Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-08-23 / 34. szám
2000. augusztus 23. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Stigmata Hogy mennyire kell komolyan venni egy horrorfilmet, nem tudom. Rupert Wainwright Stigmata című misztikus thrillere érdekes történetet dolgoz föl a horror műfajában szokásos eszközökkel. Frankié Page (Patrícia Arquette) átlagos huszonéves fodrászlány, akivel furcsa, megmagyarázhatatlan dolgok történnek. Minden ok nélkül vérző sebek jelennek meg testén. Hiába fordul orvoshoz, pszichiáterhez, nincs segítség. Egyik legszörnyűbb rohamának szemtanúja lesz egy pap, és Krisztus sebeit véli felfedezni a lányon, ezért értesíti a Vatikánt. Az egyháziak Andrew Kiernant, a tudós papot (Gábriel Byrne) küldik az eset kivizsgálására. Kiernan eddig is sok csoda tanúja volt, és hinne is a lány stigmáiban, ha nem derülne ki, hogy Frankié nem vallásos. Krisztus sebei ugyanis mindeddig kizárólag mélyen hívők testén jelentek meg. A férfi sajnálja a szenvedő lányt, és miközben segíteni próbál neki, olyan titok nyomára bukkan, amelyet a Vatikán legmagasabb körei minden eszközzel igyekeznek elrejteni a nyilvánosság elől... Ennyit a történetről. Csodákban, természetfölötti jelenségekben csak hinni lehet, vitázni róluk nem érdemes. A hatásosan fényképezett, kitűnő színészekkel előadott sztori erősen egyházellenes. Érdekes, hogy semmilyen botrány nem övezte eddigi bemutatóit. Talán éppen azért, mert a horrorfilmeket nem kell komolyan venni. Heti hír A 007-es és az IRA Pierce Brosnan is örül annak, hogy a következő Bond-film a szülőföldjén, Írországban készül. A forgatókönyvírót már el is küldték Dublinba, hadd keressen maga megfelelő helyszíneket a történethez, amely arról fantáziái, hogy miképp „hatástalanítaná” a rebellis republikánusokat a 007-es az IRA-val együttműködve. A film bemutatóját 2002-re időzítették, amikor mindkét fél, a brit és ír deklaráltan és garantáltan megszabadulna fegyvereitől. Skronka Tibor: „Lehet, hogy még egyszer színész leszek...” Jelmezek után egyenruha Komáromban, A szecsuáni jó lélekben Archív felvétel Soóky László _______________ 1962. j úlius 23-án született Párkányban, gyermekéveit Sző- gyénben töltötte. 1980-tól tagja a komáromi Magyar Területi Színháznak (ma Komáromi Jókai Színház), közben 1984 és 1988 között a pozsonyi Színművészeti Főiskola növendéke. Emlékezetes szerepei közül kiemelkedik Káin (Sütő András: Káin és Ábel), Oresztész (Gyurkó László: Szerelmem, Elektra), Z (Csurka István: Deficit). 1994- ben elhagyja a pályát és a színházat is, az említett év augusztus 1-jétől rendőrnyomozóként dolgozik. Mindannyiunk számára nagyon váratlan volt, hogy elhagytad a színészi pályát, s különösen érdekes, nekem pedig megdöbbentő volt a választásod, hogy a rendőrség kötelékébe álltái. Mennyire volt tudatos ez a váltás, rákészültél-e egyáltalán, hiszen a két pálya nagyon mesz- sze áll egymástól? Ha az ember egyszer vált, akkor nagyot váltson. Azt természetesen nem tudtam, elképzelésem sem volt, hogy mibe megyek bele, olyan volt, mint amikor a kocsmapulton megpörgeted az üveget, és valamerre fordulva majd megáll. Az én üvegem szája erre fordult. Persze voltak előzményei a döntésnek, amikről nem szívesen beszélek, s csak a legszűkebb baráti körben beszéltem róluk, de talán tartozom annyival azoknak, akik kedveltek, hogy egyszer végigmondjuk ezt a kellemetlen történetet. A rendszerváltozással kezdődött minden, amikor Beke Sándor sokunk akarata alapján visz- szatért a színházhoz, én pedig a szakma mellett a szakszervezeti elnöki teendőket is végeztem; így jószerével az első naptól konfliktushelyzetbe kerültünk az igazgatóval. Előre bocsátom, hogy akkor is és most is nagyra értékeltem, tartom Beke szakmai tudását és szervezői képességeit, ugyanakkor az emberi tulajdonságai és vezetői módszerei számomra elfogadhatatlanok voltak. Mondanál erről konkrét dolgokat is? Az SOS komáromi színház című kiáltványunk körüli bonyodalmak közismertek, erre nem térnék ki. Az is köztudott, hogy az akkori bizalmi szavazáson a színház igazgatója megbukott. Másrészt viszont alátámasztva az előbbi állításomat, Beke képes volt úgy megszervezni a sajtót, majd a művészi társulat néhány tagját, hogy mindent a maga javára fordított. Innéttől aztán elszabdult a pokol a színházon belül, spiclihangulat uralkodott, mert az igazgató megszer-' vezte a színházon belüli besúgóhálózatát, ha az öltözőkben bárkivel szakmai vagy hétköznapi beszélgetést folytattunk, előbb kinézve a folyosóra becsuktuk az ajtót. Ez volt a suttogások ideje. Annyit tennék még hozzá, hogy Beke Sándor a színházon belül ellenfelemmé vált, de én mint ellenfelet is elismertem őt. Ezek a problémák, amiket felvetettél, 1990 nyarán és őszén közszájon forogtak és a művészi társulat majd minden tagját ugyanúgy érintették, mint téged. A legtöbben mégis ott maradtak, te pedig eljöttél a színházból. Lehet, hogy érzékenyebb vagyok, mint mások, és az is lehet, hogy én mertem váltani. Mindamellett ezek a konfliktusok nem érintettek oly erősen, hogy a pályamódosítást válasszam. Az ok, amiért végül is úgy döntöttem, hogy elhagyom a színházat, egy hosszabb folyamat végeredménye, és lényeget érintve abban merül ki, hogy az említett konfliktusok után három éven keresztül nem kaptam jelentős szerepet a színházban. Ma is azt mondom, hogy ez a leépítésem az akkori igazgató reánk gyakorolt lelki terrorjának a része volt, én pedig nem voltam hajlandó meakulpázni és dörgölődni. Hogyan lettél rendőr? Vélatlenül. Győrben játszottunk Az ember tragédiáját, és a fogadáson megszólított az egyik epizódszereplő apja, hogy nem lenne-e kedvem váltani. Rövidesen elmentem tájékozódni a rendőrségre, és pár hónapon belül állományba kerültem. Jelenleg századosi rangban vizsgálótiszt vagyok, és 38 évesen lettem joghallgató. Mi maradt belőled a színházból? Jó és rossz emlékek. Nem teszek különbséget közöttük, így fogadom el, ahogy jönnek. Színházba járó ember vagy? Nem, csak elvétve megyek be a színházba. Ki maradt az egykori barátok közül? Mokos Attilával ma is ápoljuk a baráti kapcsolatot, D. Németh Istvánnal is, Ropog Józseffel, aki a legjobb barátom volt, most nem tudom, hogy hányadán állok, mert én barátomnak tekintem, ő pedig lehet, hogy nem. Nehezen tudom elfogadni, hogy megszűnt a színházhoz kötődő viszonyod, hiszen eddigi életed leghosszabb idejét ott töltötted. Ha rágondolsz, hogyan jut az eszedbe a színház? Mivel racionális ember vagyok, napközben szinte soha nem gondolok a színházra. Álmomban viszont olykor előkerül, mégpedig oly módon, hogy be kell mennem a színpadra, jelenésem van, én pedig elfelejtem a szöveget. Minden alkalommal ugyanaz: nem jut eszembe a szöveg. A múltkor például a Tartuffe. Ilyenkor mindig meggyötörtén ébredek, ami szerintem annyit jelent, hogy a tudatalattim még mindig a színházban működik. Ahogyan most beszélsz, minden, ami a színházzal kapcsolatos, múlt idejű, és véglegesnek tűnik. Valószínűleg végleges, legalábbis a nyugdíjaztatásomig, ami tizenöt évet jelent. Lehet, ha utána eszébe jutok valakinek, és meghívnak egy vendégjátékra, nem biztos, hogy nemet mondanék. Valahogy úgy él ez bennem, hogy színész voltam, lehet, hogy még színész leszek, most nem vagyok az. Száz éve született Passuth László. Dicsérték, kárhoztatták, kiátkozták, agyonhallgatták, az olvasók viszont mindig ragaszkodtak hozzá r Úgy gyönyörködtetett, hogy közben tanított is Varga Lajos Márton_______ Dicsérték, kárhoztatták, kiátkozták, agyonhallgatták. Voltak, akik esztétikai, akadtak, akik irodalmon kívüli megfontolásból. Meggyőződésből, érdekből, irigységből, politikai feladatként. Ki tudja, miért? Sok mindent előhívhat az emberekből, ha valaki, mint Passuth László is, százezres példányszámban kiadott, egyebek közt angolra, németre, spanyolra, franciára, portugálra, olaszra, hollandra fordított, ráadásul évtizedeken át a húsz legolvasottabb magyar szerző egyike. Semminek lenni, vagy alig valaminek az irodalmi, és ugyanakkor mindennek lenni az olvasói kánon felől - némely kritikusnak meg kell az ilyesmitől bolondulnia. Vádolták romantikus-illúziós szépségkultusszal, giccsesség- gel, belletrisztikával, kultúr- pesszimizmussal, szemérmes kispolgári dekadenciával, sznob műveltségimádattal, illedelmesnek álcázott fülledt erotikával, a fényekhez való görcsös ragaszkodással, a tények feícicomázásával, szembeötlő (értsd: beteges) vonzódással a kuriózumok, a dekora- tivitás, a moralizáló általánosság iránt. Szemére hányták a széles népi motiváció, a társadalmi hitelesség, a valóság ismeretének és tiszteletének hiányát, realizmuselle- nességét. De meg-megvereget- ték a vállát, mert úgy találták, hogy munkássága Jelentős rétegeknél a ponyvától, az egyértelműen káros giccstől az igazi irodalomig vezető út egyik állomását jelentheti”. És kiadták. Minden esztendőben, ma már hihetetlennek tűnő példányszámban. Támadások voltak ezek, semmi kétség. A hatalom éber figyelmének demonstrációi egy másik világból maradt, gyanús, az uralkodó értékekkel ugyan kompromisszumot kötő, mégis a maga eredeti vonzalmait és elveit követő író mindig más művének ürügyén. De ugyanakkor a megbecsülés is kifejeződött benne. Passuth László hasznosságának, fontosságának, szellemi-politikai beágyazottságának új és új elismerése, megerősítése. Tagadhatatlanul szüksége volt rá a kádári konszolidációnak, ahogy Berkesi Andrásra vagy Szilvási Lajosra. Igen, Passuth László hasznos volt, fontos volt, ártalmatlan volt. Ne felejtsük: 1919-től, harminc éven át, megbecsült banktisztviselőként, majd 1960-ig az Országos Fordító- iroda szolid alkalmazottjaként dolgozott. Latin, angol, francia, német, olasz, görög, spanyol és portugál nyelvből fordított. Azt se felejtsük, hogy 1948-ban kizárták az írószövetségből, 1956-ig csak álnéven írhatott. Mindez nem múlt el nyomtalanul. A tisztviselő- ség se, a kizárás se. Kerülte a tabukat, az elnémított életeket, a megengedhetetlen mondatokat, a tilalmas poétikákat, a nemkívánatos formálási módokat. A már ifjúságától élni nem érdemesnek tartott jelen sem érdekelte, hanem csak a múlt. S nem kívánt többet, hagyják benne elmerülni, róla írni, mesélni - Horatiust, gyönyörködtetni és tanítani elve szerint. Akkor meg miért ne adták volna ki, akár többször is az olyan műveket, mint az Esőisten siratja Mexikót, A bíborban- született, a Ravennában temették Rómát, a Sasnak körme között, a Négy szél Erdélyben, a Sárkányfog, A mantuai herceg muzsikusa, a Lagúnák, A harmadik udvarmester, az Aranyködben fáznak az istenek? Visszaemlékezéseinek négy kötetében az államosított és átpolitizált világból való kilépésről beszélt. Arról a vágyról, hogy megtalálja, amitől a jelenben megfosztották: történetben a történelmet, műveltségben a hagyományt, régi világokban azt, amiért - tekintet nélkül bármi másra - önmagáért is érdemes élni. Mondjuk, a szabadságért. Vagy a szépségért. Az értelmes munkáért. Lényegre mutató megállapítás, mert leginkább ez a vágy különbözteti meg őt a műfaj más, hasonlóan nagy sikerű figuráitól. S alighanem ez a nagy erejű vágy szólította meg és tartja az életmű mellett olvasóit mindmáig.
