Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

2000-09-13 / 37. szám

Kultúra 2000. szeptember 13. 13 Gondolatok Rákos Péternek a Kalligram kiadásában nemrég megjelent könyvéről Nemzeti jelleg, a miénk... Kovács Ágnes Az idei magyar könyvhétre jelen­tette meg a Kalligram Kiadó a kas­sai születésű, hosszú ideje a prágai Károly Egyetem magyar tanszé­kén tanító Rákos Péter könyvét Nemzeti jelleg, a miénk és a máso­ké címmel. A dm olvasásakor arra gondolhatnánk, hogy a mű poli­tikai jellegű, s mint ilyen, száraz és a kevésbé politizáló hajlamú olva­só számára érthetetlen lesz. Aztán alább tekintetünk az apró betűs címre esik, amely ekképp hang­zik: Öncsalások és előítéletek mint történelemformáló tényezők. Azoknak az olvasóknak, akik rit­kán vagy nem szívesen olvasnak politikai jellegű írásokat, most fel­csillanhat a szemük: mégsem poli­tika, hanem történelem! Bár tud­juk, a politika a történelemmel mindig kézenfogva jár, nem illet­hetjük e két főnévből képzett jelző egyikével sem e művet. Közelebb áll inkább a filozófiához, az elmél­kedéshez. De az elkövetkezőkben azoknak sem kell megijedniük, akik esedeg a bölcselet területén nem túl járatosak. Mert a könyv szerzője - amellett, hogy mélyen tiszteli olvasóját - türelmesen és szívesen magyaráz. Azonban nincs is szükség különösebb ma­gyarázatokra, mert nyelvezete és stílusa rendkívül egyszerű, érthe­tő és világos. A könyv egy percig sem unalmas, mert - a tudomány hagyományos módszere, tehát az analógiák és aktualitások mellett Azoknak sem kell megijedniük, akik a bölcselet területén nem túl járatosak.- megtűzdeli írását anekdotákkal, aforizmákkal, valamint ankétok­kal; tehát az „öt a-tól” sem tartóz­tatja meg magát. Mint azt a szerző a bevezetőszerű fejezetben íija, a rímben megjelölt téma nem új és nem is ritka manapság. Ő maga is lassan fél évszázada foglalkozik vele, mondhatni: „életét tette rá”, amit inkább kényszerűségnek érez, mintsem érdemnek, mert „századunk szégyene, hogy más, fontosabb dolgok helyett annyian szentelik életüket az előítéletek el­leni szélmalomharcnak”. A szerző ebben a könyvében nem kisebb feladatot tűzött ki célul, mint a nemzet „imidzsének” a meghatározását, „a nemzetek más nemzetekről és önmagukról alkotott képének felvázolását fő­leg, de nem kizárólag, közép-eu­rópai viszonylatban”. Rögtön szembetűnik, hogy Rákos Péter rendkívül óvatosan és körültekintő­en bánik a szavakkal. A tárgyalt té­mát megpróbálja nyelvi szempont­ból - sőt eleinte csak nyelvi szem­pontból -, objektíven megkö­zelíteni. Alaposan megvizsgálja a tudatunkban már állandósult jelen­tésű szavakat, amilyen például a „sztereotípia”, mely terminust az utóbbi időben egyre gyakrabban használjuk a nemzeti jelleggel kapcsolatban. Némely szavak, szókapcsolatok, olykor egész mondatok, melyek meghatáro­zott jelentéssel meggyökeresed­tek a tudatunkban, sokszor aka­dályozzák a valóság hiteles meg­ismerését, s így a szó és a valóság között szakadék keletkezik. Ezért kell - mondja Nádas Péter író is - leporolni a szavakat, újra és újra megtisztítani őket az évek, évtize­dek során rájuk rakódott portól, szennytől, netalán vértől. Ekképpen a szeterotípia, konkré­tabban a könyv témájába vágó et­nikai vagy nemzeti sztereotípia eszköze, de akadálya is a megis­merésnek. „Eszköze, mert... lehe­tővé teszi, hogy valamely, az egész halmazra jellemző vélt vagy való­ságosan szignifikatív jellegzetessé­get ragadjuk meg. Egyben azon­ban a sztereotip mindig akadálya is a megismerésnek, amennyiben (...) lehetetlenné teszi az egyedi jelenségek megértését”. A sztereo­tip nem valami tőlünk független dolog: mi is aktív részesei va­gyunk, s „létezésmódját” kialakít­juk azzal, hogy beplántáljuk má­sok tudatába - nemcsak azokéba, akikhez szólunk, hanem azokéba is, akikről szólunk -, s a magunké­ba egyaránt. Mintegy „ráoktrojál­juk a valóságra, mint valamely va­lóságosan működő tényezőt”. Per­sze, az etnikai sztereotip túlnyo­mórészt alá van vetve egyfajta „ci­vilizációs ellenőrzésnek”, s ebből kifolyólag (vagy ennek következ­tében) gyakrabban gondoljuk, mint ahányszor használjuk, kivált az érintettek jelenlétében. A szer­ző a továbbiakban kísérletet tesz arra, hogy kimutassa az „imago” avagy „imidzs”, melyet más nem­zetekről vagy akár a magunkéról alkotunk, mely dolgokra vonatko­zik. Eszerint vonatkozik a színtér­re (imago loci) vagy a tájra (imago regionis), a nemzeti törté­nelemre (imago históriáé), az ősökre (imago avorum), az anya­nyelvre (imago linguae), a tulaj­donságokra (imago attributo- rum). A szerző kiejti a fogalmak jelentését, és irodalmi, történelmi példákat hoz az „imidzs” vonatko­zásában a fentebb felsorolt terüle­tekre. A tulajdonságok imidzsét meghatározó jelzőknél hosszab­ban időzik: az olvasó vele együtt haladhat a tudományos módszer útján, midőn az egyes nemzetek nemzeti alkatát jelölő jelzőit osztá­lyozza, szelektálja, finomítja. Könyve harmadik fejezetét a nem­zeti alkatok témájának szenteli. Előbb különböző művekkel foglal­kozik, amelyekben a szerzők igye­keztek meghatározni valamely nép lelkialkatát. Olyan műveket vizsgál, amelyek a nemzeti jelleg­gel kapcsolatos ellentmondásokat és dilemmákat tükrözik. Majd sor­ra veszi a magyar, a cseh, a szlovák és a német nemzeti alkatot. Gon­dosan megvizsgálja a már meglé­vő sztereotipeket, e nemzetek al­katának vélt meghatározóit. Mindvégig rendkívül objektív, Le kell porolni a sza­vakat, megtisztítani a szennytől. nem mond ki végszavakat, hanem inkább csak segít bennünket eliga­zodni a sokszor ellentmondások­ba ütköző vélemények, előítéle­tek, sztereotipek kuszaságában, s emellett segítségül irodalmi és tu­dományos művekre támaszkodik. A könyvben találunk még egy ér­dekes írást a nemzeti humorról, valamint mi is játszhatjuk azt a „társasjátékot”, amelyet ankét formájában sok évvel ezelőtt állí­tott össze a szerző. A könyvet pe­dig egy találóskérdés-féle törté­net záija. Pontosabban nem is ez az, ami lezárja a művet: a bibliog­ráfia után a könyv utolsó két lap­ján található a Tíz tétel, a „nemze­ti alkatról” (ha van). A szerzőre mindvégig jellemző óvatosság a témával kapcsolatban itt mutat­kozik meg a legjobban, hiszen ko­rántsem biztos a nemzeti alkat lé­tezésében. Ebben a tíz tételben Rákos Péter könyve gondolatme­netének vezérfonalát nyújtja ösz- szefoglaló jelleggel. Regény L ábjegyzetként ehhez, azt azért nagyon remé­lem, hogy senkinek se jut eszébe magyarko­dással vádolni engem, egy virtigli tótot, ugye. Milota előadásai a főtérről Kedveseim, hallgatóságom! Bi­zony meglehetős az a felelősség, mely ránehezedik a honfoglalá­sok vezéreinek vállára, kiknek előbb azt az utat kell megmutatniok, amely nem csu­pán a szóvirágos elvi síkon visz a kánaáni boldogság felé, hanem igazán végigjárhatóan is éppen oda vezet, ahol utóbb aztán ugyancsak őnekik kell kijelölniük az új otthon, a haza vagy a ház helyét, végül is a miheztartás vé­gett le kell verniük a megalapo­zások sarokpontjainak összes cö- vekét is. Ha e gondok száz rétege közül most a helyes otthonterem­tésnek csak a csupasz topográfiai dilemmáit vesszük, ez már ön­magában is kacifántos ügy. Na de kezdjük el! Füleljetek csak bele, drágáim, ti is a mélységben csörtető múltnak zúgó kagylójába! Melyből én ne­gyed évezrednyi távolból is hal­lom ostorpattogtatását annak a hangadónak, hivatásból élenjáró iránymutatónak, ki hadak híján nem hadúr, hanem mezei gazdák telepesseregének kalauzoló vezé­re, közügyeik választott bírája. Akit mondjuk a valahai sámáni tiszt két örököse, az Első Lelkész meg az iskolamester, továbbá a jegyző, az albíró és a tíz esküdt kísér. Nem szabad eltévednünk, akár tajtékzó hátaslovakon, akár laprugók kagylóján ringó, fürge társaskocsikon robognak előre Milota előadásai a méhekről Závada Pál 7. rész újra és újra, hogy megbizonyo­sodjanak róla, valóban ugyanerre jártak-e három vagy öt hete a leg­jobb települőhelyet kikeresni Tudnyánszky báró pusztáján. S hogy eldöntsék, az úttalanság- ban melyik a rövidebb vagy a jár­hatóbb út, melyen a nehéz, ök­rök vontatta szekerek porba ve- szően hosszú karavánja is végig- evickélhet. Végül pedig akkurá­tusán célba kell érniük, egyrészt tehát helyrajzilag is a legalkal­masabb ponton kell meghatároz­niuk a mai piacteret, hogy a köré rendezhessék a nyolcvan beérke­ző család minden ponyvasátoros lakószekerét, saroglyás és tárko­csiját s közöttük terelt összes álla­tát, másrészt tartani muszáj ma­gukat a célbajutás pontos határidejéhez is. Mert meg van határozva, hogy az 1746-odik év Szent György-napjáig ők a jelölt pusztát tartoznak csupa jámbor, istenfélő, jó gazdákkal társulva megszállani. Kontraktusuk sze­rint ettől a naptól fogva már ez a közösség kell hogy fizesse földes­urának e puszta földje és telepü­lése után az esztendőnkénti hét­száz rhénusi forintokat a benefí- ciumokért s a jobbágyi kötelessé­gek vakságáért, megtoldva egy akó olvasztott tehénvajjal és aj­tón hízott szalonnával (ne kér­dezzétek, az milyen), azonmód, hogy a summa felét Szent György-, másik felét Szent Mi- hály-napon kötelesek majd évről évre a nevezett naturáléldcal együtt, fogyatkozás nélkül Pestre adminisztrálni. Ezenkívül számít- tatik a mindennemű vetemé- nyekből az uraságnak járó kilen­ced, s őt illetik meg a bírságiumok és egyéb szokásosan kötelező jussok, például a mag­vaszakadtak fennmaradó javai meg a határban találandó tévely­gő marhák. Mindezek fejében le­het a maradék szabadsággal élni, házhelyet s művelendő földet ki­jelölni, építeni, termeszteni, te­nyészteni és szaporítani. Meg szaporodni, sokasodni, családot alapítva, Isten akarata, illetve az ágostai hitű evangélikus feleke­zet törvényei szerint. Ily módon az ideköltözöttek első gondja volt, hogy nemcsak községileg, hanem egyházilag is szervezked­jenek, vagyis haladéktalanul ne­kilássanak a paplakot és az ima­házat magába foglaló épület megalkotásához. egállott tehát a bíró, az Első Lelkész meg mondjuk a tanító valahol ott, azon a ponton, ahol majd úgy 150 évvel később Mikszáth Kálmán a Ti­zenkettedikkel, körbejártatták előbb a tekintetüket, majd a csiz­máikat is keresztül-kasul ezen a helyen, amely voltaképpen az ér partján terül elé (hisz valamire­való települést kettészel a folyó­ja, úgy szép az), de a káka és náderdő sűrűjén át csendesen folydogáló vízhez mégis csak annyira közel, hogy ott már ren­Heti kultúra Könyvespolc Macsovszky Péter Kivéve „...nem szeretném, ha leg­újabb szövegeimet avantgárd vagy posztmodem agyficam­ként kezelnék, vagy azt hin­nék, hogy mindenáron vala­mi újszerűt, valami meghök­kentőt szeretnék felmutatni. Erről szó sincs. Engem ugyanis inkább a steril és használatiutasítás-szerű szö­vegek, szövegfoszlányok lírai utóízei érdekelnek. A bennük rejlő wittgensteini visszafo­gottság, hűvösség, coolness, már-már matematikai szófu­karság. Vagy ha kérdés for­májában kellene megfogal­mazni kísérletezéseim fő in­dítékát: lehet-e az avantgárd vagy pontosabban egy rend­hagyó művészeti gesztus ru­rpca MA08OVKSV ■> mm ">'>■ Itt mg llÉÍ tin, vagy fordítva: lehet-e a legbanálisabb rutint úgy ke­zelni, mint megismételhetet­len művészi tettet? Kötetem példákat és helyzet­lehetőségeket kínál. Ezek csak kiindulópontok, melye­ket ki-ki saját lehetőségei és ízlése szerint fejleszthet, vari­álhat tovább...” (Kalligram, Pozsony) A hét fotója Kovács Zita: Feszítés des szintre emelkedjék föl a med­ret övező lapály, ahonnan már kissé távolabbról hallik a nádive­réb rikácsolása, a szárcsa büffögése meg a vadmca sápogá- sa, belevegyülvén a békák kon­certjébe. Szemöldökvonogató, komor ábrázattal szemlélték e vi­déket a jeles férfiak, iskolames­terükkel hajtatván el a lépten- nyomon máris ott lábatiankodó, rajcsúrozó gyermekhadakat, vé­gül pedig rövid tanakodás után, mikor nyomban le is hurrogták a tanítót, ki a maga építményét akarta volna majd épp azon a he­lyen látni, összebólogattak, s eré­lyes léptekkel indultak meg ama terület felé, ahová főzőcskézni összeverődött asszonyok holmi tábortüzeket készültek már rak­ni, s így a kelekótya fehérnépet határozott férfiszókkal volt mu­száj onnan kipenderíteni. Mert­hogy akkurát itt kell lennie, ergo tehát itt is lesz a templom. Vagy hát imaház, egyelőre. Nak szem zasztanye ten kocs zo zvonom!, vájt bele az Első egy keresztet csizmája sarkával a földbe, pontosan a mai torony helyének a közepébe. Azt paran­csolta tehát, hogy ide álljon az a kocsi a haranggal, amelyet ők négy évvel korábban, még szentandrási telepes korukban vettek Budán abból a 25 arany jutalompénzből, amit felséges koronás királyné asszonyunk ke­gyelméből azon fárdozásukért kaptak, hogy megfékeztek bizo­nyos Cibakházán föllázadt garáz­dálkodó katonákat. No tak skola zasz tu bugye!, ira­modott neki az iskolamester a térségnek, hogy szemközt, az ér felőli oldalon pedig ő vesse meg a lábát, kijelentvén, hogy márpe­dig akkor az iskola meg itt lesz! S valóban ott is épült fel, és szol­gálta az aprónép lutheránus szel­lemű oktatásának ügyét egészen addig, míg az elvénült hosszúhá­zat Adamec bácsi le nem bontat- ta. De hát ugyan ki tudja, mi ho­gyan történt?! Jön egy másik levéltári búvár, és azt mondja, szó sincsen róla!, nem úgy ment ez a falualapítás, aihogyan azt a romantikus helyi historizálás mondaköltői mesé­lik! Mint például én mint nyugalmazott anyagbeszerző, ám aktív méhész. Hanem hogy ez a honfoglalás is kettős vagy még többes volt, sőt, kisebb-na- gyobb hullámokban való be­áramlásnak és beszivárgásnak le­hetne mondani inkább. (folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents