Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-10-04 / 40. szám
3 2000. október 4. Riport Hét újságíró egyetlen célja tíz napon keresztül: a túlélés. Gyakorlat volt, de élesben is mehet. A földigiliszta is ehető Gaál László______________ Halálfélelem ült a hordágyon fekvő katonaruhás lány arcán. Nem is annyira a két fadarabbal sínbe rakott, törött lába miatt aggódott, inkább attól félt, hogy minden pillanatban lezuhanhat a faágakból összetákolt hordágyról, amit négy katona cipelt a vállán. A lezuhanás veszélye pedig igencsak reális volt, mert a teljes felszerelésük mellett még egy tízkilós rádió adó- vevevővel is felpakolt férfiak az erdei patak kövein botladozva, majd az ingoványbán derékig vízben, térdig iszapban gázolva igyekeztek biztonságba helyezni társukat. Igaz, a katonák éppen olyan hamisak voltak, mint a tettetett lábtörés - a mundérban a védelmi minisztérium által újságírók számára szervezett tűlélőtanfolyam résztvevői izzadtak, ám az izzadságcsep- pek, a káromkodások, az erőfeszítés valódi volt. Hiszen ugyanazt követelték meg a gyakorlaton részt vevő hét újságírótól, amit hasonló gyakorlatokon a hivatásos ejtőernyősöknek kell végigcsinálniuk. A védelmi minisztérum külföldi példa alapján első ízben szervezett újságírók számára, túlélő tanfolyamot amelynek célja olyan helyzetek megoldására való felkészítés, amilyenekbe a válságövezetekben végzett riporteri munka során kerülhetnek a tollforga- tók. Például ha valahol Boszniában aknára fut a gépkocsijuk, vagy Csecsenföldön emberrablók elől kell menekülniük, és puszta életüket mentve, rejtőzködve kell megtenniük akár több száz kilométert, miközben az egyetlen felszerelésük, mondjuk, egy zsebkés. Vezetőink - két fiatal ejtőernyős százados - azonban sok mindenre megtanítottak, aminek a hétköznapi életben is hasznát vehetjük. Például hogy hogyan nyithatjuk fel puszta kézzel a konzervdobozt. A titok - és a konzerv - nyitja: addig dörzsöljük a bádogdoboz kerek felét egy lapos sziklához (betonhoz, aszfaltúihoz stb), amíg el nem köpik a karimája, és le nem esik magától a kerek dobozfedő. Megtanultuk megállapítani, melyik égtáj merre van, gyufa nélkül gyújtottunk tüzet, és megtanultunk tájékozódni ismeretlen terepen. Aztán azt tanultuk meg, hogyan lehet erdős, sziklás területen álcázott éjszakai fekhelyet készíteni. Itt szó szerint érvényesült a mondás: „Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát.” Csupán annyi módosítással, hogy „Ki mint veti hálózsákját...”.A pihenésre pedig nagy szükségünk volt, mert másnap reggel kezdődött az „ismeretlen terepen való mozgás” elnevezésű gyakorlat. Két- és háromtagú csoportokban kellett megtennünk 15 kilométeres utat er- dőn-mezőn, úttalan utakon keresztül, aszerint tájékozódva, amit előző nap elméletben megtanultunk. De azért nem hagytak teljesen a sorsunkra, mindegyik csapat kapott egy-egy rádió adóvevőt, amelyen probléma esetén rejtjelezve hívhattuk fel az oktatóinkat, őket Sziklának, magunkat Rókának titulálva. Például ha én kerültem volna bajba, a hivatalos bejelentkezésem a megadott frekvencián így hangzott volna: „Szikla egy, Szikla egy, Szikla egy, itt Róka öt, hallasz engem? Vétel!”. A harmadik nap programja a sziklás terep leküzdése volt. A meredek, sziklás ösvényen való felkapaszkodás csupán bemelegítőül szolgált, az igazi feladat az egy-másfél méter széles sziklahasadék sima falán való felmászás volt. Az már csak hab volt a tortán, amikor egy 25 méter magas, függőleges sziklafalon ereszkedtünk le kötélen. Még be sem fejeztük a sziklamászó gyakorlatokat, amikor a közeli erdőből kiáltozások és durrogás hallatszott. Persze mindjárt odasiettünk, és megdöbbentő látvány fogadott. Az egyik szikla mögött egy sportruhás férfi görnyedt, kezét jajgatva a hasára szorította, tenyere alól szivárgott a vér. Amikor egyikünk elvette a férfi tenyerét, hogy megnézze, mi baja, az alól a puszta belei bugy- gyantak elő. Igaz, mindjárt kiderült, hogy a belek műanyagból vannak, csakúgy, mint a másik szikla mögött fekvő csinos fiatalasszony alkarjának nyílt töréséből kikandikáló csont, de az első pillanatban a tüdőlövést imitáló társukkal együtt igencsak megdöbbentettek bennünket. Ráadásul a csonttöréses nőről kiderült, hogy gerincsérülése is van, tehát nagy hirtelen hordágyat is össze kellett tákol- nunk, és azon vinni le őt az erdei útig, ahol már várt a mentőautó. Miután mindhárom sebesültet így elláttuk, néhány órát aludtunk az erdőben, hogy aztán nekivágjunk egy újabb 15 kilométeres gyalogtúrának, ezúttal az „éjszakai rejtett helyváltoztatást” gyakorolandó. Az egyik csapat megtapasztalhatta, hogy az erdőben fény nélkül nem sok esély van a tájékozódásra. Amikor kimerült a zseblámpájuk eleme, kénytelenek voltak letáborozni, és egy őrtűz mellett az erdő mélyén megvárni a pirkada- tot. A következő napot ott kezdtük, ahol hajnali háromkor nyugovóra tértünk - a harckocsigyakorlótér melletti árokban. Innét megint gyaloglás következett egy jó darabon az erdei patak medrében gázolva - így lehet legegyszerűbben kijátszani a nyomkereső kutyák szimatát -, aztán következett a lápos terület. És hogy ez se legyen olyan egyszerű, egy „törött lábú” sebesültet kellett egy sebtiben összetákolt hordágyon magunkkal cipelni. Még szerencse, hogy a csoport egyetlen nótagja „sérült meg”, aki bordágyastul alig volt több hatvan kilónál. S habár négyen vittük a hordágyat, nem volt könnyű dolgunk, mert rajta kívül a teli hátizsákunkat is cipelni kellett, s az lépten-nyomon beleakadt a sűrű bozótba, a lábunk pedig térdig süppedt az iszapba. Az sem volt gyerekjáték, amikor a patak folyását követve egy kb. egy méter átmérőjű, négy méter hosszú betongyűrűn kellett magunkat hátizsákostul, hord- ágyastul átpréselni. A „vízakadályok leküzdése” című program része volt a 120 méter széles víztározó át- úszása - teljes felszereléssel. El nem tudtuk képzelni, hogyan lehet százhúsz métert úszni nehéz túrabakancsban, teli hátizsákkal, de az oktatóink tudták a módját, hogyan lehet esőköpenyből tutajt csinálni, hogy azon szállítsuk el a felszerelést. Mindenképpen ez a nap volt a legmeg- erőltetőbb, de volt olyan gyakorlat is, amely pszichikai téren edzette az embert; ez pedig a „fogság és vallatás” című fejezet volt. Elméleti előadással kezdődött, ahol megtudtuk, hogy mindig jobb reguláris hadsereg fogságába esni, mint ha félkatonai banda vagy terrorcsoport ejtene túszul. Az előadásról csak egyenként távozhattunk, az ajtó mögött pedig már vártak a katonai rendőrség terroristának álcázott emberei. Kezünket megbilincselték, szemünket bekötötték, majd egy autóbusz ülésére fektettek. Negyedórás buszozás után egy elhagyatott épületbe értünk. Itt motozás után mindegyikünket külön helyiségbe vittek. Egyenként vezettek bennünket kihallgatásra, de hogy igazán mit akartak megtudni, az nem derült ki, mert én a nevemet firtató első kérdésre sem voltam hajlandó válaszolni. Igaz, nem is nagyon igyekeztek kiszedni belőlem, az egyik terrorista csak az asztalt verte előttem a gumibotjával, hozzám nem nyúltak. Ha élesben ment volna a dolog akkor például egyenként vágták volna le az ujjaimat, amíg el nem kezdek beszélni. így azonban csak az volt a büntetésem, hogy a magánzárkában hátrabilincselt kézzel fejjel a falnak támasztottak. Itt kellett végighallgatnom, ahogyan az ablakom alatt egymás után két társamat „kivég- zik”. Azt másnap reggel tudtam meg, hogy egy harmadiknak sikerült elmenekülnie. Minket, többieket reggeli fél hétkor szabadítottak meg a terroristaellenes kommandó csuklyásai. Igaz, már hajnali fél négykor is próbálkoztak, de az akkori szabadító- kat a terroristák „kinyírták”. Ez a gyakorlat olyan helyzetet imitált, amilyenbe valóban csak valamilyen válságövezetben kerülne az ember, ám sok, a hétköznapi életben is jól hasznosítható dolgot is megtanultunk. Például felismerni a gyógynövényeket, és zúzódást, ínygyulladást, hasmenést gyógyítani velük. Vagy azt, hogyan kell csapdával őzet fogni és a húsát sózással, füstöléssel tartósítani. Persze az őzfogást csak imitáltuk, de a tartósítást sertéshússal el is végeztük. Főztünk levest csalánból, vadsóskából és bogáncsból, sőt az egyik társammal - programon kívül - még a főtt földigilisztát is megkóstoltuk. Nem állítom, hogy ínyencfalat, de ehető. El nem tudtuk képzelni, hogyan lehet százhúsz métert úszni nehéz túrabakancsban. Kezünket megbilincselték, szemünket bekötötték, majd egy autóbusz ülésére fektettek. A harmincas korosztály Szeretettel ajánlom a harmincas korosztály elsőszülöttjeinek: Dobos Lászlónak, Duba Gyulának, Fonod Zoltánnak, Szeberényi Zoltánnak és Török Elemérnek. Gál Sándor Ha az embernek sikerül rendesen megöregednie, úgy értem, hogy előrehaladván az időben, van ereje arra, hogy ami vele, benne és körülötte megtörténik, abból a fontosabbakat képes fel- és megidézni magában, akkor a halálig már nyugodtan elaraszolgat. E teljesen bizonytalan végpontig - ha van hozzá akarata, bátorsága és némi tehetsége -, esetleg használható emlékjeleket is hagyhat maga után. Mondjuk, néhány életképes utódot, egy rendes házat - kerttel, természetesen -, vagy nem-anyagi természetű maradandóságot. Azt azonban ne firtassuk, hogy mi a maradandó; jobb, ha hiszünk abban, hogy van ilyen. Szóval ha az embernek sikerül a megöregedés különös és különleges aurájú zónájába elérnie, akkor a mögötte lévő évtizedek sötédő veremmélyei megtelnek mindenféle csudákkal, titkokkal, nemkülönben valós eseményekkel, amelyek újra és újra élni kívánnak, megmutatkozni, gondolom, azért, hogy valamit igazoljanak, vagy valamit cáfoljanak. De az is meglehet, hogy csupán a feledés keményedő kérge alól igyekeznek szabadulni, de hogy miért, az megfoghatatlan... Azért merem állítani, hogy e veremmélyi tegnapok mocorgásának célja megfog- hatadan, mert az volna a természetes állapot, ha minden a helyén maradna. Csak hát van, ami véglegesen elcsendesedik, van pedig, ami soha el nem csendesíthető. Vélhetően ez utóbbi az ember természetéből adódik; hogy a vissza- felé-nézésből következtetések levonása történhessék, mégpedig javító szándékkal, valamely közösség számára. Mondhatnám... Ehhez kell a rendes megöregedés távlata! Mert - teszem azt - ha 1944 karácsonyának havas napjaiban például eltalál egy gránátszilánk vagy géppisztolygolyó, akkor most nem ballagnék itt a dűlőúton, szeptemberi alkonyatidőn, s nem járnának a fejemben mindenféle tegnapi gondolatok. De mert az a vacak szilánk/golyó elkerült, itt vagyok a szeptemberi magányban, s hiába igyekszem nem gondolni a csudákat rejtő veremmélyekre, titkokra, valós eseményekre, a titkok, csudák és események békédenkednek ama belső térben, ahol az emlékezet tanyázik. Holott nem azért igyekszem előre a dűlőúton, hogy ezekkel foglalkozzam, hanem azért, mert eléggé el nem ítélhető szenvedélyeim egyike hajt: szarvasbikát szeretnék lőni... Mert az ember nem egy! Hanem önmaga történelme is, ami az egyet megsokszorozza. Ettől a gond! Hogyan lehet az időben kettényílni? Legyen egy, akit a szenvedélye hajt, s legyen egy, aki a történelmet kérdezi... (?!) Kérdezi? Egy fenét! Nem kell azt kérdezni, hiszen bennem van, belém szakasztottá a sors, meg a gonosz istenek. De legalább a REND, az emberteremtette bosszú rendje, s annak tökélyre vitt, s végrehajtott processzusa, amely ellen a védekezés legcsekélyebb lehetősége sem adatott meg. Ó, most nem a Párizsban aláírt nagyívű lakosságcsereegyezményre, benesi deportádó- dekrétumra s egyéb Kárpát-medencei transzferekre gondolok. Hiszen azokat ezerféleképpen dokumentálták mára már. Van irodalma, meg történelme is. Ám jóvátétel sehol! Még csak egy szelíd „pardon”! Na, öreg, mondom magamnak, itt állj meg, s ne tekeregj a tegnapok tüskés bozótosaiban, hiszen ím, előtted utad célja, a tavalyi, megroskadt-megromlott szalmakazal barnás-fekete halma, ahová igyekeztél, s ahová szerencsésen meg is érkeztél. Ez az a valós magaslat, ahonnan - ha úgy tetszik - belátható Európa. Mögötted a friss tarlóhántás, előtted a végtelennek tűnő kukoricarengeteg, balra, kissé távolabb a Cserehát hoihasai - ott húzódik a trianoni lénia... Aszalmakazal tetején kellemes ülés« nyitogathatók újra visszafelé a; lakok. Itt van - hát hol is lehetn egyebütt? - példának a harmin korosztály. Egy egész sereg. En nemzedékről mindmostanáig £ esett szó. Sorsukat nem tartott: senki külön említésre érdemesi Mindeközben ne feledjük a töri nelmi helyet és helyzetet: Cseh Szlovákiában vagyunk 1945-be Abban az országban, ahol egy egész nemzedéket ítéltek írásit datlanságra azzal, hogy megfő tották az anyanyelven való tan: lehetőségétől. Ebben a Csehszl kiában nem a háborút járt fiat£ lettek az igazi „elveszett nemze dék”, hanem az őket követő év rátok. A háborút járt nemzedél egy része „odaveszett”. Hősi halottak lettek, fogolytábi kerültek, ezt követte a lakosság re, a Csehországba való deport Habár a legkönnyebb társunk, Ingrid feküdt „törött lábbal” a hordá, ványba süppedve kellett utat törnünk a sűrű bozótban.
