Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

2000-08-30 / 35. szám

Kultúra 2000. augusztus 30. 13 Mindmáig valamiféle értetlenség kíséri, legfőként a Szentszék részéről A Szent Korona eszméje Soóky László ______________ A Szent Korona-féle közjogi rendszer kiindulási tétele az, hogy a korona személyiség, a legfőbb nemzetszemély, a nemzeti hatalom alanya, vagyis a nemzet önmagát személyesíti meg Szent István koronájában. Eőry Karátsonnal, a Szent Korona Szövetség főtit­kárával többek között erről beszélgettünk. Kérem, világosítsa meg a Szent Korona-eszme leglényegesebb részeit. A korona mindazt jelenti, amit a magyar nemzet a történelem fo­lyamán produkált. A Szent Koro­na a nemzetnek a mindenséghez való viszonyát fejezi ki. Tudnunk kell, hogy minden kornak megvolt a maga szemléleti sajá­tossága, de éppen ezekből a más­ságokból lehet levezetem azt a közös nevezőt, amely példa nél­küli az európai államok történel­mében, főként jogfejlődésében. Ebből adódik az az állapot, hogy a mi viszonyulásunkat a Szent Koronához, mindmáig valamifé­le értetlenség kíséri, legfőként a Szentszék részéről. Mi lehet az oka annak, hogy a Szent Korona oly nehezen kerül az őt megillető helyre? Külön kell választanunk a Tria­non előtti és a Trianont követő időszakokat. Több esetben sor került a korona fizikai és szelle­mi elzárására is. Volt idő, például az utóbbi ötven év, ami­kor igyekeztek a koronát kivon­ni a történelemből. Ugyanakkor pl. Csehszlovákia az ENSZ-ben szorgalmazta a Szent Korona fi­zikai megsemmisítését is, mivel szerintük magának a Szent Ko­ronának a léte kiszámíthatatlan és előre nem látható bajoknak a forrása lehet. Ez a fajta félelem végigkísérte a Szent Korona lé­tét jószerével az egész huszadik században, s meggyőződésem, hogy ez a félelem volt az egyik okozója az ország kétszeres fel- darabolásának is. Ha a mi történelmi felkészültsé­günkből indulunk ki, és kellő to­leranciával gondolkodunk, ak­kor talán érthető is lenne az utódállamoknak a Szent Koro­nát illető bizonytalansága. A mai Magyarországon is egyfajta feszengés tapasztalható, ha a Szent Korona, mint eszmeiség szóba kerül. Ahhoz, hogy érdemi elmozdulás történjen idehaza, a Szent Koro­na-eszme leglényegesebb részeit le kellene fordítani mai magyar nyelvre. Elsősorban azt a részét, amely ebben az élő, államot fenntartó gondolatrendszerben azonosítható. Itt alapvetően két dologról van szó, amelyből az el­ső a politikai főhatalomnak a személytelenítése: a Szent Koro­na mint a legfőbb közjogi méltó­ság és a hatalom egyedüli letéte­ményese személytelen, senkihez nem köthető. Ugyanakkor a Szent Koronának mindenki a tagja a kezdetektől fogva. Ennek az a lényege, hogy a Szent Koro­na méltósága mindenkire egy­aránt oszlik szét. Ebben az érte­lemben a nemzet homogén, és az egész nemzet része a Szent Koro­nának. Most ezeket a dolgokat megpróbálják újrafogalmazni, de minduntalan szembetalálják magukat a Szent Korona eszmei­ségével, amely megkerülhetetlen akár az alkotmányozásban is, mert ennél jobb jelenleg nincs. Az újabb kutatások szerint a ko­rona korábbi eredetű, mint azt máig jegyezzük, másrészt vi­szont a Szent Korona-eszme­rendszert még korábbra gyöke- reztetlk. A magyarság körében nem a Szent Istváni térítéssel kezdő­dött el a kereszténység felvétele. A magyarok nem a keresztény­ségnek a római és nem is a bi­zánci formáját gyakorolták. A korona képrendjében ugyanis fellelhető egy keresztény prog­ram, amely legalább egy fél év­ezreddel megelőzi Szent István korát. Maga a korona nagyon sok olyan jelleget hordoz ma­gán, amelyek a kereszténység­nek egy mellékágára utalnak, de eszmeiségük mindenképpen ko­rábbi, mint a Szent Korona fizi­kai létrehozása. Mi lehet az oka annak, hogy a Szent Korona országát a mai na­pig a világ számos részén, akár Afrikára, akár a Távol-Keletre vagy Dél-Amerikára gondolunk, ismerik és elismerik, ugyanak­kor itt, Európában ugyancsak idegenkednek tőle? Létezik egy érdekeket összefűző információlánc, ami a felszínt és a felszínességet továbbítja a be­fogadók felé, és van egy nagyon ősi, amely a mélyréteget tárja elénk. Az egyik a vakondtúrásról szól, a másik a földgolyóról. Az egyik a történelem felszínéről, a másik magáról a történelemről. Ez az oka annak, hogy a történe­lem folyását túlélő nemzetek ér­dekek nélkül fogadják el a folyto­nosságot, közte azt is, amit a Szent Korona jelent: A társada­lomnak mindig az a meghatáro­zója, hogy az igazi többség mi­lyen minőséget képvisel. Akik komolyan veszik a történelmet, azoknak ez a minőség a mérv­adó. Ez a minőség akkor torzul­hat el, ha a nemzetet valami kül­ső, nálánál nagyobb erő éri, mert annak a hatásai meghatá­rozó egyéneket érinthetnek. Úgy gondolom, hogy az ide vonatko­zó, a közelmúltat is jellemző pél­dákat nem kell felsorolnunk. Amikor aztán megszűnik az ilyen jellegű külső hatás, helyreáll a normális rend. Azt gondolom, hogy a jövőben Európa is átfor­málja a Szent Korona-eszméről és a korona országáról művileg megalkotott véleményét. Mi a Szent Korona Szövetség célkitűzése és feladata? A szövetség a társadalom újraé­ledésének és nemzeteszmélésé- nek serkentője. 1945-ben a poli­tikai elit a Szent Korona-eszmét tabuvá tette, nemzedékek sod­ródtak nélküle. A mi feladatunk ennek az amnéziás állapotnak a megszüntetése. Hangsúlyozni, hogy nem bűnös, hanem egy, a történelmét végtelenül tudato­san élő és szervező nemzet va­gyunk. Fő feladatunk tehát egy társadalmi minőség rehabilitáci­ója, amely a társadalmi létnek a szellemi aspektusát célozza meg. Heti kultúra Könyvespolc Iván Pinkává: Ölelés Kibédi Varga Áron Hárítani, fosztani A hét fotója A szavak nem tapadnak a va­lósághoz. Élik a maguk külön világát, nem messze, de nem is egészen közel a valósághoz. A szavak építkeznek, gyönyö­rű palotákat és félelmetes víz­eséseket varázsolnak elénk, bepillantást nyújtanak egy párhuzamos világba, egy radi­kálisan másfajta világba, ame­lyet talán másvilágnak is ne­vezhetnénk. Ki adta nekünk a szavakat, honnan jönnek mondataink? És mire mutat­nak, mire utalnak, ha nem ké­pesek tapadni ahhoz, amit je­lenteniük kellene, ha a való­ság és a szavak között adatott egy rés, amelyet soha senki nem tud befedni? Sokan azt hiszik - nemcsak a magyar nyelvterületen -, hogy a köl­tők feladata az, hogy megmu­tassák a nyelv elkápráztató bőségét, gyönyörködtessék az olvasót, aki szédülve figyeli, hogy milyen szép és gazdag az anyanyelve. A költő varázsló, szavakkal labdázik. Az utóbbi évtizedekben, ezzel a felfogás­sal szöges ellentétben, elter­jedt az a nézet is, hogy a költő­nek nem kell megszépíteni- megnemesíteni a valóságot, térjen inkább vissza a minden­napok és az olvasók közelébe. Mondja azt, amit mindenki mond. Kibédi Varga Áron egyik utat sem választja, sem a bőség évszázados, sem az egyszerűség új (nyugati? ame­rikai?) hagyományát, Hántat-. ni, fosztani: a vers valóságá­hoz, ahhoz a szavak által nyúj­tott másik valósághoz csak úgy lehet eljutni, ha a szava­kat levetkőztetjük, ha a nyel­vet megfosztjuk attól, amit a nemes közéleti hagyomány vagy a hétköznapok ráaggat­tak. (Kalligram, Pozsony) Regény A cigolány gyors futásá­ról s még gyorsabb röp­téről, a kőrisbogár kel­lemetlen szagáról s ama pusztításról, melyet kőrisfa hiányában itt a díszkertek bokra­in visz véghez, a vüágító mecsér csodaszerű fényéről, melyet sötét éjeken az árokpart gyepes oldalá­ban nyújt, s mely úgy tűnik fel, mintha oda egy-egy ragyogó csil­lag volna elhelyezve, a hétpöty- työs böde azon kedves bizalmas­ságáról, mellyel az ember kezén gyanútlanul sétál, a zöld szöcske hihetetlen nagy szökéseiről, a lőféreg a végtelen sok bosszúság­ról, melyet az illatos kertek virá­gos ágyai mélyén tett túrása foly­tán a kertésznek okoz, a házi és mezei tücsök, amaz éjjeli, emez pedig egész napon át hangozta­tott cirpeléséről, a szitakötő hosz- szú, nyúlánk testéről s ragyogó színes és átlátszó szárnyairól is­meretes a mi vidékünkön is. Azt, hogy a légy (musca domestica, tót nyelven mucha) mily mennyi­ségben pimaszkodik e környéken is, hogy a szúnyog, különösen az ér mentén, mekkora rajokban ta­nyáz vérre szomjasan, hogy a levelész sokszor micsoda garáz­dálkodást folytat a kertekben, ta­lán felesleges is mondanunk. Ám említés nélkül nem hagyhatjuk a darazsat, mely kivált a szöllőkben nemegyszer borzasz­tó kárt okoz, viszont ennek elle­nére s legfőképpen ki nem felejt­hető a méh (apis melifera, tótul pedig csela) mint a rovarok leg- hasznosabbja. Valamint a han­gya, mely a méhecskével együtt a szorgalomnak és tevékenységnek igazi jelképe. Ám épp ez utóbbi hasonlatosság emeli a környé­künkön föllelhető méhet is min­Milota előadásai a méhekről Závada Pál 5.rész den egyéb bogárkától végtelenül elkülönbözővél, hisz vegyük csak észbe, Drágáim, hogy ugyan mit ér a hasznavehetetlen hangya- szorgalom ama hasznosan tevé­keny buzgalomhoz képest, mely- lyel a rovaroknak ez a tündér- kasztja örök időktől fogva megte­remti nekünk minden földi s égi táplálékok legfölségesebb szubsztrátumát, a mézet?! Adamecéknek hívták azokat a rőföskereskedőéket, akik a har­mincas-negyvenes években lak­ták ezt a főtéri házat, amelyet azért Adamec-villának emlege­tünk még ma is. A férfira kevésbé emlékszem, hiszen háborúba vit­ték, és fogságba került, így sokat nyilván nem láthattam, de a fia­talasszony emlékezetes maradt nekem. Pedig nem hinném, hogy valaha is beszéltem volna vele, hisz a boltot a front után már nem sikerült újranyitniuk, így ve­vője nem lehettem, azelőtt pedig kiskamaszként nem engem sza- lajtottak a textilkereskedésbe, ahol akkoriban különben is még az ifjú Adamecné korán elözve- gyült apósa, Adamec bácsi volt a rőfös. Áki egyébként egyedüli ál­dozata lett szegény annak a 44- ben ledobott egyetlen angol bombának, mely falunkra hullva a gyógyszertári utcafrontot dön­tötte romba, ahová Adamec bácsi betért volna éppen. A gyógysze­részék szerencsére a lakásban tartózkodtak, hátul, és csak Adamec bácsi ajtónyitásának csengettyűhangjára jöttek volna elő, de erre már nem került sor soha. A fiatal Adamec 42-ben vagy 43-ban nősült, de én máig sem tudom, honnan hozta magá­nak ezt a feltűnően szép felesé­get, s mivel igen zárkózott életet éltek, ismerősök se hoztak köze­lebbi híreket róluk, számunkra így elég titokzatos családnak ma­radtak egészen az eltűnésükig. De mondom, van nekem mégis a szép Adamecnéről egy különös emlékem, sőt, úgy is mondha­tom, hogy maradandó élmé­nyem. Most már talán elmesélhe­tem. Nyaranként, pergetés után az én dolgom volt házhoz vinni az előre megrendelt mézet. Az­nap reggel, 43 júliusában lehetett nyilván, apám korán útnak indí­tott, hogy a nyolcliteres kisbö- dönt a bicikli csomagtartójára té­ve, s hozzá még a két befőttes- üvegnyi mézet a szatyorban a kormányra akasztva toljam el szépen a fürdősasszony Horváthnéhoz, de igyekezzek, mert hétre már nyitni megy a fürdőbe, ahol egy személyben volt ő akkoriban pénztáros, öltö­zői ruhatáros meg takarítónő is. lpiszmogtam mégis vala­hogy az időt, és Horváthnét már nem ta­láltam otthon. Annak ugyan nem fog örülni, ha a strandra viszem utána a mézet, gondoltam, de én csak lerakom ott neki, hiába zsörtölődik, még mindig jobb, mint ha hazaviszem, és apám leteremt. Megyek a für­dőbe, mi strandnak mondjuk az­óta is, hiszen van gyógyvizes meg úszómedencéje is, hátul pedig ró- zsaágyásos-füves napozókertje, s akkoriban itt még minden új volt, alig öt éve nyittatta meg a község. A kapu nincs bezárva, de Horváthné sem a pénztárban nem ül, se odalent, az öltözőknél nin­csen, visszajövök a portához, és akkor látom meg a cédulát, hogy nyitás 8-kor. Hát az még három­negyed óra, de, mondom, mi job­bat tehetnék, megvárom. Lerak­tam a bödönt meg a szatyrot az öltöző előtti lépcsőre, és odaül­tem. De aztán eluntam, hát ténfe- regtem kicsit a medencék körül, a nagy ugyan le volt eresztve, úgy ■ emlékszem, ezekben a háborús években csak hétvégenként töl­tötték föl, de a kicsibe éppen csor­dogált be vékony sugárban a me­leg termálvíz, belepancsoltam. Aztán vizelnem kellett, hát meg­kerültem a kádfürdők épületét, hogy a csatomaparti bokor mögé húzódjak. Elvégeztem a dolgom, amikor föl­csendül a hátam mögül, hogy..., váljatok, tudom énekelni is:,Álért a nagy szerelmek nem gyógyítha­tók, jöjj, hazudj valami elfogadha­tót, mondd, hogy fenn jártál a csil­lagokban, azt is elhiszem, csak jöjj, csak jöjj, szívem!” És ez csen­gő csalogányhangon ám!, jó, per­sze, a Karády búgógerle altjánál nincs izgalmasabb, viszont emez eleven női énekhang volt! És az alagsori kádfürdőkből jött, ezek mögül a derékmagasságban sora­kozó tejüvegablakocskák mögül, pillantottam oda, nyilván azon a bukóablakon át, amely alig pár centire van csak előrebillentve, így hát látni viszont semmit sem le­het. Hacsak nem... hacsak oda nem kuporodik az ember, és fölül­ről be nem les, hátha. Hát, ha illik, ha nem, így tett az ember, kivált ha tizenhárom éves volt. Nesztele­nül, indiánmódra visszafojtott lé­legzettel kúsztam a leshelyhez. És a szívem majd kiugrott, ám a guta is majd megütött attól, amit ta­pasztaltam. Mert mire sikerült úgy helyezkednem, hogy bal ol­dalról és egészen föntről kukkant­sak be, azt látom, hogy pont be le­het lesni ugyan a falmenti kádba, de abból éppen akkor lép ki egy lábszáracska, bokácska és azzal vége, a dugó is kirántva, s már fo­lyik is le a fürdővíz. A törölköző nő pedig kívül esik a látószögön, nem látni többé, csak hallani, hogy: „Oly hiába oltom el a lám­pát estefelé, nem sötét az én szo­bám sosem, két szemednek izzó fénye ragyog felém, s én nem fele­dem, sosem feledem...” (folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents