Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

2000-09-27 / 39. szám

2000. szeptember 27. Háttér Libanon Harmadik kezdet Görföl Zsuzsa Libanont nevezték már a Kelet Svájcának, a pokol tornácának, a romok országának, de a több­szörösen feltámadt állam meg­nevezés is méltán megilletné. Föníciai, arab, majd török ura­lom után francia mandátumte­rület lett, s önálló államként 1943-ban kezdődött első feltá­madása, amely gyors, látvá­nyos fejlődéssel folytatódott. Arab is volt, meg nem is, mu­zulmán is, meg nem is - min­denképpen egészen más, mint a Közel-Kelet többi arab álla­ma. Másságát elsősorban sike­ressége adta: itt volt a legma­gasabb életszínvonal, pedig Li­banont a sors nem áldotta meg olajkinccsel. Viszont a bigott arab országok gazdagjai ide ugortak át hétvégén egy kicsit szórakozni, kaszinózni, nőzni, enni-inni. Ennek az egyfolytá­ban tartó üdülésnek vetett vé­get az 1975-ben kirobbant, 15 évig tartó polgárháború. Egy­részt kiderült, hogy a franciák által kitalált, kidekázott feleke­zeti elvű politikai rendszer már nem működik, mivel a feleke­zeti arányok gyökeresen meg­változtak. Másrészt a palesztin menekültek tízezrei immáron államot alkottak az államban, s tényleges politikai hatalmat kö­veteltek. Hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, nemcsak Izrael döntött úgy, hogy jobb lesz a palesztinok elleni egyik legvéresebb hadjáratát Libanon területén megvívni, hanem Szí­ria is kihasználta az alkalmat, hogy új frontot nyisson Izrael el­len, és tartósan be­rendezkedett Liba­nonban. Egy Sza- úd-Arábiába tele­pült libanoni mág­nás, Rafik al-Hariri volt az, aki megelé­gelte a káoszt, s esélyt adott az or­szágnak a második feltámadás­ra: 1989-ben a szaúdi Taifban sikerült egy asztalhoz ültetnie az érintett feleket, s a követke­ző évben Libanonban helyreállt a rend. Módosult a felekezeti arány, a muzulmánok és ke­resztények immár fele-fele arányban osztoznak a 128 par­lamenti mandátumon, viszont az államfői poszt továbbra is csak maronita keresztényt illet, a kormányfő szunnita, a parla­ment elnöke síita muzulmán lehet. Szunnitaként 1992-1998 között maga Hariri is kormány- fősködött, s korábbi politikai csodateremtését immár gazda­ságival egészítette ki. Ugyanaz­zal a hévvel látott hozzá az or­szág újjáépítéséhez, amellyel 10 milliárd dollárra becsült va­gyonát megszerezte. Gazdasági sikere - melyet Szaúd-Arábia királya személyes barátságával és a szinte megszerezhetetlen szaúdi állampolgársággal ju­talmazott - garancia volt a kül­földi befektetők számára, hogy helyesen járnak el, ha Libanon­ba viszik tőkéjüket. Az ország ismét felvirágzott, s ez elsősor­ban Hariri sikere. Bár meg kell jegyezni: Bejrút romos belvá­rosát az a cég dózerolta el és építette újjá, amelyet ő alapí­tott. .. Kinek a pap, kinek a papné... Ami tetszett a libano­niaknak és a befektetőknek, nem tetszett Damaszkusznak. A szíriai támogatással 1998- ban megválasztott Emilé Lahud államfő egykettőre lemondásra kényszerítette Haririt. Nem hosszú időre: az augusztusi kétfordulós választás a Hariri által támogatott ellenzék sike­rét hozta, s a milliárdos pénz­mágus számára az újabb kor- mányfősködés lehetőségét. Ide­je is volt: a külföldi tőke már megint elmenekült Libanonból, a gazdaság is gyorsan csúszott lefelé a lejtőn, miközben Liba­non központi kormányának meg kellett volna birkóznia az Izrael által nagy hirtelen kiürí­tett Dél-Libanon integrálásá­val. Nem ment. De jött Hariri, s vele a remény. Amit csak teté­zett a tény, hogy közben meg­halt Hafez Asszad szíriai állam­fő, a ravasz sivatagi róka, s helyére fia lépett, az a Basar Asszad, akinek ugyanolyan euró­pai műveltsége van, mint Hari- rinek és közvetlen környezetének - előző kormányá­ban tíz miniszter­nek volt francia diplomája. Egy gond lehetne csupán: az állam­fő még mindig az a Lahud, aki két éve Szíria beleegyezésével kiebrudalta Haririt A minden hájjal megkent milliárdos azon­ban gyorsan semlegesítette az esetleges damaszkuszi haragot: Szíriában nyomban a volt el­nök halála után alapított egy vállalatot, amely milliókat szándékozik befektetni az alul­finanszírozott országban. Hiá­ba is tagadnánk: a politika üz­let, s Rafik al-Hariri kiváló üz­letember. Fel fogja verni Liba­non árfolyamát. A palesztin menekültek államot alkottak az államban. Ausztria stratégiai tervei között szerepel egy új közép-európai régiónak a létrehozása Körön belül, körön kívül Jörg Haider hű maradt önmagához, a szankciók feloldását Jacques Chirac Waterloojaként értékelte. TA SR/AP Malinak István Több mint hét hónap után, a bölcsek ajánlására a tizennégy EU-tagállam megszüntette az Ausztria elleni szankciókat, hi­szen a helyzet kezdett tarthatat­lanná válni, Bécs diplomáciai blokádja már az unió előtt álló legfontosabb feladatokat is ve­szélyeztette. Nehéz eldönteni, azoknak van-e igazuk, akik azt állítják, nemcsak teljesen hatás­talan, hanem igazságtalan is volt egy vitathatatlanul demok­ratikus ország büntetése csupán azért, mert a választók Haider Szabadságpártját (FPÖ) kor­mányra segítették, vagy pedig azoknak, akik szerint minden­képpen példát kellett statuálni. Az vi­szonyt tény, hogy a szankciókkal valami visszavonhatatlanul megváltozott az EU- ban. Az igazi hatás- elemzés az elkövet­kező időszak felada­ta. A három bölcs tényleg bölcsként vi­selkedett a jelentés összeállításakor, az FPÖ-t nem nevezte sem fasiszta, sem szélsőséges pártnak, ha­nem kormányzásra alkalmas erőnek, amelynek kabinetbeli tagjai tartják magukat a többsé­gi állásponthoz. Tehát nem Haidert és sorozatos botrányo­kat kiváltó nyilatkozatait, ha­nem a kormány munkáját, a ki­sebbségek, a menekültek tényle­ges helyzetét vették figyelembe. Eltekintve a két ellenpólustól, attól, hogy Haider azonnal kö­vetelte: az EU kérjen bocsánatot az Ausztriával szemben elköve­tett igazságtalanságokért, vala­mint attól, hogy a szankciók el­rendelésének legkövetkezete­sebb hívei, a franciák milyen fa- nyalgással fogadták a bölcsek véleményét, a jelentés a jövő szempontjából is hasznosnak bi­zonyulhat. Tény, hogy a szankci­ók elrendelése politikai döntés volt, jogilag indokolható alap nélkül, hiszen Ausztria nem sér­tett semmüyen szerződést, uni­ós vagy egyéb nemzetközi doku­mentumokat. Formálisan ezért is a 14 tagország léptette életbe a szankciókat, nem maga az unió. Most néhány szakember úgy véli, a bölcsek jelentését ala­pul véve ki lehet majd dolgozni egy általánosan érvényes köve­telményrendszert, amelynek alapelveihez természetesen nemcsak a tagországoknak, ha­nem a jelentkezőknek is illenék tartani magukat. Nem arról van szó, hogy ne tudnánk, a demok­rácia, az emberi jogok mely alapelveinek tiszteletben tartá­sát várja el az unió a jelentke­zőktől, hiszen ezek hiányát épp elégszer felrótták Szlovákiának a Meciar-kormányzat idején. A palóc bölcsesség szerint nem minden rossz jő ártalomra, s ez a szankcióügyre is érvényes. A bölcsek meglátása szerint a ti- zennégyek emocionális alapon döntöttek, ahelyett hogy tárgya­lások útján próbálták volna tisz­tázni a dolgokat. Ha túl gyakran folyamodna az EU ilyen eszkö­zökhöz, azzal a saját létét sodorná ve­szélybe. Ezért is szükséges a tanulsá­gok elemzése, ezért javasolták a bölcsek egy olyan ^intéz­mény felállítását, amely az emberi jo­gok tiszteletben tar­tását felügyelné, s szerintük e feladat­tal valamelyik euró­pai biztost lehetne megbízni. Tehát ha a szankciók hatásta­lannak bizonyultak is, semmi­képpen sem voltak fölöslegesek - újfent ráirányították a figyelmet azokra a közös értékekre, ame­lyekre az EU épül. Visszatérve az előző gondolathoz: ami a szankciók hatástalanságát illeti, ez csak a tizennégyek szempont­jából igaz, hiszen az FPÖ-t nem sikerült kiutálniuk az osztrák kormányból, viszont érvénye­sült a bumerángeffektus: a kö­zös fenyegetettség inkább össze­kovácsolta az osztrákokat. Ami pedig a szankciópárti Párizst il­leti, abban még Haideréknak is igazuk van, hogy egy kis nacio­nalizmusért, populizmusért a franciák sem mennek a szom­szédba. Wolfgang Schüssel kancellár, aki korábban sokat sokat tett Ausztria EU-ba történő belépé­séért, keményen fogalmazta meg a véleményét. Szerinte az EU lejáratta magát a szankciók­kal, hiszen a szervezetre mind­eddig úgy tekintettek, mint egyenrangú partnerek közös há­zára. „Egy nagyobb országgal szemben bizonyára nagyobb óvatossággal jártak volna el” - szögezte le. Még a párizsi lapok is elismerték, hogy a karantén, amelynek egy pártot kellett vol­na sújtania, az egész osztrák né­pet büntette, s ez sok, szélső- jobboldalinak nem nevezhető osztrákot is szembefordított az unióval. Az is figyelemre méltó, hogy szinte egyöntetűen a fran­cia EU-elnökség kudarcaként ér­tékelték a szankciók minden megszorítás nélküli feloldását. Szorosan összefüggtek a szank­ciók a két legidőszerűbb kérdés­sel, az EU belső reformjával, il­letve a bővítéssel. Bár Schüssel többször is biztosította partne­reit arról, hogy egyiknek a lassí­tása sem áll Bécs szándékában, nyilvánvaló volt: az osztrákok bármikor törleszthetnek a tizen- négyeknek azzal, hogy nem sza­vazzák meg azokat a reformin­tézkedéseket, amelyek elfoga­dásához konszen­zusra van szükség. Az unió reformjának lassulása pedig auto­matikusan a jelöltek szerint amúgy is el­lentmondásos és eléggé bizonytalan bővülési folyamat lassulását is okozná. Nem véletlen tehát, hogy Benita Ferrero-Waldner osztrák külügyminiszter asz- szony szinte a szankciók feloldá­sával egy időben két fontos kije­lentést is tett. Azt mondta, Auszt­ria létfontosságúnak tartja az unió bővítését, s indokolatlannak nevezte azokat a félelmeket, hogy ebben az FPÖ nem lesz hajlandó együttműködni. És ami még figyelemreméltóbb: egy chicagói előadásában új kö­zép-európai pertnerségre tett ja­vaslatot. Elképzelése szerint az EU kelet-európai bővítése után Ausztria Csehországgal, Szlová­kiával, Magyarországgal és Szlovéniával „egy új közép-eu­rópai régiót” kíván létrehozni (amely később esetleg bővíthető lenne Horvátországgal és más balkáni államokkal). Tehát nyil­vánvalóan az EU keretei között működő specifikus országcso­portra gondolt. Természetesen ez csak a jövő zenéje lehet, hi­szen egyelőre a bő­vítés módját (egyéni vagy csoportos) és időpontját is ho­mály fedi, de azt ér­tékelni kell, hogy a hivatalos Ausztria mindenáron bizo­nyítani akar. Ez a fejlemény a csatla­kozni vágyók szem­pontjából mindenképpen jó. Ki kell viszont várni, hogy az oszt­rákok hogyan dolgozzák fel ma­gukban a történteket. Mert bár hivatalosan ismét körön belülre kerültek, eltart egy ideig, amíg elmúlik a kirekesztettség, „kö­rönkívüliség” érzése. Valami visz- szavonha- tatlanul megválto­zott az Eu­rópai Unió­ban. Eltart egy ideig, amíg elmúlik a ki­rekesztett­ség érzése. Peru Távozik a leglatinabb japán A nemzetközi életben példa nélküli lépésre szánta el magát Alberto Fujimori perui elnök. A múlt héten bejelentette: új általános választásokat ír ki, de ő nem kíván indulni az ál­lamfői poszt újbóli megszerzé­séért. A döntés közvetlen előz­ménye: a televízió bemutatott egy titokban készült videofilmét, amelyen Vladimiro Montesinos, a biz­tonsági szolgálat vezetője pénzköteget nyújt át egy ellen­zéki képviselőnek, aki ennek fejében megígérte, hogy fel­hagy ellenzéki tevékenységé­vel. A képviselő cáfolta, hogy csúszópénzt fogadott volna el, de kevesen adtak hitelt a sza­vainak, hiszen korábban várat­lanul több ellenzéki honatya is átállt Fujimori táborába. A ja­pán származású perui vezető Latin-Amerika egyik legvita­tottabb politikai személyisége. Május végén választották har­madszor is újabb öt évre ál­lamfővé - bírálói szerint alkot­mányellenesen. Ellenfele, Alejandro Toledo, a kecsua származású közgazdász visz- szalépett, és a választások boj­kottjára szólította fel híveit. Toledo csalással, a törvények megsértésével vádolta Fujimo­rit, akinek a legitimitását köz­vetlenül a választások után mind az USA, mind az Ameri­kai Államok Szervezete (AÁSZ) megkérdőjelezte, mondván: a választások nem voltak sem szabadok, sem tisz­tességesek. Fujimori ugyanis nem tett eleget a külföldi meg­figyelők ajánlásainak, akik ki­fogásolták, hogy nem volt módjuk ellenőrizni az új vá­lasztási rendszer bevezetésé­ből adódó szavazatszámlálási mechanizmus kifogástalansá­gát. Fujimori újraválasztását hatalmas ellenzéi tüntetések, súlyos összecsapások kísérték, Bili Clinton előzőleg személye­sen szólította őt fel, hogy halassza el a választásokat mindaddig, amíg ki nem vizs­gálják a felmerült kételyeket, „különben az Egyesült Álla­mok arra kényszerül, hogy fe­lülvizsgálja a Peruval fenntar­tott kapcsolatait”. Fujimori ak­Peru demokrátora TA SR/AP kor azt mondta, mindez nem zavarja, szereti az igazi kihívá­sokat. Nos, úgy tűnik, ez még­sem teljesen igaz, nem valószí­nű, hogy csak a videofilm be­mutatását követő, országossá dagadt botrány motiválta az államfő döntését, bizonyára szerepe volt benne a nemzet­közi nyomásnak is. Fujimorit nem is politikájának eredmé­nyei, hanem módszerei, tekin­télyelvűsége, már-már diktató­rikus hajlamai miatt bírálják ellenfelei, ezért is nevezték el demokrátornak. 1990-ben vá­lasztották először államfővé, akkor a hiperinfláció tépázta, a gazdasági összeomlás szélén álló Peruban még megváltó-. nak tekintették. Kétségtelen belpolitikai sikerei közé tarto­zik egyrészt a gazdaság talpra állítása, másrészt az, hogy szétzúzta a Fényes Ösvény ne­vű gerillamozgalmat. A latin­amerikai államok körében pe­dig azzal vívott ki elismerést, hogy megoldott két évszazázados határvitát - Ecuadorral és Chilével vala­mint jó kapcsolatokat alakított ki Venezuelával és Kubával. Három hónapja még azt mondták, hogy Fidel Castro után ő lesz a leghosszabb ideje hivatalban lévő államfő a kon­tinensen. Nos, az elkövetkező hetekben eldől, hogy pontosan meddig kívánja betölteni ezt a tisztséget, valamint az is, mi­korra várhatók az új választá­sok. Mert most még nagyon el­térőek a vélemények, van, aki három hónapról, van, aki egy évről beszél. (-nák)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents