az is, hogy a korzikaiak megtartsák, amit vállaltak, a tűzszünetet, hiszen július vége óta is történt néhány merénylet, amelyek felborzolták a kedélyeket. Ha nyugalom lesz a szigeten, azzal erős adut adnak Jospin kezébe: az elnöki szék megszerzéséért az egyetlen olyan politikusként indulhat harcba, akinek sikerült megteremtenie a korzikai békét. Maga Chirac államfő rendkívül visszafogottan nyilatkozik e témáról. Hívei sokkal keményebb fellépést várnak tőle, nemcsak annak konstatálását, hogy Korzika a köztársaság része, s a köztársaság keretei között is kell maradnia. Elemzők úgy vélik, Chirac is az elnökválasztásra gondol, és nem vállalja annak ódiumát, hogy miatta újuljanak ki Korzikán a merényletek. Ez nem kis hátrányt jelentene számára a „béketeremtő” Jospinnel szemben. A Matignon- palotából egyenesen az Elysée- palotába költözne. Az egységes francia állam és nemzet szétesésének kezdete? Jeruzsálem Ariéi Sáron vétkei Görföl Zsuzsa _____________ Jeruzsálem óv árosának arab részében van egy zsákutca, amelyet egy erődszerű ház zár le. Az utca bejáratát katonák őrzik, az egykori arab lakosok már elköltöztek. A szigorúan őrzött erődben ugyanis Ariéi Sáron lakik, s ő nagyon kellemetlen szomszéd. Amikor Begin kormánya bejelentette Jeruzsálem keleti részének annektálását és az egész várost Izrael örök és oszthatatlan fővárosává nyilvánította, Arik Sáron, az arab-izraeli háborúk élő legendája, többszörös exminiszter azzal demonstrálta egyetértését, hogy beköltözött az arab városrészbe. Lezajlott egy-két utcai csata, de Sáron nem bánta a sebesülteket, lett légyen szó arabokról vagy zsidó kiskatonákról. A mesterségesen létrehozott zsákutca az araboknak olyan, mint egy pofon, a külföldi turisták úgy látogatják, mint politikai pikantériájú látványosságot, a kiskatonák számára pedig szívből utált őrhely - legalábbis az éppen szolgálatot teljesítő kettő, akit megkérdeztem, ezt egy percig sem tagadta. Igaz, hogy nem Sáron az egyetlen zsidó, aki provokatív módon beköltözött Kelet-Jeruzsálembe, a „hazatérők” között vannak más prominens személyiségek is, de Sáron esetében ez nem akármilyen arcátlanság volt. Mert vannak megbocsáthatatlan vétkek, s ,egy üyen már volt Sáron rovásán: 1982- ben órák alatt végigszáguldott csapataival Libanon felén, de Bejrút határában megállt. Ölbe tett kézzel kivárta, amíg a libanoni keresztény milíciák befejezik több száz palesztin lemészárlását Szabra és Satila menekült- táborokban, s csak azután lépett be Pilátusként a városba. Hiába mosta kezeit, hiába úszta meg a bírósági eljárást, a palesztinok őt teszik felelőssé az öldöklésért. Ilyen előzmények után érthető, hogy Sáron minden ellenséges megnyilatkozására - márpedig az arabokkal szemben csak ilyeneket produkál - a palesztinok felettébb érzékenyen reagálnak. Nem volt ez másképp azon a bizonyos napon sem, amikor Sáron vagy ezer katona kíséretében bevonult a jeruzsálemi Templom-hegy zárt, muzulmánok ellenőrizte részébe. A Mecsetek terén, amely az iszlám vallás rangsorban harmadik legszentebb helye, hiszen itt áll az Al-Aksza és a Sziklamecset, az ellenzéki Likud vezéreként ünnepeltette magát, ezzel üzenve Barak munkapárti miniszterelnöknek: nem ért vele egyet. A Jerusalem Post ugyanis szeptember 28-án már részleteket közölt a másnapi terjedelmes inteijúból, amelyben Barak vázolta elképzelését a palesztin-izraeli megállapodást akadályozó egyik legbonyolultabb kérdésnek, azaz Jeruzsálem problémájának megoldására. A Saronhoz hasonlóan gondolkodó zsidók szemében megbocsáthatatlan bűnt követett el: nem zárta ki Jeruzsálem megosztásának lehetőségét. Valójában nem állt elő egetrengető újdonsággal, a legutóbbi Camp David-i tárgyalások során az amerikai közvetítők már megpendítették ezt a lehetőséget, de akkor mind izraeli, mind palesztin részről elutasították. Csakhogy közben változott a helyzet, nyilván mindkét fél belátta, a megegyezés felé vezető egyedüli járható út mégiscsak kompromisszumokkal van kikövezve: Barak meglehetősen részletes indítványa viszonylag pozitív palesztin reagálást váltott ki - néhány órára. Mert utána színre, azaz a Templom-hegyre lépett Sáron, nyomában a palesztin kó- dobálók, és következett a folytatás - az évtizedes forgatókönyv szerint. Miért? - erre a kérdésre kell választ adni. Röviden: mert fogytán a türelem. Kicsit részletesebben: az oslói megállapodás értelmében szeptember 13-áig meg kellett volna születnie a végleges egyezménynek, de a két legkényesebb kérdésben, Jeruzsálem jövőjét és a palesztin menekültek visszatérését illetően még mindig homlokegyenest ellenkező a felek álláspontja. Arafatnak sikerült meggyőznie a palesztinokat arról, hogy a függetlenség egyoldalú kikiáltása több kárt okozna, mint amennyi haszonnal járna, de cserébe az izraeliek nem adtak, még csak nem is ígértek semmit. Kivéve Barakot, de a gesztus értékét nyomban semmissé tette Sáron provokációja - és megkezdődtek a kis csaták Jeruzsálemért. Ha a politikusok nem lépnek gyorsan, a háború is kitörhet - nem csak Jeruzsálemért.
