Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-08-16 / 33. szám
Kultúra 2000. augusztus 16. 13 Emir Kusturica egyszerre több dolgot csinál. Filmrendező és rockgitáros A bosnyák mágus „Most a Cyranóval foglalkozom.” Müllner Dóra _______________ Emir Kusturica, amikor A papa szolgálati útra megy című filmjé- vel megnyerte első cannes-i nagydíját, maga helyett az ünnepségre egy táviratot küldött. Sajnos, nem tud menni, mert a barátja lakását tapétázza. A mozi politikai fenegyerekét mindig sokan támadják, de ha filmet csinál - Underground, Arizonai álmodozók, Macska-jaj - általában elviszi az ilyen szokásos szobrocskát. Ön Párizsban él, mégis a legismertebb jugoszláviai bosnyák filmes. 1988-ban emigráltam, de az első demokratikus választások idején megpróbáltam visszatérni a hazámba, hogy segítsek. Ám elkezdődött a háború, és akkor végleg eljöttem. Az utolsó filmem, a Macska-jajt viszont nagyrészt Szerbiában forgattam. Néha magam is megrémülök: már több mint huszonöt éve készítek filmeket. És első filmem is pont olyan hangulatú volt, mint a későbbiek. Filmjeim hősei mindig szoros kapcsolatban állnak az őket körülvevő világgal, társadalommal, de ez most jobban érdekli a nézőket, mint korábban. Amióta a háború miatt a balkáni területek ismertebbé váltak, talán többen kíváncsiak a filmjeimre. Miért fontos önnek a zene? A filmrendezés leginkább a zeneszerzésre hasonlít, sokkal jobban, mint az írásra vagy más művészeti ágra. Ezért én olyan zenésznek tartom magam, aki filmeket készít, bár nem a zenélésben vagyok a legjobb. A No Smoking- bán gitározni nekem hobbi, de egyre fontosabb! S főként azért, mert filmjeimben a zene és a kép sosem független egymástól. Az agyamban ez teljesen összekeveredik. Célom, hogy visszaállítsam a művészetek sokszínűségét, sokoldalúságát. Sokszor úgy érzem, nem az a cél, hogy az embereket rávegyék, keressenek valami jót az életben. A zene és a mozi fontos része ennek az életnek, és szerintem filmet készíteni olyan, mint zenét szerezni, és zenélni legalább annyira szeretek, mint filmet rendezni. Ennek ellenére mégis a filmjei kapcsán ismeri a nagyvilág. Mi az, ami még a zenénél is fontosabb? A filmkészítés. A legfontosabb, hogy érzelmekről szóljon. Itt nem azokra a szabványosított érzelmekre gondolok, amikre a hollywoodi filmek építenek! Azok a filmek csak sokkolni, megrémisz- teni akarnak, miközben pusztán felületes reakciókat váltanak ki a nézőkből. Én azt szeretném elérni, hogy a filmjeim mély emberi érzéseket keltsenek. Ezért mindig az vezérelt, hogy visszatérjek a családhoz, ahhoz a titokzatos tartományhoz, amely mély emberi érzelmeket képes szülni. Arra akarom kényszerítem a nézőimet, hogy az érzelmeik vezéreljék a gondolataikat. Éppen ezért minden adandó alkalommal emlékeztetni akarom az embereket arra, hogy valami hiányzik a mostani amerikai és más hasonló filmekből. Az én filmjeimben valódi emberi érzelmek határozzák meg a történetet, melyek érzelmi reakciókat váltanak ki a közönségből. Nagyon sok zenész-rendezőt ismer a zenei és a filmes élet. Ilyenek például Hal Hartley és Pedro Almodovar. Ön is a kétműfajú alkotók közé sorolja magát? Én sokkal inkább a társaság miatt veszek részt a zenekarban, és nem mint valódi alkotó. Nekem a zenélés az emberek, a társaság miatt fontos, és nagyon jó, hogy nem vagyok frontember, mert nem jár annyi felelősséggel. Felelősségvállalásból elég nekem a filmrendezés. De nagyon büszke vagyok arra, hogy először Euró- pa-szerte az én filmem, az Underground által lett ismert a Boban Markovi Orkestar. Emiatt fontos, hogy a filmben hallható zenekarok turnézzanak a világban? Ez szerintem pozitív visszacsatolás, hiszen a filmjeimet meghatározzák a zenék, amelyek önmagukban is nagyon jók. Nem is beszélve arról, hogy szerintem azok a muzsikák, amelyekkel 20-30 éve együtt élünk (a rock and rollra gondolok), előbb- utóbb eltűnnek. Sokkal izgalmasabbak manapság a tradicionális zenék, amelyek a világ újonnan felfedezett helyeiről jönnek, sokkal izgalmasabbak, mint az angolszász mintát utánzó rock and roll. Van persze néhány kivétel, vannak néhányan, akik ezt jól csinálják. Ilyen például Iggy Pop, de alapvetően sokkal izgalmasabb egy jó arab zenét vagy más tradicionális alapokat használó muzsikát meghallgatni. Attól tartok, hogy a rock and roll inkább társadalmi magatartás, de nem az a zene, amiért meg tudnánk halni. A társadalmi magatartást említette. Ön is ott játszott a háború alatt a hidakon? Nem, de csak azért, mert nem voltam otthon. De bandám, a No Smoking játszott, és természetesen én is ott lettem volna velük, ha Szerbiában tartózkodom! Hiszen semmilyen politika vagy történelmi indíték sem lehet ok arra, hogy igazoljon bármiféle bombázást. Bármennyire is el akarták tüntetni Milosevicset, a bombázás nem volt jó módszer, így őt csak megerősítették, és ugyanakkor az ott élő embereket támadták. Hiszen Milosevics egy jól megerősített bunkerben vészelte át a bombázásokat, míg a többi embernek nem volt ilyen lehetősége. Most milyen tervek foglalkoztatják? Tervezek egy szerelmi történetet, amelyet Montenegróban forgatnék, s egy ’92 és ’95 közötti, Boszniában élő fiatal párról szól. Egy másikat Amerikában készítek. Az a Cyrano modern kori változata, természetesen Orr címen. Majd meglátjuk. Heti kultúra Könyvespolc Mészöly Miklós: Érintések Az „érintések” Mészölynél műfaj is, nemcsak köteteim. Nagyobb lélegzetű esszéi mellett e feljegyzések a valóság és a szellemi tájékozódás impulzusainak rögzítését, feldolgozását, a viszontimpulzus forró tettenérését jelentik. Talán meglepően hangzik e bűnügyi hasonlat, de Mészöly, aki előszeretettel nevezi magát nyomozónak, „érintéseiben” valóban a gondolatok in flagranti el- csípését tekinti fő küldetésének. Nem véletlenül. A kor, amelyben ezek az írások születtek, enyhén szólva nem kedvezett annak az előítélet-mentes szellemi affinitásnak, amiről Mészöly az irányított és manipulált irodalmi élet hol erős kézzel, hol engedékenyebben képviselt normái közepette sem volt hajlandó lemondani. Hosszú ideig épp ezért ő volt az élő magyar irodalom „fekete báránya”, akinek fő bűne a gondolati szuverenitás és öntörvényű- ség volt. Sokunknak, akik egy-két-három évtizeddel után kerültünk be az irodalmi életbe, a hivatalos, merev ideologikusság idején nemegyszer igazi intellektuális szenzációt, de legalábbis új látószöget, új perspektívát jelentettek Mészöly eretnek „érintései”, amelyekben olyan hatások és eszmék tükröződtek (Beckett, Camus, Wittgenstein, Teilhard de Chardin stb.), amelyekről akkoriban alig lehetett hallani, s ha mégis, csak egészen más hangfekvésben. Az egykori kultúrpolitika, a maga totalitárius beidegződéseivel, Mészölyt hosszú ideig ideológiai ellenségként kezelte, holott ő csupán a szellemi érzékenység formálódására kívánt hatással lenni. Meg is volt a hatása, annak ellenére, hogy „érintései” csak elvétve, folyóiratokban jelenhettek meg, kötetben csupán 1980-ban. A jelen kiadvány azonban (ezt Thomka Beáta rendezte sajtó alá) nem egyszerűen ama első kiadás felújítása, hisz abban műfajilag másnemű írások is voltak (esszék, naplók), másrészt már csak cenzurális okokból sem jelenhetett meg akkor az író valamennyi „érintése”. így a mostani gyűjtemény, amely A pille magánya, az Otthon és világ kötetekből, sőt folyóiratközlésekből is átvesz bizonyos darabokat, tekinthető az első teljes és műfajilag is „tiszta” Érintések- kötetnek. Sőt, túl e filológiai jelentőségen, bizonyos spirituális meglepetést is tartogat: ma, amikor az egykori tabuk ledőltek, s minden tájékozódni vágyó hozzájuthat ahhoz, amire szomjazik, Mészölynek továbbra is érvényes üzenete van e tájékozódás hogyanját illetően. Nemcsak a gondolati tágasság igényét fogalmazza meg, hanem a szellemi érzékenység fontosságát is: a primer hatások tudatosítását, a szellemi önismeret követelményét is. Jelenkor-Kalligram 2000, Budapest Regény G örög írók és filozófusok hada csatiakozott eztán a magasztalás- hoz: Demokritoszt a lányai vették rá, hogy rendszeres mézfogyasztással nyújtsa meg az életét, s filozófusként is vallotta, hogy a testet belül mézzel, kívül pedig olajjal kell táplálni. Élt is boldogan 109 évig. Püthagorász azt hirdette, hogy a méz tisztítja a gondolatokat, ezért főleg csak mézes kenyeret evett, ugyanerre biztatva tanítványait is. Arisztotelész pedig állítólag egy egész könyvet írt a méhekről, én sajnos nem láttam, de szívesen belenéznék, ha megvolna magyarul. Emlegetnek továbbá egy Diodorosz Szikulosz nevű történetírót, aki szerint az embert a nimfák tanították meg a méhészkedésre, mégpedig Attikában mutogatták meg egy Ariszteiosz nevű szerencsefiának, hogyan kell kasokat fonni és a kaptárköveket úgy vájni ki üregesre, hogy ott méheket lehessen tartani. Hát nekem az ilyen történész tetszik! Aki skrupulusok nélkül odainti még a tudományos históriába is a lenge nimfát, és senki se mondja rá, hogy a nyálcsorgató vén disznó makkal álmodik! Vagy hogy mondjam?, csiklóval, ha így stílszerűbb. Mézes ajakkal. Már bocsánat a szóért. De ezt majd lehet, hogy letörlöm, most iszom egy kortyot. Jó, mondom tovább: A régiek közül a rómaiak írtak a legtöbbet a méhészetről, mert őnáluk ez az általános műveltségnek volt része. Magyarán bunkónak számított, aki nem tudta, mi az a propolisz, a raj- zási ösztön vagy a virághűség. Vagy hogy mely isteneknek mikor illik odavinni a mézzel lelocsolt álMilota előadásai a méhekről Závada Pál 3.rész dozati ételt, a meleittát, és hogyan kell azt elkészíteni. Következésképpen nemcsak a természettudósok írták meg a szükséges isme- retteijesztő műveket, hanem a történészeket, sőt a legnagyobb költőket is foglalkoztatta a téma, mint Vergiliust és Ovidiust. Utóbbit elsősorban, nem először és utoljára a világtörténelemben, a szerelmi szál: Ars amatoria című könyvében szerelemfokozó szerként ünnepli a mézet. A természetrajzosok józanabbja viszont fölhívja persze a figyelmet az önmegtartóztatásra is. Szép dolog a szerelem, de éppen ha méhekkel készülsz foglalatoskodni, csitulj le és mosakodj meg, mert ezek viszont megvadulnak a szagától. Csakúgy, mint az illatosítószerekétől. Tanítja Plinius. Egy COlumeUa nevű tudós gazdálkodó és apiárius pedig még szigorúbb: Kerek perec megtiltja, hogy méhészkedés előtt három nappal szerelmeskedjünk, továbbá hogy lerésze- gedjünk, sós és fűszeres ételt együnk, különös tekintettel a fokhagymára, és ő is előírja az alapos mosdást. De nemcsak azért kell így cselekednünk, mert különben összevissza leszünk csípve, hanem azért is, mert ha megszegjük azokat a tilalmakat, amelyek elejét vennék az illó szagoknak, az a méheket zavarja, rossz nekik. És ne bántsd a méhet, hisz ő is érez. Ideillik, ezért be kell toldanom, de nem tudom, szabad-e, Mariskám, fogd be a füled. Hogy ugyanis a fentieket magam is meg tudom erősíteni, bár még ma sem hiszem el, hogy ez a dolog törvényszerű volna mindig. Még legénykoromban történt, mikor az én Marikám ölelgetésére minden alkalmat megragadtam, ami kínálkozott, sőt még azt is, ami nem. De hát a menyasszonyom viszont, úgy éreztem, ha csupán megszólal, elmosolyodik vagy akár csak megmozdul is, folyton kínálkozik, miközben persze oda nem adta volna magát. Ezért aztán mindig olyankor volt velem merészebb a ruhácskái alá is betapogatni hagyó ölelkezésben, ha a hely vagy a helyzet képtelensége miatt nem kell attól tartania, hogy túl messzire jutnánk, vagy neadjisten a célba, így történt ez aznap alkonyaikor is, amikor becsaltam néhai Maco nagyapám méhesébe. N yár eleje volt, perge- tés előtt, az akác-fő- hordás véget ért, a lépek már szépen kihizlalva, pecsételve, a méz megérett, a lecsitult méhek egy része pedig szépen csomóban csücsült vagy csüngött a szállódeszkák alján, semmi mozgás. Mi pedig ott bújtunk össze a deszkanyoszolyán ülve a napraforgószár kerítés, a kaptársor meg a nyíló mályvarózsák takarásában, mi tagadás, egyre föl- hevültebben. Merthogy a nyelvem már zabolátlanul csúszkált föl-alá az áhított nyakon, álion, orcákon, pillákon, ajkak és keblek közt, az ujjaim pedig a szoknya alatt jártak, amit csak vontam egyre följebb, és furakod- tam, amerre kellett, míg az én Mariskám szédülten sóbajtozott a fülembe. És nyilván ezért nem hallottam meg a fölbolydulást, ahogy a méhfürtök bevadulva nekilódultak, hanem csak Marika megvonagló jajkiáltására kaptam föl a fejem: Hát a szoknya körül ott támad már az egész raj! Menyasszonyom pedig ellök, fölpattan, és rémülten csapkodva le magáról a méheket menekül. Mikor utolértem, bosszúsan hányta szememre, majd vigasztalásomtól elsírva magát panaszolta, hogy fönt, combjának az érzékenyebb belső felébe szúrta bele egy méhecske a fullánkját. De hogy csókkal gyógyítsam, vagy hogy legalább megvizsgáljam neki a sebesülése szépséges helyét, hát erről hallani se akart. Erre azt ajánlottam cserébe, hogy bedugom a karomat a kaptárba, mint egy Mucius Scaevola, és akkor kölcsönösen ápolhatjuk majd egymás sebeit, mire ő nevetve vonszolt el a méhestől. De itt akkor le is zárhatjuk ezennel az ókort. Tudvalévő, hogy a helybeli öregek még ma is gyakran hívják a kaptárt klátnak, ami annyit tesz: tuskó - szűkebb értelmű és tájnyelvi szóval: köpű. Bizonyságául a kivájt fatörzs méhodú céljára való alkalmazásának. Körzetileg illetékes hely- történetünk ebből kifolyólag úgy tartja, szlovák telepes őseink ilyen fába vájt méblakásokat hozhattak magukkal Hontból, Nógrádból vagy Gömörből az eredetidőkben, Mária Terézia uralkodásának közepe táján, a nagy letelepítések során, és ezeket a tuskó-kaptárakat használták (tetejükön fedél, alul röp- nyílás, belül léptartó pálcikák), míg át nem tértek majd a szal- mafonatú kasokra (tótul kvose, kosárfűzvessző vázon szoros szalmafonat, majd az egész betapasztva agyagos, pelyvás sárral). Azt is mondják - és akkor már persze írják is -, hogy az alföldi szlovákoknál a méhészkedés az Alföldre való letelepedéssel egy időben terjedt el. Persze, hiszen annakelőtte még nem alföldiek, hanem felvidékiek voltak. De ha félre is a tréfát, akkor is mondhatom nektek akár úgy is, hogy amióta világ a világ és virág a virág, méhészkedtek a szlovákok is, csakúgy, mint a többi népek, tán csak az eszkimókat kivéve, nem? (folytatjuk)
