Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-07-12 / 28. szám
Modern élet 2000. július 12. 5 Az ember és a csimpánz genetikai anyagának mindössze egy százaléka különbözik Faj vagy irtás? Csoporttudat rothadó, ötödik éve háborúzó baAz emberi társadalmakat mégiscsak az erőszak megzaboiázása - ha úgy tetszik: a kultúra - tartja fenn. Akarhat-e gyereket egy AIDS-es? Visszatér az életkedv Néhány éve melbourne-i zoológusok egy többhektáros területre páviánkolóniát akartak telepíteni. A világ különböző pontjairól, állatkertekből hozatták őket - történetesen épp egy időben. Néhány másodperc alatt az addig békés állatok rikoltozó, vérengző gomolyaggá váltak: előbb a nőstényeket tépték szét a hímek - mind egyszerre akarván párt szerezni -, majd egymást marták halálra. Tizenkét óra elteltével kimúlt az utolsó pávián is. Elszörnyedhetnénk e mérhetetlen agresszivitáson, ám mindez másként történhetett volna, ha a páviánok nem egy időben érkeznek, ha lassanként szokhatnak hozzá egymáshoz. A legszelídebb állat is támad, amikor a felségterületéhez, élelemforrásához, kölykeihez, párjához idegen közelít. A harc addig tart, míg a betolakodó odébb nem áll. Az állatvilágban nem „kifizetődő” a hőbörgés. A kórosan agresszív „párbajhős” hosszú távon rajtaveszt: elpazarolja életerejét. Csoporton belüli konfliktus esetén a vesztes nem menekülhet el, hiszen egyedül elpusztulna - megadja hát magát az erősebbnek, s azzal vége a küzdelemnek. Természetes körülmények között a rivalizáció nem csap át öldöklésbe. Bár a majmok között néha ilyesmi is előfordul, ha a gyengébbik későn mutat megadó gesztusokat. Néhány éve a Mar- git-szigeti állatkertben történt gyilkosság. Egy háznál nevelkedett fiatal őzbakot akart elhelyezni a gazdája. A „serdülő” őzikének ugyanis tűrhetetlen szokásai támadtak: gazdáit kezdte ostromolni szerelmével - emberek között nőtt fel, őket tartotta fajtatársainak. Az állatkertben jó sora lehetett volna, ha a második éjszakán tévedésből össze nem záiják a többi őzbakkal. Reggelre agyonszurkálva találtak rá. Ha nincs kerítés, elmenekülhetett volna, s később fokozatosan megszokták volna jelenlétét. Alighanem az ember az egyetlen élőlény, amely képes elviselni vadidegen társai testi közelségét. Nem ontjuk egymás vérét a metrón, a piacon, a strandon. Nem tépjük szét a Szerencsekerék nyertesét, s a fickót sem a diszkóban, aki elorozta a legjobb nőt, sem a másik nyomorultat, akinek előbb jutott ágy az urológián. Pedig olykor szívesen megtennénk. Akár a gyerekek az óvodában: „Nem adod a favonatot, Pistike?” Durr! Felnőtt korára aztán Pistike megtanul odaadni, s egy halk dögöljmeggel helyreállítani a világrendet. Kultúrát teremt. Hosszú út vezetett idáig. Az ember és a csimpánz genetikai anyagának mindösz- sze egy százaléka különbözik, a „közös ős” szociálisan magasan fejlett állat lehetett. Nagy területen, laza csoportokban élt, táplálékáért többnyire versengett társaival, olykor azonban közös akciókra is összeállt velük, alkalmanként eltűrve közelségüket. Állat ősünk magányosan aludt, csupán az anya osztotta meg táplálékát és hálóhelyét kölykeivel. Sokáig úgy tartották, az ember felsőbbrendűségének fő bizonyítéka a szerszámkészítés. Néhány éve azonban mintegy nyolcvan olyan állatfajtát számláltak ösz- sze, amely bizonyos eszközöket céltudatosan használ. A vízválasztó inkább az - állatvilágban ismeretlen - csoporttudat kialakulása lehetett, s mindazok a biológiai változások, amelyekkel együtt járt az agressziós szint csökkenése: az együttműködési hajlam, a kommunikáció, a tanulás képessége, globális eszmékben - mítoszokban, vallásokban, ideológiákban - való hit, és akár az önfeláldozás is a csoportért, az eszmékért. Persze olykor szívesebben áldozunk fel másokat az „ügy”-ért. Minden korban több agresszort találni, mint ahány aszkétát. És a csoporthoz való hűséggel kezdettől együtt járt az idegen csoport gyűlölete. Nagy feltűnést keltett a hatvanas években Konrad Lorenz könyve, Az úgynevezett gonosz. Ő mondta ki először: az agresszió biológiai tényezői az embernél is alapvetően öröklött jellegűek. Vagyis: egyéni konfliktusainkban „agresszív állatok” vagyunk. Lorenz viszont nem különböztette meg elég határozottan az ember biológiai, illetve kulturális gyökerű agresz- szióját. Ezért sokan támadták. Ugyanis ha mindenféle „gonosz” genetikai eredetű az emberi társadalmakban, akkor a háborút is afféle fátumnak, kivédhetetlen katasztrófának kéne tartanunk. Csakhogy az atombombát nem „hirtelen felindulásból” dobták le Hirosimára. A lövészárokban kát sem biológiai agresszió vezérli, és sorolhatnánk a szélsőségeket. A Szent Bertalan-éj Párizsban - amikor • a katolikusok fölkoncolták a hugenottákat - mint a vallási fanatizmus megnyilvánulása: még határeset. De például a „hosszú kések éjszakája” Münchenben már „klasszikus” hatalmi érdekből elkövetett vérengzés volt. (Vetélytársaikkal végeztek akkor a német nemzetiszocialisták.) A „kulturális agresszió” legszélsőségesebb, biológiai indulatoktól leginkább mentes példája pedig kétségkívül a nácik jól szervezett népirtása, az „Endlösung” volt. Míg az állatvilágban az agresz- szív magatartás elengedheteüen feltétele a fennmaradásnak. Igaz, kultúra sokféle van. A föld legvadabb népe - tartják az etnográfusok - a dél-amerikai yanomamo indián törzs, a legszelídebbek pedig a kalahári busmanok. A yanomamo szülők a sérelem azonnali megtorlására nevelik fiaikat. Időnként összeterelik és rivalgással egymásra uszítják a gyerekeket. Aki sírva fakad, megszégyenítik. A busman felnőttek viszont szétválasztják, megfeddik a verekedőket, békülésre biztatnak. A két törzs ellentétes kulturális szokásait a különböző életfeltételek magyarázzák. A brazil őserdőkben kevés az élelem, és viszonylag sok a yanomamo. A busmanok ritkásan élnek, s közösen kell megtermelniük az élelmiszert. Csoportkultúráink oly igen beváltak néhány ezer év alatt itt a Földön, hogy alaposan elszaporodtunk. így aztán jó ideje azon kell töprengenünk, miként tartsuk meg bolygónkat lakható állapotában még egy darabig. Egyre nehezebb. Nem lehet hetenként megvívni rangért, javakért, tudásért - akár a tyúkoknak a „csípésrendért” a baromfiudvarban. Megannyi kis univerzum lettünk. Nem igazodunk láthatatlan csoportérdekekhez. A törvényeket többnyire megtartjuk. Kooperálunk, míg megéri, aztán apró könyökmozdulatokat teszünk a hivatali előmenetel vagy egy jó parti reményében. Nem vagyunk „született gyilkosok”. Önmegvalósítunk... M. Cs. Mostanra szerencsésen megváltozott az AIDS-betegek helyzete. Vannak orvosságok, gyógyszerkoktélok, amelyek megbirkóznak - ha még nem tudni is, hogy véglegesen-e - a vírussal, és a betegek panasz- mentesek lesznek. Azokba pedig, akik a halálra vártak, visz- szatér az életkedv. Családot, gyereket akarnak. A hamburgi Dér Spiegel - feltehetőleg a közvélemény megnyerésére - egy gyerek után áhítozó rokonszenves házaspárt mutat be. A férj sebész, akit műtét közben megsebzett egy AIDS-es vérébe mártott szike. Tehát nem kicsapongás, hanem hivatásának teljesítése okán betegedett meg. Tőle senki sem vitathatja el a gyerekáldást. Ha a férj az AIDS-es, akkor az orvostudomány esélyt ad arra, hogy se a szülő nő, se az újszülött ne fertőződjön meg. A kutatások ugyanis kimutatták, hogy a vírus csak a sperma azon részét támadja meg, amely nem vesz részt a megtermékenyítésben - jobbára a halott sejteket. Ezért centrifugával elválasztják azokat az életképesektől, utóbbiaknak kipróbálják erejüket, és meggyőződnek arról, hogy nem fertőzöttek. Ezt a módszert néhány esztendővel ezelőtt Milánóban próbálták ki, és Németországban már több egyetemi klinika követi sikerrel az eljárást; minden egyes esetben fertőzés nélkül. Ám ha az asszony AIDS-es, akkor fáradságosabb, kockázatosabb a szülésre való felkészítése. Még akkor is, ha a fájások előtt császármetszéssel hozza világra a gyerekét, lemond a szoptatásról, valamint ő és gyermeke vírusokat fékező gyógyszert szed, van egy-két százalék esélye a fertőzésnek. Ám a sikerek ellenére azoknak a gyógyintézeteknek a neve, ahol az AIDS-es férfiakat apaságra alkalmassá teszik, éppúgy szájpropaganda útján terjed, mint azoké a nőgyógyászati osztályoké, ahol a fertőzött nők szülését levezetik. Mert orvosetikai bizottságok ellenzik, tiltják, hogy szülészek segítséget adjanak AIDS-eseknek a megtermékenyítéshez, a gyerekszüléshez. Azzal érvelnek egyebek között, hogy ha száz esetben nem történt fertőzés, a százegyedikben még előfordulhat. Az ő követőik megtagadják a segítséget a hozzájuk fordulóktól. Az ellentábor elutasítja az orvoshoz nem méltó magatartást, kifejtve azt, hogy HIV-fertőzött anyák se szülnek több beteg gyereket, mint ahány fogyatékos újszülöttet egészséges nők világra hoznak. Sok orvos attól tart, hogy az elutasítás következtében az AIDS-es párok minden előkészítés, ellenőrzés, a kockázat megelőzése nélkül vállalnak utódot. Van már esély arra, hogy az újszülött ne fertőződjön meg Olykor szívesen áldozunk fel másokat az „ügyiért. Időnként összeterelik és egymásra uszítják a gyerekeket. Orvosetikai bizottságok ellenzik a segítség- nyújtást. Mozaik A barna zebra újjászületése A megszólalásig olyan, mintha élne. Pedig ez egy kitömött zebra, méghozzá abból a fajtából, amely már a múlt században kihalt. A csíkos négylábú próbálta kihalászni a selyemgu- bót, de törött körmével megsértette a burkát, és a selyemszál letekeredett. Ekképpen született az első selyemfonal - szólt Konfuciusz meséje. És így lett a világ legdrágább kukaca a MuUberry Bombyx lepke szederlevéllel táplálkozó hernyója, ,és indult világhódító útjára a finom, könnyű kelme, az ezer szinben játszó selyem. tettek. Első miniatűr Buckingham-palotájuk nem tartalmaz mozgó részeket, ezért világszerte bemutathatták az angol termékeket népszerűsítő reklámhadjáratok során. Az őrségváltással még vonzóbbá vált második változatot viszont csak Essexben lehet megtekin teni. barna zebra néven volt ismert, és talán hamarosan újjászületik. Hogyan lehetséges ez? Dél- Afrikában egy Reinold Rau nevű állatpreparátor azon fáradozik, hogy rekonstruálja a száz éve kihalt állatfaj génjeit. Ha ismertek a gének, talán ismét tenyészthetik a barna zebrát. Selyemgumók Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kínai királykisasszony. Egy szép napon éppen a szederfa árnyékában teázott, amikor egy jól megtermett fehér babszem pottyant a csészéjébe. A királylány megŐrségváltás Az angliai Essex egyik bevásárlóközpontjának közönségcsalogató látványossága a Buckingham-palota modellje. II. Erzsébet királynő rezidenciájának ötvenedrészére kicsinyített mása a legapróbb részleteket is igyekszik hűségesen visz- szaadni. Ráadásul a híres őrségváltás ceremóniáját is meg lehet szemlélni, bár szál- fatennetű medvekucs- mások helyett pöttöm gárdisták vonulnak fel. Roger Lawrence és Cl ive Agran tizennégy évig dolgozott a modellen, és ha már bele- kezdtek, kettőt készí
