Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-09-13 / 37. szám
’ublicisztika 2000. szeptember 13. A nagyszámú nézősereg buzdítása közepette a „súlyos” versenyzők többek között telefonkönyvet téptek, farönköt emeltek, traktorkereket forgattak, és autóbuszt is húztak. Somogyi Tibor (3) És IgorTakác (3) FELVÉTELEI pogányság között feszülő ellentétet is kezelnie kellett, miközben belVárszegi Asztrik pannonhalmi főapát Hit, nyelv és műveltség című előadása a péntek esti ünnepi szentmisén hangzott el. Szombat és vasárnap Deáki utcáin állt a bál, mindenki kedvére mulatott, a jó idő, a zene megfelelő hangulatot teremtett. A gyerekek is kipróbálhatták, milyen erősek. A kórusok közös hangversenye méltó záróakkordja volt a pénteki napnak. A 13. században a deáki templomban őrizték és használták legősibb magyar összefüggő nyelvemlékünket. A Thália Színház rendhagyó módon a közel ezer éves templomban, adta elő Ratkó József Segítsd a királyt! című történelmi drámáját. Dráfi Mátyás, a Komáromi Jókai Színház művésze vendégként szerepelt az előadásban. kig tudtam fejből az osztálysort. Ahogy jöttünk, négy év n úgy széledtünk szerteszét, gis az idegenségben is valami gmagyarázhatatlan testvériség össze bennünket, amit különö- így, az ötévente megrendezen- :alálkozók alkalmával érezhet 5 az ember. így, amikor újra l újra találkozunk, rájövünk, y mennyi közhelyből áll össze ünk, hiszen köztünk ott van aki sokat remélt, és keveset ka- t, és az is, aki keveset várt, s gis többre jutott. Van, aki csaló- t, de van, aki nem, mert élni tu- t a lehetőségekkel, van, aki hi- ;, más inkább tudásába ka- zkodik. A négyéves együtdét írainkkal is összesodort ben- iket. Valami láthatatlan, a szorítás ezernyi jelével jellemez- 3, majdnem családias légkör alakult ki köztünk. A sárga, vastag falú épület közös otthonunkká lett. Sodródó arcok és hangok az idő mélyében. Örömök, szorongások, sejtelmek és újabbnál újabb felismerések, apró és nagy igazságokról, a bennünket körülvevő életről... Az ország, amelybe beleszület- tünk, kézen-közön eltűnt. Régen úgy hívták, Csehszlovákia. Senki sem csodálkozott elvesztén. Nem ez az első ország, amely nyomtalanul eltűnt errefelé. Volt, nincs, ne keresd. Na igen, de mi lesz azzal a rengeteg ünnepélyes ígérettel, fogadalommal, eskütétellel, amelyet mi ennek a „hol volt, hol nem volt” országnak a megvédésére, becsületére, mit tudom én, még mijére tettünk? Nincs mit védeni, odalett a becsület? Vagy csak a múltunk egy része omlott össze újra, mint már annyiszor? Vagy csak a régi mondás lett újra igazsággá? „Tempóra mutantur.” Változnak az idők, változnak a körülmények? Nos, erről eszembe jut, hogy is fordították egykor mifelénk a híres latin mondást „Ave Caesar morituri te salutant!” Valahogy így: „Üdv, cézár, köszöntenek a túri cigányok”. (Akkor persze még cigányok is voltak. Mára azok is eltűntek, vagy legalábbis az emberi jogok nagyobb dicsőségére romává változtak valamennyien.) „Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek”... énekeltük25 évvel ezelőtt esténként gitárral a Kálváriadomb oldalán üldögélve. Elmentünk, de lélekben mindannyian magunkkal vittük hajdani iskolánk egy-egy darabját is. Vittük tanáraink emberségét, szeretetét, diákköri csínytevéseink maradandó emlékét (illegális himnuszéneklést, Lenin elvtárs focilabdával telibe talált, bearanyozott fejét), az ipolysági tájat, a kanyargó folyót, a körülötte lévő szomjas réteket, a Kálvária-domb padjait és sűrűjét, a vármegyeházát. A főtéren álló Mária-szobrot, melynek arcát sosem lehetett látni, mégis megnyugtató volt, hogy még mindig ott van, ott magasodik, és vigyáz a városra. Sajnálom azt, hogy eddig oly kevéssé tudtam megköszönni mindazt, amit kedves alma materemtől (magyarul: gondviselő anyácska) kaptam. Olyan tanáregyéniségekhez lehetett szerencsém, akik merészeltek átlépni a tanterv és tananyag szabta merev határokon, akik nem annyira az érdemjegyek osztogatásával, mint inkább saját emberi példájukkal akartak bennünket nevelni, „tam-tani”. Nekik köszönhetően tanultuk meg kimondani az első NEMet, mely öntudatunk fontos részévé vált a husáki konszolidáció hátralévő évei során.. .tovább... tovább „Hol a honom, hol a hazám” tanultuk mi réges régen egy másüt ének szövegét, amelyet mindig csak hallgattunk, sose énekeltünk. Talán azért nem, mert ösztöneinkkel megéreztük, (bármennyire sulykolták is fejünkbe ennek az ellenkezőjét), hogy ez az ének nem a mi hazánkról szól. De akkor vajon merre van a mi hazánk? Ki tudna közülünk e kérdésre választ adni? Hol van az a haza, amely látszólag itt van mindenhol, a tájban, a kőben, a szavakban, a falakban, a találkozásainkban, a helyenként át- vérzett kötésű országhatárokban, de amikor közelről akarod megérinteni, megtöretett arcát megsimogatni, akkor kisiklik kezed közül, és úgy érzed, még sincs sehol. Tán a hazát is ellopta tőlünk valaki? S Te, régi kedves alma materem, aki nekem egykor a mindentudás ígéretét jelentetted, te vajon mit felelsz erre a kérdésre? Kihalt folyosóidat járva hallom, válaszként azt suttogod, „a haza a szüntelen keresésben van, s csak aki keres, az tud találni is”... Lám, ezt az újabb felismerést is neked köszönhetem, kedves egykori iskolám. Odatámaszkodom az egyik vaskos oszlopodhoz, mellyel évszázada tartod fenn a történelmi időt errefelé, s újra hallom a régi ének múltból felcsendülő visszhangját: tovább.. .tovább.. .tovább. Ad revidendum! Lássuk egymást újabb 25 év múltán is.
