Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-09-06 / 36. szám
Kultúra 2000. szeptember 6. Szupersztár bűnözők? A média megteszi kellő hatását, sztárt csinál a gyilkosokból Született gyilkosok Kocur László _______________ Ha kultuszrendezőket kellene felsorolni a kilencvenes évekből, Quentin Tarantino bizonyosan előkelő helyet foglalna el ezen a képzeletbeli listán. A cannes-i filmfesztivál Arany Pálmájával és Oscar-díjjal is kitüntetett rendező, forgatókönyvíró, producer sok tekintetben megújította, felrúgta át/felülírta a változásaiban is sokszor állandó filmesztétikai norSzámukra egy-egy áldozat megölése kéjes élvezetet jelent. marendszert. Alkotásai: az Alkonyaitól pirkadatig, a Tiszta románc, a Kutyaszorítóban, a Négy szoba és természetesen a Ponyva- regény - amellett, hogy kasszasikerek voltak - többször komoly szemléletbeli újításról tettek tanúbizonyságot. Alkotásai közül több szempontból is kiemelkedik a Született gyilkosok (Natural Bőm Killers 1994) című film. Ennek azonban Tarantino „csak” forgatókönyvírója volt. Ám a forgatókönyv a „megfilmesült” változattól oly mértékben különbözött, hogy a szerző csak külső nyomásra egyezett bele, hogy neve szerepeljen a stáblistán. A Született gyilkosok Quentin Tarantino második forgatókönyve, melyet abban a reményben írt, hogy - a Tiszta románccal ellentétben - megrendezheti. Ez nem sikerült neki, Hollywood - a közgondolkodással ellentétben - sosem volt művészpárti. „A könyvben olvasható eredeti változat - ellentétben a filmmel - tipikus Tarantino-mű, feszes és szikár, bravúros a szerkesztése, a ritmusa és a „dumák” - ígéri az Ulpius-ház Könyvkiadó gondozásában megjelent kötet fülszövege. Elolvasása után ugyan ebben nem vagyok teljesen bizonyos, de adjunk esélyt az ilyen irányú közelítésnek is. Úgy gondolom, azok vannak kisebbségben, akik nem látták a filmet. De akik nem látták, azok is hallhattak róla, hisz a film - hogy eufemisztikusan fogalmazzak nem maradt visszhang nélkül, bizonyos körökben - jogosan? - hatalmas felháborodást váltott ki. „A média tette sztárrá őket” - így hangzott a reklámfilm egyik szlogenje. S a média képviselői elgondolkozhatnak rajta, Mickey és Mallory Knoxhoz hasonlóan hány bűnözőt tettek szupersztárrá Charley Mansontól a viszkisig. Mickey és Mallory Knox első látásra teljesen „átlagamerikai” szerelmespárnak tűnhet, ám a látszat - mint sokszor máskor - most is csal. Mickey és Mallory gyilkosok, abból a fajtából, amit a pszichopatológia kéjgyilkosnak nevez. Számukra egy-egy áldozat megölése kéjes élvezetet jelent, „úgy ajándékozzák meg egymást áldozataik halálával, mint más szeretők bonbonnal vagy virágcsokrokkal”. Olyanok, mint az ok nélkül lázadók, csakhogy nekik van okuk. Csak épp senki nem tudja, mi az - állítja róluk egy londoni tisztelőjük a szövegben. A Született gyilkosok a dezin- tegrálódó Amerika és amerikai- ság mítosza, ahogy a közelmúltban nagy sikerrel vetített Amerikai szépség is a W.A.S.P. - ameri- kaiság életideáljainak bomlására hívja fel a figyelmet. S ennek a - normális és aberrált közötti határokat relativizáló - antimítosznak a gyökereit szintén az amerikai (tehát profán) mitológiában kell keresnünk, mégpedig Bonnié és Clyde mítosza körül. A dobtáras Thomson géppisztolyok - népszerű nevükön a Tommy-gun-ok - idején tevékenykedő és cseppet sem hősi halált haló gengszterpáros mítosza napjainkig eleven, integráns része az amerikai kultúrbiznisznek. A Blikk című bulvárlap június 23-i száma például hírül adja, hogy San Franciscóban elárverezték Bonnié és Clyde személyes tárgyait. Clyde véres kalapja 12 650 dollárért kelt el. (Ez napi árfolyamon - cikkem június 25-én készült - 567 9825 Sk.) Történetüket többen feldolgozták, a legismertebbé az 1967-es feldolgozás vált, Warren Beauty és Fay Dunaway főszereplésével. Ugyancsak Amerikában - hogy a tinik is kapjanak egy szeletet a mítoszból - elkészítették a Tini Bonnié és Klepto-Clyde című variánst, mely azonban - ugyan modem díszletek között - az eredetit kopírozza, még a zárójelenet képi megoldásában is. E hagyománytörténési sor elemeként - azaz Bonnié és Clyde-parafrázisként - is olvashatjuk Quentin Tarantino könyvét. De míg Bonnie-t és Clyde-ot egyértelműen a pénzszerzés motiválta, Mickey és Mallory esetében indítékot találni nem könnyű, s talán nem is érdemes keresni, esetükben az ölés önmagáért való - így mondhatni, esztétikai cselekedet. Éppen ezért a magát normálisnak tételező társadalom - hogy mi a normális, mindig hatalmi diskurzusban dől el, ugyanis a többség határozza meg - nem tud mit kezdeni ezzel a vér-legitimálta esztétikával, s Mickey-t és Mallory-t (miután a börtön sem volt megfelelő az elzárásukhoz) elmegyógyintézetbe akaija küldeni, hogy ott végrehajtsák rajtuk az akaratmegfosztó beavatkozást. Valójában a posztindusztriális Amerika retorikai csődjét figyelhetjük meg ebben, miután a bűnözőt nem tudták értelmezni me- tonímiaként - azaz a deviáns a konform szomszédjaként - szi- nekdochéként próbálták értelmezni - azaz a bolond/elmebeteg mint részmegvalósulása az egészségességnek. Ám ez az értelmezési stratégiájuk is csődöt mondott, mert a mai amerikai társadalomban a konform és deviáns határai, egyáltalán a határok olyannyira relativizálódtak, hogy már nem engednek teret a, .klasszikus kor” értelmezési kísérleteinek. Egyetlen lehetősége van még a múltjából meríteni próbáló Amerikának, mikor Jack Scagnettit, a szuperzsarut, a vadnyugati igazságszolgáltatás megtestesítőjét mint valami modern Pat Garrettet vagy Wyatt Earp-öt küldi a bűnöA gengszterpáros mítosza integráns része az amerikai kultúrbiznisznek. zők nyomába. Ám a vadnyugat mítosza nem kompatibilis a technopop Bonnié és Clyde-mí- tosszal. Scagnettinek meg kell halnia, ahogy az ikonszerű Wayne Gayle-nek, az új tévés istennek is. Mickey és Mallory Knox pedig tovább folytatja ámokfutását: „Mickey elveszi a kamerát Wayne-től, és egy kőre helyezi, majd Malloryhoz fordul. Kamera a következőket veszi: Mickey (John Wayne hangján) Indulhat a muzsika, Colorada. A két inteijú- alany szitává lövi Wayne-t. Wayne a földre zuhan. Mickey és Mallory csókolóznak, beszállnak a furgonba, és elhajtanak. Kamerából kifogy a film.” Regény egreszkirozzzam, hogy lejjebb fordítom az ablakot? Öngyilkosság volna, rögtön észrevenné, még ha nem csikordulna, akkor is. De még várok, hátha behajol kimosni a kádat. Ám a dalosmadár nem jön és nem jön, csak dúdolja fáradhatatlanul, hogy „ezt a nagy szerelmet tőled kaptam én, mégis elhagytál egy szép nap könnyedén...”. De hát ennyi idő alatt már háromszor is megtörülközhetett! És ami rosszabb, fel is öltözhetett! Hanem akkor elsuhan a kád pereme előtt!, és láttam!, noha csak egy pillanatra, de melltől lefele, térdtől fölfele láttam, s még ruhátlanul! térül-fordul, s akkor elém tárul ismét a kád bal oldali, dugó felőli végénél a teste, igaz, hogy az ablak szélével hosszában is kettészelve, így inkább csak a fele, de énfelém fordulva!, és most lehajol, villan a bal keble, és szépséges tomporáig görbül a gerince, ahogy törülközőt terít a földre, a lécrácsra. Ekkor megfordul, és lehuppan, hátát a kád csem- pés, falának vetve. Ezután krémmel kezdi bekenegetni és masszírozni a karját, nyakát, a vállát, miközben tehát én oldalról, félig háttal látom, de sokat takar belőle a kád, a nő térdei pedig fölhúzva. Odanyúl, nyilván valami hokedlihez, egy tégelyért, uj- jacskáival belekotor, és most a hasán le-föl meg a nyújtózó, forgolódó combjain kívül-belül csúszkál a saját balzsamos teMilota előadásai a méhekről Závada Pál 6. rész nyerével, hogy itt is meg ott is kényeztesse azt a rózsaolajosan fénylő, nedvesbársony bőrét, éppen csak ölének szőkésbarna frizurácskáját kerüli, no, azt sem olyan messziről, hanem ahogy mondom, éppencsak. Megmondhatom, úgy kellett betapasztanom a számat, nehogy hangosan elnyögjem magam gyönyörömben, hisz ilyet soha még azelőtt nem láttam. Végül valami tejfölszerűséget borít ki a markába, és fejét hát- radöntve hordja föl a masszát az arcára, többször is merít, aztán mintha uborkaszeletekkel vagy mikkel rakosgatná tele az ábrázatát, és már vakon tapogatva vesz el a hokedliről egy ugyancsak átitatott kendőcs- két, ezt a szemére teríti, majd végül lassan leereszkedik, a törülközőt a feneke alatt eligazgatva csúszik le a rácson ha- nyattfekvésbe, és mozdulatlan marad. És a dalolást is csak most hagyja abba: „Csak jöjj, csak jöjj, szívem!” Ám így csak az átmaszkírozott fejét, a nyakát és az egyik mellét látom, mert a látvány nagyobbik részét az üres kád tölti ki. De mindeddig olyan feszülten figyeltem, hogy most, ahogy meg se moccan már, így is kell némi idő, míg eszembe ötlik, hogy hát persze!, át kell kúsznom a kisablak jobb oldalára. Megtettem, odahúzódtam jobbra, és mit mondjak nektek, drágáim, erről?, nemcsakhogy életemben először, de - ha szégyen, ha nem - utoljára esett meg velem, hogy huszonöt egész percen át moccanatlanul és csak a tekintetemmel tapadják rá egy teljes hosszában gyönyörködtető, meztelen női testre, melynek aztán erős szug- gesztiómmal saját magamra rávonzott képe simogatva betakart, maga alá bújtatott engem tetőtől talpig, miközben utolsó porcikámig azt kellett érez- nem, hogy a nirvánában vagyok! Nyolc előtt tíz perccel már az öltöző bejárati lépcsőjén ültem megint, amikor megláttam Horváthnét a kapuban, mire fölálltam, hogy odainduljak hozzá, de épp akkor szólalt meg a hátam mögül néma, titkos rajongásomnak mostantóli örökös tárgya: Hát te, kisfiú? Kisfiú!, hasított belém ágaskodó lakli-mivoltom lekicsinyítése, de még ez se tudott megbántani, ha abból a szájból röppent énrám, mindegy is, hogy mit mond. Én csak... csak mézet hoztam, dadogtam, majd pedig zavaromban egy pillanat töprengéssel bölcsebben sem lehetne, kikaptam a szatyorból az egyik üveg mézet, és a kezébe nyomtam: Tessék, itt van! És a hölgy elcsodálkozó zavarát kihasználva fölkaptam a maradék portékát, hogy a portához fussak vele: Itt a tíz liter Vasárnapi vers Zs. Nagy Lajos Tréfás istenek „Ez világ sem kell már nékem nálad nélkül szép szerelmem” (Balassi) Micsodas tréfás istenek! Komolyan mondom megverek közülük néhányat, habár megérdemelné mindahány. Az egyik azért, mert meghalok, holott csöppet sem akarok, bár készítik a kötelem, amelyre felfüggeszkedem. Micsoda tréfa ez ugyan? Lelkem pimaszul elsuhan, s akár egy barna, nagy bogár egy fekete csillaglyukba száll. Épp most, amikor Erzsiként azt igén, hogy jön felém, s csónakázunk egy kék tavon, s szép szemét megcsókolhatom. De nemcsak látószerveit, hanem tündöklő kebleit ígérte nékem hajdanán, mikor még nem is élt talán. Mégis láttam őt fürdeni, haját a szélben lengeni s átkereszteltem hirtelen: ne Betti, Erzsiké legyen. Az egyik tréfás istenem most azt fecsegi énnekem, hazug volt az én énekem Erzsiké nem fürdött velem. S most se várjam őt oly nagyon, mert nincsen olyan nagy vagyon, amiért káprázatomon át ne ütne a borzalom. Borzalma zűrnek és zavarnak; mintha valakit elzavarnak a föld alá, a föld fölé zokogó csillagok közé. a bödönben, édesapám küldi, hadartam Horváthnénak, meg még azt üzeni, hogy nem töltötte színültig, nehogy kucsorogjon, hanem itt van még egy üveg ráadásnak! csókolom!, és már löktem is a kerékkel kifelé a kaput, hogy a nyeregbe pattanva szeleljek el onnan máris. Nem buktam le. Sem a szép Adamecné nem tudta meg soha, mivel töltöttem el a fürdőbéli várakozás órácskáját, se pedig Horvátné nem reklamálta, hogy a bödön nem tíz-, hanem csak nyolcliteres volt. Na most anélkül, hogy nagy szavakat akarnék használni, annyit azért megjegyeznék, hogy a méz a világ legegyetemesebb s egyben legmagyarabb szubsztanciája. Es ezt még etimológi- ailag is be tudom bizonyítani. M ert vegyük csak, hogy a szó honnan származik. Hát a finn mesi meg a mordvin med alakokból, egyébként csakúgy, mint a latin mel, a görög melissa és a perzsa madu. Hát kell ennél több? Mert mi következik ebből? Hát az, hogy nemcsak az egész görög és latin nyelvcsalád úgy-ahogy-van finnugor eredetű (ergo tulajdonképpen magyar), hanem mibelőlünk burjánzottak ki az összes szlávok is, akik még annyi fáradságot se vettek, hogy akár egy betűt is változtattak volna a mordvin szóalakon, hanem ők is med-nek mondják a mézet. Nem beszélve caldcpakk egész Ázsiáról Irántól Indiáig, hiszen, hogy mást ne mondjak, a Védákban a méhecskét úgy hívják, hogy médhukarika. Vagyishogy a mé(d)h u-alakban és körbe-karikába röpköd a Gan- gesz partján, napnál világosabb tehát, hogy még ő is magyar. Na, innen értettem meg, hogy a méhészettörténeti szak- irodalomnak az a dodonai maszlagja, miszerint e szóban forgó kulcsszavaink a finnugor ősidőkből származó indoeurópai jövevény-szóalakok, egyszerűen csak azt jelenti, hogy a franciáktól az oroszokon és arabokon át a hindukig a totál Eurázsiában végső soron mindenki magyar, és ezt, mint a nagy igazságok közül oly sok mindent, már megint csak a méhecskék bizonyítják be nekünk. (folytatjuk) Csótó László: Jónás
