Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
2000-01-26 / 4. szám
3 2000. január 26. Az ENSZ adatai szerint a létminimum határán tengődik a szlovákiai családok 19 százaléka Szegénység Szlovákiában Csala Patrik „A szegénység olyan állapot, amelyet elsősorban az alapvető élet- szülcségleti cikkekhez és a szolgáltatásokhoz való hozzáférhetőség hiányával jellemezhetnénk. Az egyén, család vagy valamilyen szociális csoport nem képes önerejéből biztosítani legalapvetőbb életszükségleteit sem. Ezért más intézmények (állam, község, civil szféra, egyház stb.) segítségére szorul. A szegénység olyan állapot, amikor a bevétel nem elegendő a létminimum feltételeinek fedezésére.” (Stefan Striezenec: A szociális dolgozó szótára, AD Kiadó 1996, Nagyszombat). Az ENSZ 1993-as adatai szerint a létminimum határán tengődik a szlovákiai családok 19 .és a gyermekek 26 százaléka. 1994-ben 550 ezer (10,3 százalék) volt a szociálisan rászorultak száma; ez 1995-re 630 ezerre duzzadt, és a szakemberek becslései szerint még mérsékelt gazdasági fellendülés esetén is évente 60-80 ezerrel növekszik (növekedhet). A szegénység, sajnos, kézzelfoghatóan jelen van a szlovák társadalomban, és egyre nagyobb méreteket ölt. Elsősorban a szociálisan rászorultakat érinti, tehát azokat, akik nem tudnak önerejükből javítani életkörülményeiken. Ide sorolhatjuk a lakosság nem termelő csoportját: a rokkantakat, a szellemi fogyatékosokat, a gyermekeket, az idős nyugdíjasokat. Ők magas vagy éppen alacsony életkoruk, testi adottságaik (illetve fogyatékosságuk) és egyéb okok miatt egyszerűen nem versenyképesek a munkaerőpiacon. Márpedig azt, hogy jobban éljenek, egyedül munkával tudnák elérni, mivel ezt a jelenlegi szociális juttatások nem biztosítják számukra. Nem csoda, ha egyre nagyobb méreteket ölt a kukázás, a koldulás, de a bűnözés és a gyermek- munka is. Sok idős nyugdíjas ha élni akar (már nem csupán jobban élni!) egyszerűen rákényszerül, hogy kukázzon. Ami néhány évvel ezelőtt még szégyen volt, az mára már természetes, hétköznapi dologgá vált. De a legszomorűbb az a tény, hogy az egészséges, termelőképes felnőtt lakosság jelentős része is lassan 9 szegénység szintjére süllyed. A széles középréteg, amelynek a társadalom tartópillérének kellene lennie, teljesen elvékonyodik, és alsóbb szintre süllyed. És itt nem csupán a tartósan munkanélküliekre gondolok, bár tény, hogy elsősorban ez a réteg a leginkább veszélyeztetett. A mai szlovák valóságból fakadóan e veszélyeztetett csoportba tartoznak azok is, akik rendszeresen és tisztességesen dolgoznak, fizetésük megüti az átlagot, mégsem tudják belőle rendesen eltartani a családjukat. Ezeknek a családoknak jól meg kell gondolniuk, hogy mire költsék még az aprópénzt is. Nem állítom, hogy kifejezetten nyomorognak vagy éheznek, de tény, hogy a nagyon veszélyeztetett csoportba tartoznak, mivel nem engedhetik meg maguknak a nyugodt pihenést, mert egyre több munkát kell vállalniuk; nem vásárolhatják meg a legegészségesebb élelmiszereket, mert drágák; nem fordulhatnak a legjobb orvosokhoz, mert nincs rá elegendő pénzük. És még sorolhatnánk. Már ebből is egyértelműen kitűnik, hogy egészségük máris nagy veszélyben van. Más szemszögből nézve már ők is a szegények közé tartoznak, ugyanis Lyotard szerint a korszerű szegénység nem csupán a már fent leírtakban nyilvánul meg, hanem abban is, hogy az ember az anyagiak hiánya miatt nem képes kielégíteni kulturális és szociális szükségleteit. Vagyis: nem járhat moziba, színházba, nem vehet folyóiratokat, könyveket, nem utazhat, nem kirándulhat, nem járhat társaságba, mivel a megkeresett pénz elmegy élelmiszerekre és más létszükségleti cikkekre. Ha Lyotard elgondolásának tükrében elemeznénk a szlovákiai szegénység fogalmát, félő, hogy megdöbbentő következtetésekre jutnánk. De most ejtsünk néhány szót a szegénység legszélsőségesebb megjelenési formájáról, az utcán élő nincstelenekről. Ők a hajléktalanok. Számukat illetően, sajnos, nem tudunk pontos adatokkal szolgálni, mivel ez idáig még nem készült pontos felmérés. Becslések szerint Pozsonyban öt- száz-hatszázan lehetnek, de minden nagyobb városban láthatjuk őket. Sőt, mára már oda jutottunk, hogy a hajléktalanok megjelentek a kisebb városokban is. Pozsonyban található a legtöbb hajléktalan. Az itt lakó akarva- akaratlanul szinte naponta találkozhat velük, amint parkok kopott padjain alszanak, a szemét- tárolóban turkálnak, vagy templomok előtt koldulva próbálnak sajnálatot kelteni a járókelőkben. Megdöbbentő, de sok kispénzű nyugdíjas is rákényszerül, hogy az utcán kolduljon, vagy piacok környékén, aluljárókban árulja szedett-vedett cókmókját. „Jobb” esetben valamilyen vadvirágok vagy gyümölcsök eladásából próbálnak javítani sanyarú helyzetükön. Gyakran látni töpörödött nénikéket, amint kisszékü- kön ülve szomorúan szemlélik a járókelőket, és közben arra várnak, hogy valaki odalépjen hozzájuk, és vegyen tőlük valamit. Julka néni a Nagyszombati vámnál levő aluljáróban szokott szotyolát, tökmagot, nyáron szamócát árulni. Ha más nem akad, akkor körülnéz otthon, s valamilyen öreg ruhadarabokat (kendőket, blúzokat) árusít. Elmondása szerint gyakran jár a nagypiac mellé is, bár ott túl sok az árus, és nagyon nehezen tud valamit pénzzé tenni. Julka néni hatvanhét éves, özvegy és rokkantnyugdíjas. Ha kifizeti kis lakásának rezsiköltségét, alig marad valami a szerény nyugdíjából. Régebben még takarítást vállalt, de ezt romló egészségi állapota miatt nem bírta tovább csinálni. Azóta „pia- cozik”. S hogy ebből mennyi jön össze havonta? Hogy az ő szavaival válaszoljak: „Nem sok, ajaj, bizony nem sok! De mégis, az embernek kell valamit csinálnia, és legalább nem ülök otthon, emberek között vagyok. Megismerkedtem itt néhány jó, hozzám hasonló asz- szonnyal, akikkel jól elvagyunk egész nap. Csak a hidegtől félek, mert télen nagyon rossz egész nap itt ücsörögni.” Egy kirívó eset Nagykürtösről. Ondrej és felesége romák. Évek óta munkanélküliek. Egy utcai kukában turkáltak, amikor felfigyeltem rájuk, és rövid töprengés után megszólítottam őket. Először nem vettek figyelembe, s eltartott egy darabig, amíg tudatosították, hogy nem akarom őket elzavarni, csupán a sorsuk iránt érdeklődöm. Panaszos szóáradattal válaszoltak. Főleg Ondrej beszélt, felesége tovább kotort a szemétben. Elmondta, hogy két évvel ezelőtt még rendes lakásuk volt, s a lakbért keserves munkával, úgy- ahogy, de hónapról hónapra mégis sikerült kifizetniük. Azután azonban bekövetkezett, amitől mindketten rettegtek: Ondrej elveszítette a munkahelyét (felesége már azelőtt is rokkantnyugdíjas volt). A lakbért és a rezsiköltséget már nem tudták fizetni, ezért sok hasonló helyzetű családhoz hasonlóan a Vasút utcai úgynevezett „szociális lakások” egyikébe kellett költözniük. Ondréj elmondása szerint nekik „szerencsére” nincsenek gyerekeik, mert az asz- szony állandóan betegeskedett. „Mert így is nehéz megélni! A szociális segély kevés, nagyon kevés. Még jó, hogy eddig nem sokan kukáznak Kürtösön, így több holmi jut nekünk. Az emberek ugyan furcsán néznek ránk, de néhol már megszoktak bennünket. Sőt van, ahol örülnek, hogy elviszünk néhány kacatot.” Ez a két példa is jól illusztrálja, hogy a szegénység mennyire komoly problémát és lehetséges veszélyt rejt magában. Az okok különbözőek: az erős tőke hiánya, az állam által rosszul működtetett szociális védőháló, a civil szféra kiépületlensége, a kisvállalkozások hiánya, a családellenes lakás- és szociális politika, a magas adóterhek, a sikeres vállalkozók és menedzserek emberiességének és józanságának hiánya, a lakosság aránytalan elöregedése, és sorolhatnánk tovább. Az okok elemzése egy külön tanulmány alapjául szolgálhatna. A legijesztőbb azonban mégis az, hogy a lakosság húsz-harminc éven belül annyira elöregedik, hogy a munkaképes, termelő réteg (vagyis a fiatalok) csak nagyon nehezen vagy egyáltalán nem lesz képes eltartani az aránytalanul nagy számú idős nyugdíjast. Ezt pedig nem lehet egyszerűen a nyugdíjkorhatár emelésével meggátolni vagy megelőzni. Csupán az összes okot figyelemmel kísérő, összehangolt, hosszú távú munkával és józan, érett, „emberbarát” politikával felkészülni rá és kezelni. A szegénység persze mindig jelen lesz a társadalomban, de az egészséges társadalom képes megbirkózni ezzel a gonddal. Pozsonyban él a legtöbb hajléktalan. Sok kispénzű nyugdíjas koldulni kényszerül. A legveszélyeztetettebbek a rokkantak, a szellemi fogyatékosok, a gyermekek és az idős nyugdíjasok. A szegénység, sajnos, kézzelfoghatóan jelen van a szlovák társadalom Az egészséges, munkaképes felnőtt lakosság jelentős része is lassan í
