Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-08-23 / 34. szám
Kultúra 2000. augusztus 23. 13 Tóth László: Köz-Művelődés-Történet. Gondolatok egy fontos kiadványról 333 oldal - rólunk Lőrincz Zsuzsa: Hullámzás Kocur László „Kötetünk a József Attila-díjas szerző másfél évtizedes kutatómunkájának összegzése, szintézise. Afféle művelődéstörténeti kalauz, mely a (cseh) szlovákiai magyar művelődés - színjátszás, közművelődés, értelmiségi ellenállás - évein, évtizedein vezeti végig az olvasót” - olvashatjuk Tóth László legújabb kötetének fülszövegében. S valóban, ha valaki el szeretne mélyedni a (cseh) szlovákiai magyar művelődés történetében, bízvást fordulhat Tóth László kötetéhez, hisz a szerző a (cseh) szlovákiai magyar irodalom és művelődéstörténet mélyen elkötelezett kutatója. Legújabb, szinte még nyomda- festékszagú/-illatú (erről megA középnemzedék az iskolapadban nemigen tanulhatott erről az időszakról. oszlanak a vélemények) kötete 333 oldalasra sikeredett; a könyv három fejezetből áll. Az első fejezet a „Hívebb emlékezésül...” címet viseli. Aki egy kicsit is járatos irodalmunkban, tudhatja, Tóth László hasonló címmel 1995-ben összeállítást adott ki a jogfosztottság éveinek kordokumentumaiból. Ebben a majd’ 90 oldalas tanulmányában - mely A csehszlovákiai magyarság hangja a „hallgatás éveiben” - alcímet viseli - a szerző újabb szempontokat, adalékokat kíván adni az 1945-1948 közötti időszak feldolgozásához. Tóth - noha nem a valamennyi részletre kiteijedő aprólékos elemzés szándékával, de - összefoglaló igénnyel lép fel terjedelmes tanulmányában, melyet rangos hely illet meg az adott korszakot tárgyaló részletkutatások közt. A kismonográfiányi tanulmányt páratlan adatgazdagság jellemzi, amit 15 év könyv- és levéltári kutatásai hitelesítenek. A rendelkezésemre álló rendkívül szűk terjedelem miatt csak a szerző kéziratos, ill. szamizdat- irodalommal kapcsolatos kutatásaiból szemezgetek. Az iroda- lom/művelődés nélkülinek tartott „néma évek” demitolo- gizációja már Roncsol László ívek és pályák című kötetével megkezdődött, mikor Roncsol szerzőink 1945-1948 közötti verseit elemezte. Ezen a nyomon indult tovább Tóth László is. Zalabai Zsig- mond nyomán a kitelepítéskor keletkezett úgynevezett hírverseket elemzi, ill. variánsokat tár fel. Ezek alkotóival kapcsolatban javasolja, hogy a naiv festészet analógiájára alkalmazzuk a naiv köl- tő/naiv költészet terminusokat. Természetesen ezeknek a verseknek elsősorban dokumentumértékük magas, poétikai mércével mérve kissé „kócosak, ziláltak”, de még így is drámai erejűek. Természetesen (?) a kutató élete sem könnyű, rengeteg - magánlevelekből, hagyatékokból valószínűsíthető - dokumentumot minden igyekezet ellenére sem sikerült feltárni: Darkó István elkezdett regénye, Szenes Erzsi szlovák publicisztikája, Keller Imre zene- történeti írásai, Forgách Géza fogolytábori emlékiratai, Dzurányi László és Nyárai-Nemec Miklós publicisztikai írásait Tóthnak eddig nem sikerült feltárnia. A kötet második tanulmánya a (cseh) szlovákiai magyar színjátszás fejlődését követi figyelemmel 1918 és 1998 között, azaz a hőskortól napjainkig. Nem árt, ha tudjuk, hogy Tóth László a komáromi színjátszás történetét előzőleg már feldolgozta két tanulmánykötetében - a két könyv a „...miként hajdan az apostolok”, ill. a Déryné nyomában címet viseli így meglehetősen otthonosan mozog ezen a területen (is). Sajnálatos módon a magyar színjátszás történetét összefoglaló szintéziskísérletek nem fordítottak kellő figyelmet a (cseh) szlovákiai magyar színjátszás nemzeti színházi kultúránk egészén belül való értelmezésére. Ezért is tekinthető úttörő jelentőségűnek Tóth ezen munkája, bár a II. világháború utáni időszakokból alapos elemzések, részletkutatások állnak rendelkezésünkre Szilvássy József, Miklósi Péter, Egri Viktor, Gyüre Lajos, Kmecz- kó Mihály és mások tollából. Különösen a fasiszta szlovák állam idejének színházi viszonyait elemző tanulmányát ajánlom az olvasók figyelmébe, hiszen nemzetiségi önismeretünknek ez a leginkább homályos foltja: azok közül, akik átélték, egyre kevesebben vannak köztünk, a közép- nemzedék hajdan az iskolapadban nemigen tanulhatott erről az időszakról; a ma iskolapadban ülők meg... - igen, mondjuk ki, hisz többé-kevésbé így van, még ha sokaknak nem tetszik is - a történelemtanár felkészültségétől és jóakaratától függ, mit fognak tudni eleink hányattatásairól. A kötet befejező írását - mely a Köz-Művelődés-Történet címet viseli - vázlatként minősíti szerzője. Ezt akár álszerénységnek is betudhatjuk, hiszen 110 oldalas, adatgazdag tanulmányról van szó, mely - ahogy az előző tanulmány is - ismerős lehet azoknak, akik már megvették A (csehszlovákiai magyar művelődés története 1918-1998 című monográfiasorozatot. Ebben az írásában Tóth arra keresi a választ, milyen irányba fejlődhetett volna a csehszlovákiai magyar közművelődés 1945 után, ill. a „győzelmes február” adta keretek közt, s miért éppen így alakult, ahogy azt ma látjuk. Ha jól emlékszem, 1996-ban (de lehet, hogy ’97-ben?) volt a szerzőnek az Új Szó hasábjain egy többhetes cikksorozata, melyben a csehszlovákiai magyar közművelődés rendszerváltozás utáni atomizálódásának okairól szól. Napilapban publikálni - higgyék el az olvasók - nem tartozik a szakírók ünnepnapjai közé, így amit ott esetleg csak vázlatosan állt módjában kifejteni, azt itt érthetjük meg folyamataiban. Becsüljük meg Tóth Lászlót, s a hozzá hasonló elkötelezett kutatókat. A csehszlovákiai magyar kulturális tényezők tanulmányozása során ugyanis hatványozottan szükség van a jó tudás öt ismérvére (a magányos munka elviselésének készségét előfeltételnek tekintve), a becsületességre, ...mit fogunk tudni eleink hányattatásairól. bátorságra, állhatatosságra, méltányosságra és alázatra. S mindezeken túl a visszhangtalanságot is meg kell említenünk: a magyar- országi recepció csak fél szemmel tekint a csehszlovákiai magyar tárgyú kutatásokra, hazai recepcióról pedig gyakran nem is beszélhetünk, vagy ha igen, az gyakran az enyémhez hasonló érdem nélkül való cikkecskékben merül ki. Hát érdemes... (?) Heti kultúra Könyvespolc Volker Neuhaus: Grass. író a felejtés ellen Nemigen hiszünk manapság az életrajzokban. Olyasmiket kell ugyanis feltételeznünk tárgyukról, az életről és a hozzá tartozó Énről, amely dolgok létezésében ma mintha csupán igen feltételesen (vagy még annyira sem) hinnénk: hogy az Én életének kivehető és önmagában is értelmes rendje, menete (rejtett vagy .nyilvánvaló) „terve” van. Hogy van egyáltalán viszonylag szilárd körvonalú „Én”, amely viszonylag hosszú időn át azonos önmagával, azaz van-e valami, ami felfedezhető, s van-e valami, amit érdemes felfedeznünk az „életrajzírás” nevezetű művelettel. De ha nem hiszünk az életrajzokban, azért még hihetünk az életrajzoknak. Volker Neuhaus kölni irodalomprofesszor Gün- ter Grass-életrajza mindenképp ilyesféle „hihető” munka: a második világháború utáni német prózairodalom legjelentősebb, mindenesetre legnagyobb (világirodalmi) hatású szerzőjéről minden fontosat megtudhatunk belőle, mégpedig a Taine-i hármasság mindhárom tagja, a „faj”, a „miliő” és a „kor” jegyében, amelyek összjátékában a XIX. századi pozitivizmus az élet és az egyéniség megfejtését vélte látni. Hogy hiszünk-e ma is ebKonrád György és Esterházy Péter Somogyi Tibor felvétele Regény esetben viszont, ha sajnos sokáig nem is, de nyilván ismerték a mézet itt, a mi vidékünkön, a hajdani Csa- nád és Békés vármegye határán is azok, akik földjeinket mielőttünk, ide települt szlovákok előtt lakták, és állítólag magyarok voltak. Településünknek ez az elődje rövid életű lehetett, és sok lelket nem számlálhatott, hiszen bizonyos fóliánsok 1557-ből 9 házat, három évvel később 14 családot, 1564-ből pedig 20 kaput jegyeznek, más források pedig azt, hogy ötven évvel később itt falunak már nyoma se maradt, mert e vidék legtöbb községéhez hasonlóan ez is áldozatául esett a török pusztításának. Szól erről majd újratelepülő falunk sorrendben Negyedik Papjának az 1770-es évekből való emlékirata is, hogy tudniillik bizonyos vásárhelyiek tanúsága szerint, kik a gyulai bégnek alattvalói lévén, oda gyakran el-eljártak, élt közöttük egy asszony, ki saját teste keresményével szokta vala adóját a bégnek megfizetni, s ki azt vallá, hogy már akkor Gyula és Vásárhely között egy falu sem létezett. Sőt, mondja a Negyedik, azon testvéreink, kik 1715-ben telepedtek le Csabán, na, ők sem találtak Szolnok és Arad között falvakat. És akkor nyilván méhészeket sem. Hogy a továbbiakban rendesen hivatkozzak most már, ahogy illik, azt írja az előbbi Milota előadásai a méhekről Závada Pál 4. rész krónikás kései utódja, Kokan tisztelendő úr nemrég a Cselári című, tehát a helyi méhészekről szóló (de persze magyar nyelvű) dolgozatában, habár ezt is csak emlékezetből idézem, vagyis nem kizárt, hogy színezem, hogy amikor az a nyolcvan szlovák evangélikus gazdálkodócsaládból, választott bíróból, jegyzőből, lelkészből és tanítóból álló zárt közösség, amelyikből mi leszármaztunk, s amely a Felvidékről főleg Szarvas és Csaba környékére került sok ezer telepes társaságában 1740-ben báró Rudnyánszky József szentandrási uradalmára érkezett, hatévnyi helykereső tülekedés után úgy határozott, hogy deputációt meneszt a báróhoz Pestre, miszerint a beszivárgó katolikus magyarokkal fölszikrázó vallási villongások, valamint az egyébkénti helyszűke miatt is ugyan eressze már őket továbbtelepülni, s erről kössenek kontraktust, ami meg is történt, olyan záradékkal, hogy mindig maguk dönthetik majd el, miféle idegent fogadnak vagy nem fogadnak be maguk közé, és a faji-vallási türelem nagyobb dicsőségére száz egész évig sikerült is kívül rekesztve tartaniok a közibük nem valót. így aztán - 1746. április 24-én, Szent György napján át is hurcol- kodtak a bárónak a mi majdani településünket jelentő, ámde az idő tájt ismert okokból éppen lakatlan pusztájára (na, két szalagvisszatekerés után, harmadszori próbálkozásra csak fölkapaszkodtam a mondat tetejére, most már csak le kell ereszkednem gyorsan), akkor a parasztok - miért, miért nem? - magában a keletkező faluban csak oly igen szűk, 80-90 négyszög- öles háztelkeket osztottak maguknak, hogy ott, egyebek mellett, bizony méhészkedni sem igen lehetett. Összeszorulva, szinte hátukat is egymásénak vetve, zsúfoltan építkeztek és laktak a régiek, sokan szántszándékkal ütötték le kijelölt portájuk határkaróját szomszédjukhoz, rokonukhoz közelébb, mintha valami akolmelegbe akartak volna be- húzódzkodni még a házacskájukkal is, melynek döngöltagyagos padlatát vagy nyolcvan centire leengedték a földbe, hogy alacsony falakat kelljen építeni, s azokon két kicsi ablakot hagytak csak, előre egyet és az udvar felé egyet, épp csak hogy a tyúkólat szemmel tarthassák, mert gyakori volt a tyúklopás, de Isten ments, hogy a házon túl sok nyílás legyen, nehogy kiszökjön a kemence melege, amit igencsak féltettek, hiszen csak kukoricaszárból, szalmából és egyéb gizgazokból nyerték, mert hol volt itt tűzifa, minek a Felvidéken hajdan tetszés szerint voltak bőviben?! agyon féltek az erős téltől. Hogy még méhészkedni sem igen volt kedvük. Na de addig-addig, hogy a házacskákkal sűrűn beépített falu körüli gyűrűben eleink kialakították aztán a cséplés helyszínéül a szérűk területeit, valamint az akiok láncolatát az állatok és azok gondozói számára, mely lábasjószágokkal mitévők is lettek volna, ha nem ide teszik őket?, majd ezeknek a marha-, birka- és disznószarszagú körfalvacskáján túl, a második gyűrűben terültek el a közös legelők, a harmadikban pedig a kinek-kinek a nevére fölparcellázott szántók, mely földekből, bármi hihetetlen, de mint ekkortájt még a Vadnyugaton is, tetszés szerint hasíthattak ki a gazdák megművelendő területeket, s noha egy egész jobbágytelek 60 kishol- dat tett ki, az átlagos létszámú család mégis csak egy negyed telket fogott, amelyen aztán, ahogy tehetsége engedte, előbb-utóbb tanyát épített magának, mely köré gyümölcsfákat is ültethetett, ahol végre boldogan sepregethet- ték a nektárt a méhecskék, akiknek annakelőtte csak az akiok környéke jöhetett számításba, nyilván az azokat körbeövező akácosok gyors elterjedésének hála, emezeket illetően pedig Tessedik Sámuelnek, a szarvasi evangélikus lelkész-botanikus tudósnak, az akác eltökélt szorgalmazójának hála. Véreim, feleim! Magyarok és nem azok, fiúk, lányok, asszonyok! Atyafiak, tótok! E különös, szép órán úgy érzem, most nem volna sem illő, sem logikus, ha úgy nyargalnánk tovább, hogy a környékünkön is megtalálható méhet gondosan el nem helyeznénk fajrokonai közt. Ritkán esik meg, de most úgy érzem, ki kell térnem erre. Nem ittam. Illetve!, pálinkát semmi szín alatt, némi bort legföljebb. Szűkebb pátriánk rovarvilága tehát, mely mint általában, úgy községünkben is elég gazdagon van képviselve, nagyvonalakban így fest: Föllelhető minálunk az orrszarvú tülkönc, a ganajtúrony, a közönséges cserebogár és az agancsár. (folytatjuk) ben a megfejtésben, hogy ebből az összjátékból meg tudjuk-e például magyarázni az 1959-es csodát, a Bádogdob című regényt, amelyben háborús-hiderájos hamvaiból feltámadt a német irodalom, sőt - sokan így gondolják - maga a német nyelv is, nem tudom. De a szükséges adatok - élettörténetiek, irodalmiak, politikaiak - mind ott vannak a könyvben, ki-ki hite-szkep- szise szerint rakhatja őket ösz- sze „magyarázattá”. Neuhaus professzor - talán éppen ezeknek'a mai kételyeknek a tudatában - tartózkodik a nagy teóriáktól és kalandos feltételezésektől, nem kérdez rá például Grass „totemállatainak” (énemblémák?, másság-kivetítések? az embervoltból való i kikfvánkozás lét-jelképezi? társadalmi vagy metafizikai allegóriák? vagy mindezek ; együtt?) különös sorára, a Bádogdob törpéje után a Hun- dejahre (Kutyaévek) farkaskutyáján át a későbbi művek - és címük - csigájára, halára, patkányára és békájára, ennek az egész kellemetlen, nyákos, sokaknak (gondolom) viszo- lyogtató bestiáriumnak a titkos individuálpszichológiai forrásaira és rejtett irodalmi értelmére. De talán éppen ez a könyv legfőbb érdeme: arra késztet, hogy feltegyük az ilyen - bizarr és kevésbé bizarr, de remélhetőleg értelmes - kérdéseket Günter Grassról. (Napvilág, Budapest) A hét fotója
