Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-10-04 / 40. szám
4 2000. október 4. Háttér Tíz éve egyesült Németország, de a keleti és a nyugati tartományok még mindig rendkívül eltérő képet mutatnak Lerombolhatatlan lelki falak Az újfasizmus a keleti tartományokban jelentkezik erőteljesebben. Görföl Zsuzsa ___________ Micsoda eufória volt! S persze látványnak sem akármilyen: a magyar-osztrák határon átrohanó, határtalanul boldog „endé- kások”, az örömkönnyek, melyeket meg sem próbáltak leplezni, a szabad világba bepöfögő „tra- bik”... Következett a keletnémet elvtársak idő előtt kitudódott határnyitási szándéka, s a boldog keletiek tódultak nyugatra shop- pingolni, rokont látogatni, majd szinte foggal-körömmel bontották el a Falat, amely nemcsak Németországot, hanem egész Európát ellenséges területekre osztotta. Az egykori megszálló hatalmak is lépni kényszerültek, s nem is volt ez olyan nehéz, mivel a Szovjetunió vezetője akkor már Mihail Gorbacsov volt. Neki pedig volt bátorsága elfogadni a reális helyzetet, sőt arra is, hogy a szovjet emberekbe plántált németgyűlölet ellenére cselekedjen. Elszántságának köszönhetően a híres „négy plusz kettes” tárgyalások nemzetközi jogi vonzataiban is legalizálták a német nép akaratát. Helmut Kohl kiérdemelte az egyesítés kancellárja címet, amely abban a helyzetben felért egy királyi trónussal. Óriási tekintélyét latba vetve, a kétkedőket félresöpörve tört előre célja felé: be akarta bizonyítani: Németország elég erős ahhoz, hogy keleti tartományait is talpra állítsa. Már 1990. július elsején létrejött a gazdasági, valuta- és szociális unió, majd augusztus 23-án az NDK parlamentje döntött: október 3-án csatlakoznak az NSZK-hoz. Lezárult az egyesítés folyamata, a következő év júniusában a Bundestag minimális szavazattöbbséggel - 337 vokssal 320 ellenében - arról is döntött, hogy a főváros ismét Berlin lesz. Megszavazták a hatalmas gazdasági segélyeket is, de tíz év elteltével mégis leszögezhető: Nyugat- Németország és Kelet-Németor- szág még mindig létezik. A milli- árdok ellenére az új tartományokban csak 1996-ra sikerült elérni azt a gazdasági színvonalat, amely ott 1990-ben létezett, miközben a nyugati tartományokban természetesen nem állt le, bár lelassult a fejlődés. A folyamat következménye, hogy a különbségek még mindig számottevőek: keleten él a lakosság 20 százaléka, de a bruttó hazai terméknek csak 12, az ipari termelésnek csak 15, az exportnak alig 5 százalékát adják. Ennek nyomán nemcsak nyugaton, hanem keleten is jelentős az elégedetlenség. A „wessik” 28, az „ossik” 40 százaléka tartja igazságtalannak a német társadalmat, kétségbe vonja az egyesítés helyességét, illetve végrehajtásának módját. Az egyik fél úgy érzi, túl sokat ad, miközben keveset kap cserébe, a másik országrészben élők viszont úgy látják, többet, jobbat ígértek nekik, gyorsabb kilábalást abból az áldatlan helyzetből, amelybe önhibájukon kívül kerültek. A berlini fal az emberek fejében, lelkében még mindig szilárdan áll. A keletiek nem érzik jól magukat a nyugati tartományokban, akik odaköltöztek, lassan visszaszivárognak a „sajátjaik” közé. Az a pár ember pedig, aki az Elba keleti partjára merészkedett, nem tud gyökeret ereszteni. Van magyarázat a furcsa helyzetre: Németországnak az egyesítés óta nemcsak a fejlett nyugat, hanem az elmaradott, posztkommunista kelet problémáival is meg kell küzdenie. Meg azokkal a teljesen egyedi gondokkal is, amelyeket a két különböző ország gyors összeházasítása hívott életre. Mégsem a két országrész gazdasági fejlettségében mutatkozó eltérésekre, nem is magára az emberek eltérő mentalitására, hanem ezek összességének következményeire vezethető vissza Németország jelenlegi legsúlyosabb társadalmi problémája, a szélsőjobb, egészen konkrétan a neonáci erők előretörése. Ez a nemzetközi szempontból is felettébb kényes probléma a keleti tartományokban jelentkezik erőteljesebben, bár tény, hogy nyugaton sem ismeretlen jelenség. Gerhard Schröder kancellár a tragikus kimenetelű nyári neonáci támadások után kijelentette: „Az elmúlt napokban tudatosult bennem, hogy a nyugat- és kelet-németországi életszínvonal kiegyenlítésének folyamatában még csak az út felét tettük meg.” Kifejtette, hogy a jövőben is lesznek az állam által dotált munkahelyek, s változatlan marad az úgynevezett szolidaritási hozzájárulás is, amelyet automatikusan levonnak az alkalmazottak béréből. Jelenleg a nyugati tartományok évi 50-60 milliárd márkával járulnak hozzá a keleti országrész fejlesztéséhez. Ezt nemcsak a volt NDK még mindig gyenge gazdasági teljesítőképessége indokolja, hanem az a tény is, hogy ott a legalacsonyabb az életszínvonal és a legmagasabb, 20 százalék körüli a munkanélküliség. A német kormányzat pedig úgy vélekedik, hogy a jólét kiterjesztése automatikusan szűkíteni fogja azokat a rétegeket, amelyek ma még nagyon fogékonyak a neonáci eszmék, az idegengyűlölet iránt. Közben a volt NSZK tapasztalataiból indulnak ki, ahol - ellentétben az „első német munkás-paraszt állammal - a háború után objektíve nagyobb esélyei lettek volna a neo- nácizmus előretörésének, s ez mégsem következett be. Ezt egyrészt nem tűrték volna a nyugati Szövetségesek, másrészt - ellentétben a verbális megnyilatkozásokkal - az adenaueri politikai irányvonal is letett a revánsról, inkább a hathatós külföldi segítséggel zajló újjáépítésre, a társadalmi feszültségeket enyhítő jólét megteremtésére összpontosított. Lassan a harcias száműzöt- tek is egyszerű bundesbür- gerekké szelídültek, gyermekeiknek pedig már csak a nosztalgiát hagyták örökül. És persze részük lehetett abban az elégtételben, hogy gazdag nyugatnémetekként látogathattak volt hazájukba, ahol elüldözőik gazsuláltak nekik egy-két márka borravalóért. A nyugati tartományokban működő szélsőjobb messziről evezett a neonácizmus zavaros vizeire: prominens személyiségei közül többen a hatvannyolcas ifjak soraiban kezdték hivatásszerűen űzni a lázadás kétes mesterségét, méghozzá balos színekben. Aztán átvedlettek, mert zavaros szélsőbal eszméik visszhang nélkül maradtak a jóléti társadalomban, a németben különösen, hiszen ott volt az elrettentő példa, az NDK, amely balosságban esetenként a Szovjetuniót is lepipálta. Viszont éppen ezért kiváló neveldéje lett az oroszlánkörmüket egyre bátrabban mutogató neonáciknak, antiszemitáknak, mindennemű idegengyűlölőknek, az agresszív bőrfejűeknek. Az internacionalizmus végletekig vitt hangsúlyozása, a hazug állítás, hogy a németek közül csak a kommunisták voltak antifasiszták, a remélttel ellentétes hatást váltott ki: a nemzetiszocialista eszmék népszerűségének növekedését. A bezártság, a külföldiekkel szembeni bizalmatlanság szítása pedig a ma nyíltan megnyilvánuló idegengyűlölet táptalaja lett: például az „internacionalista segítség” keretében a? NDK-ban dolgozó vietnamiakat ingyenélőknek tartották. Ami érthető is, hiszen maguk a keletnémetek sem éltek jól, fel nem foghatták, miért kellene éppen nekik még másokat is segíteniük. Amikor pedig beköszöntött a jólét nélküli demokrácia, felszínre tört mindaz, ami addig belül fortyogott. Ehhez az is hozzájárult, hogy a még keletebbről érkező gazdasági menekültek jórészt a keleti tartományokban telepedtek le - az volt közelebb, és az ottani életforma is közelebb állt hozzájuk. Németország mára lépéskényszerbe került. Igaz, hogy más nyugat-európai országokban, sőt az USA- ban is izmosodik a szélsőjobb, de az sosem kelt akkora nemzetközi figyelmet, nem okoz olyan nyugtalanságot, mint a német. A magyarázat kézenfekvő: csak a német neonáciknak van közelmúltjuk. Megvárni, míg kifullad, vagy betiltani - ez a mai német dilemma lényege. Ha a hatalom nem tesz lépéseket a tucatnyi párt és mozgalom ellen, bízva abban, hogy majdcsak lejáratják magukat, aminek talán van is reális esélye, akkor nemzetközi presztízsveszteséggel kell számolnia. Ha a határozott tiltás, sőt betiltás eszközével fog élni, bizonyára begyűjt néhány elismerő nyilatkozatot és vállve- regetést, de az eredmény kétséges. A leghangosabb, s tagjai számát az elmúlt két év alatt megduplázó, immár 6000 ezer főt egyesítő Német Nemzeti Demokrata Párt (NDP) okozza pillanatnyilag a legtöbb gondot. Egyrészt mert ifjúsági szervezete gyakran spanyolfalként szolgál a bőrfejűek amúgy eleve betiltásra ítélt rendezvényeinek legalizálására, másrészt éppen ezt a szervezetet gyanúsítják a külföldiek elleni, már említett nyári erőszakos akciók elkövetésével. Az egyes minisztériumok már gyűjtik a bizonyítékokat az alkotmánybírósági beadványhoz, de az ügy kimenetele kétséges. Az alkotmánybíróság döntése ellen nem lehet fellebbezni, vagyis ha nem tiltja be, mivel nem találja elegendőnek a bizonyítékokat, azzal lényegében tá- madhatatlanná teszi az NDP-t. Ha betiltja - mártírokat farag az újnáci bandából. Emellett van olyan vélemény is, hogy a betiltás illegalitásba kényszerítené, s ezáltal ellenőrizhetetlenné tenné a pártot. Itt tart az ügy, amely heteken át még az egyesülési ünnepségek előkészületeit is háttérbe szorította. Nyilván éppen azért, mert az egyesülés egyik kellemetlen következménye. Neonácik tüntetése Neumünsterben, miután a városi hivatal bezáratta a Club 88-at. Ez természetesen fedőnév, az ábécé 8. betűje a H, tehát 88=HH, vagyis: Heil Hitler. TA SR/EPA-felvételek A legsúlyosabb társadalmi probléma a neonáci erők előretörése. A keletiek nem érzik jól magukat a nyugati tartományokban. Ötödször is nem Európa több országában is megfigyelhető a szélsőjobboldali erők aktivizálódása, igaz, korántsem akkora mértékben, mint Németországban, a német neonáci csoportok követik el a legdurvább fizikai támadásokat a külföldiek, elsősorban a színes bőrűek ellen. Svájcban például szeptember 24-én a szélsőjobboldal és a Nemzeti Párt kezdeményezésére népszavazást is tartottak. A referendum ténye önmagában nem volna nemzetközi jelentőségű esemény, hiszen nincs még egy ország a világon, ahol olyan gyakran kérik ki a választópolgár véleményét a legkülönfélébb ügyekben, mint itt. Csakhogy ezúttal nem a kormányzat szólította, mondjuk, adóügyben urnákhoz az embereket. Ezt a népszavazást azért kellett megtartani, mert egy képviselőnek sikerült százezer támogató aláírást szereznie ahhoz a kezdeményezéshez, hogy az országban élő külföldiek arányát csökkentsék a lakosság számának 18 százalékára. Nos, a svájciak úgy döntöttek, nem korlátozzák a külföldiek részarányát a társadalomban - 64,3 százalék utasította el a javaslatot, s a nyugati tartományokban még magasabb, 70 százalék feletti volt a nemleges szavazatok aránya. Figyelemre méltó, hogy az utóbbi 30 évben ez volt már az ötödik, a külföldiekkel kapcsolatban valamiféle korlátozást kezdeményező referendum, s a svájciak mindegyik próbálkozást elutasították. Magyarán: mindannyiszor jelesre vizsgáztak demokratikus gondolkodásmódból, aminek értékéből semmit sem von le az a tény, hogy a kormánykoalíció négy pártja is erre szólította fel a lakosságot. A kormány azzal érvelt, hogy a javaslat elfogadása sértené az emberi jogokat, valamint az ország nemzetközi szerződéseinek többségét, beleértve azt a szerződéscsomagot is, amelyet májusban kötöttek az EU-val, s amelyet a lakosság - a svájci hagyományoknak megfelelően erről is kikérték a véleményét - egyértelműen támogatott. A szélsőjobb mostani kezdeményezése igazából nem is volt nagy horderejű; Svájcban 7,2 millióan élnek, közülük 1,4 millió számít külföldinek, vagyis 19,3 százalék. A 18 százalékos felső határ gyakorlatilag mintegy százezer ember kiutasítását jelentette volna. Az igazsághoz tartozik: a svájciak most nemcsak azt bizonyították, hogy a demokráciához van érzékük, hanem azt is, hogy van ökonómiai látásmódjuk. Nem véletlen: még a bankárok, a gazdasági szakértők is a korlátozás ellen emelték fel szavukat, azzal érvelve, hogy gondok lennének a szálloda- és vendéglátóiparban, az egészségügyben és az építőiparban, ha nem lehetne több külföldit alkalmazni. Svájc ugyanis abban az irigylésre méltó helyzetben van, hogy a munkanélküliség jóval 2 százalék alatti, s a statisztikák szerint a keresőképes lakosság egynegyedét éppen a külföldiek teszik ki. Persze a külföldiek 19,3 százalékos aránya jóval magasabb az európai átlagnak tekintett 9-10 százaléknál (pl. Belgiumban, Ausztriában 9, Németországban 8,9, Franciaországban 6,3 százalék). Ez nagyrészt annak tudható be, hogy Svájcban sokkal nehezebb megszerezni az állampolgárságot,- mint másutt, a bevándorlók nagyon sokáig megmaradnak külföldinek. A svájci állampolgárságot nagyon magas, akár százezer frankig is terjedő díjhoz, 12 évi ott-tartózkodáshoz és egész sor további nehéz feltételhez kötik. Becslések szerint ha csupán azok megkapnák az állampolgárságot, akik 30 évnél régebben ott élnek, vagy akik már ott születtek, a külföldiként nyilvántartottak aránya nem haladná meg az európai átla: got. Nos, e gazdasági háttér miatt is olcsó poén lett volna feltenni a kérdést, hogy ha nálunk megszavaztatják az embereket, ugyan hány százalék támogatta volna a külföldieket. Szlovákia még nem Svájc - bár egyszer egy vezér azt ígérte, hogy tíz éven belül az lesz -, de ennek nemcsak gazdasági okai vannak. A szellemi lemaradás a gazdaságinál is szembetűnőbb. (-nák)
