Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
2000-06-07 / 23. szám
Kultúra 2000. június 7. 13 Tíz színhelyen táncegyüttesek, hagyományőrző tánccsoportok, szólótáncosok, dalosok Millenniumi Sokadalom „Színes a kínálat, csak tessék, tessék!” Prikler László felvételei Takács András ____________ A Kárpát-medencében a millenniumi évforduló legnagyobb néptáncos, népművészeti rendezvénye a Novák Ferenc Kos- suth-díjas koreográfus és csapata által megálmodott Millenniumi Sokadalom rendezvénysorozata lesz. Összesen 10 színhelyen valósul meg. Főleg táncegyüttesek, hagyományőrző tánccsoportok, szólótáncosok, dalosok előadásaira építve készülnek az egyes bemutatók műsorai. A rendezvénysorozat a Kárpát-medence magyar népművészetének, hagyományainak, népi mesterségeinek ünnepe; június-júliusban hat helyszínen valósul meg: június 23-25. Diósgyőr, június 30. - július 1-2. Gyula, július 7-9. Pécs, július 14—16. Kolozsvár, Július 21-23. Észak-Komárom- Dél-Komárom-Tata, július 28-30. Marosvásárhely. Ezeket a rendezvényeket követik augusztus 18-20-án Budapesten a régiók legjobbjainak és a budapesti csoportoknak közös bemutatói. A felvidéki magyar kultúrát képviselő együttesek Diósgyőrben, Észak-Komáromban, Dél- Komáromban, Tatán lépnek fel. A szereplésre kiválasztott hazai csoportjaink, szólistáink, valamint kézművesek a felkérést már megkapták. Budapestre, az országos rendezvényre jutás lehetőségét a regionális rendezvényen való sikeres szereplésük határozza meg. Az egyes régiókból csak a legjobbak jutnak tovább. A Szlovákiai Magyar Folklórszövetség biztosította a szereplők kiválasztását és felkészítését. A Millenniumi Sokadalom bemutatósorozat 2000 júniusában indul, és Magyarországot, illetve a Kárpát-medence magyarlakta tájait: a Felvidéket, Erdélyt, a Délvidéket és Bur- genlandot bejárva augusztus 18-20-án a Budavári Palotánál a Mesterségünk Ünnepén és a Hősök terén zárul a rendezvénysorozat. Nem kis feladat ez sem a szereplők, sem a felkészítők részére. Különösen nem, ha tudatosítjuk, hogy a megbízatás anyagi hátterét a Folklórszövetségnek pályázatok útján kell biztosítania. (A részvétel költségeit a magyar állam fizeti.) Sajnos, a nyolcvanas évek közepétől fokozatosan megszűntek azok az állami költségvetési lehetőségek, amelyek az ilyen feladatot felvállalhatták. Helyettük pedig nem jött létre új, hasonló funkciót ellátó intézmény. Sőt, a Csema- dok is elvesztette az ilyen irányú lehetőségeit. Pedig központi, illetve járási módsze’rtani- szakmai irányítás nélkül a hagyománykultúra ápolása, a kulturális öntevékenységi munka az alapszinti tevékenység szintjére eshet vissza. A Millenniumi Soka- dalomnak a Kárpátmedence magyarságát felölelő rendezvénysorozatában annak a felmérése is megtörténik, hogy hol milyen felelősséggel ápolják a hagyományokat. A Felvidék magyar kultúráját tolmácsoló csoportok a Bodrogközből, Abaúj, Gömör és Nógrád tájairól, a Nyitra és az Ipoly mentéről, Mátyusföldről és a Csallóközből érkeznek. Kézzel, festékkel, fantáziával „A mi rendezvényeinken a legjobb kézművesek kínálják por- tékáikat.” Heti kultúra Könyvespolc Szeberényi Zoltán: Magyar irodalom Szlovákiában (1945-1999) I. „A szlovákiai magyarság önismeretének egyik forrása a hazai magyar irodalom. A szülőföld tájaihoz és hagyományaihoz való ragaszkodás fokmérője lehet az ember erkölcsi színvonalának és műveltségének. Hiányos a műveltsége annak, aki nem ismeri irodalmunk legkiemelkedőbb értékeit és alkotóit. Aki nem tudatosítja, hogy létezik az egyetemes magyar irodalom szerves részeként, annak egy változataként a szlovákiai magyar kisebbségi irodalom, amelynek tagadhatatlan »helyi jellege« is van. Az önismeret, a saját dolgainkról való tájékozottság hozzásegíthet értékeink helyes megitéléséhez, hogy ne essünk se a kritikátlan önbecsülés, se az igaztalan önlebecsülés hibájába. Ajánlatos megjegyezni az ókori görög bölcs, Szókratész intelmét: „Nem nyilvánvaló-e, hogy az önismeret folytán igen sok jó éri az embert, az önámítás következtében pedig igen sok baj? Mert akik önmagukat ismerik, és tudják, hogy mi való hozzájuk, azok azt is meg tudják különböztetni, hogy mire képesek, és mire nem.” Ez a kiadvány segítséget kíván nyújtani azoknak, akik meg akarják - legalább főbb vonalaiban - ismerni a szlovákiai magyar irodalom jelentősebb alkotóinak munkásságát, irodalmunk fontosabb történéseit, kiemelkedőbb eredményeit. Elsősorban a szlovákiai magyar iskolák tanulóinak-di- ákjainak és oktatóiknak, valamint az olvasók legszélesebb rétegeinek a figyelmébe ajánljuk munkánkat, amely a tájékozódást leginkább megkönnyítő módszerre, a korszakonként csoportosított portrékra épül. Nem irodalomtörténeti monográfia vagy ösz- szefoglalás, hanem történeti szempontú számbavétel, amely öt évtized irodalmi termésének kíván eligazító, az értékviszonyokról is tájékoztató kalauza lenni. Az életművek megítélésében nem annyira az egyes portrék terjedelme, mint inkább a minősítés információértéke hordozza véleményünket. Terjedelmi meggondolásokból eltekintettünk a részle-' tes jegyzetapparátus közlésétől. Munkánkban négy évtizedes egyetemi oktatói tapasztalatok mellett a Felhasznált és ajánlott irodalom címen feltüntetett művekre támaszkodtunk. Továbbá felhasználtuk az Arcok és művek - Negyven arckép a szlovákiai magyar irodalomból (1988) és a Magyar irodalom Szlovákiában I-II. (1995-1997) címen korábban megjelent munkáinkat. Célunk tehát az igényes ismeretterjesztés és figyelemfelhívás, de leginkább’: olvasásra buzdítás, egy pillanatra sem feledve Hegedűs Géza szentenciáját: „Mert helyes és gyönyörűséges Írókról, költőkről olvasni, de még helyesebb és gyönyörűségesebb íróktól, költőktől olvasni.” Millennium N agyon logikus volt tehát, hogy a késő középkor az Intelmeket mint Szent István alaptörvényét a törvénygyűjtemények elejére helyezte. Habár az Intelmek főként elvi megállapításokat és általános erkölcsi utasításokat tartalmaznak, több ízben kézzelfogható módon utalnak Szent István uralkodásának a viszonyaira és problémáira is. A király udvartartását és kormányzási rendszerét jelenítik meg a következő sorok: „Az uralom negyedik dísze a főemberek, ispánok és vitézek hűsége, erőssége, serénysége és bizalma. Mert ők országod védőfalai, a gyengék oltalmazói, az ellenség pusztítói, a határok gyarapítói.” Jellemző a tanács is, hogy miként bánjon Imre a kíséretével: „...ha haraggal, gőgösen, gyűlölködve, békétlenül kevélykedsz az ispánok és főemberek fölött, a vitézek ereje bizonnyal homályba borítja a királyi méltóságot, és másokra száll a királyságod.” Az ilyen lélektani tanácsok azért is kívánatosak voltak, mert a trónörökösnek kellett vezetnie a királyi haderőt, főként ennek színe-ja- vát, a testőrséget. Ez pedig nemcsak Magyarországon, hanem Kelet-Európábán is igen különböző népelemekből álló vegyes összetételű alakulat volt; mind Bizáncban, mind Szent István birodalmában fontos szerepet játszottak benne oroszországi varégok. Ezért nevezték a Hildesheimi Évkönyvek Imrét „dux Ruizorum”-nak, az oroszok hercegének. Egy akkoriban főként Európa keletén igen elterjedt gyakorlat tükröződik az Intelmeknek a vendégekről szóló sokat idézett hatodik fejezetében is. A királyi mélStephanus rex Történelem és legenda Bogyay Tamás 17. rész tóság hatodik díszeként a „vendégek és jövevények” szerepeltek, mert nagy hasznot hajtanak... Különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, és a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egyes elvű és egyszokású ország (regnum) gyenge és törékeny. Ezért megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsd, és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.” Regnumon, a magyar „országon” akkoriban nem az államterületet értették - hiszen az állam fogalmát nem ismerték -, hanem az uralmat, a király kíséretét és hatalmi területét. A magyar ország szó is az „úr” szóból ered, és eredeti jelentése uraság volt. Épp ezért teljes anakronizmus ebben az „intelemben” egy liberális „nemzetiségpolitika” kezdetét látni. Az valóban feltűnő, hogy a középkori Magyarország mindig kész volt befogadni idegen népelemeket, és képes volt erőszak nélkül beilleszteni őket közösségi szervezetébe, de ennek gyökerei a lovas nomád társadalom hagyományaiba nyúlnak vissza. Az utolsó fejezetben a király jámborságra és irgalmasságra inti fiát és trónja örökösét. „Szerelmetes fiam, szívem édessége, jövendő sarjak reménysége” - így hangzik a megszólítás, amelynek meleg egyéni hangja sokkal többnek látszik, mint egy gyakorlott stiliszta tollából kicsúszott sikerült fordulat. Itt a szerető apa szavát halljuk, amelyből kiérezhető az aggodalom a jövőért. Ugyanis az egyetlen fiú és a „spes future sobolis”, Jövendő sarjak reménysége”. Imre nagybátyja, II. Henrik, 1007-ben a frankfurti zsinaton majdnem ugyanezekkel a szavaŰcal jelentette be: „Nincs már semmi reményem, hogy ivadékaim legyenek” - „In sobole acquiran- da nulla spes remanet mihi”. megrendítő vallomást a kortárs Merseburgi Thietmar feljegyezte, az utókor azonban - talán szándékosan - hamarosan megfeledkezett róla. így keletkezett a 12. században Henrik és Kunigunda tökéletes „József házassága” legendája, amely belekerült 1146- ban a szentté avatási bullába is. Hóman Bálint azonban épp II. Henrik példájára hivatkozva igyekezett bizonyítani a Szent Imre szüzességi fogadalmáról és szűzházasságáról szóló legendás hagyomány történeti hitelét. Mindössze az lehetséges, hogy a Henrik-legenda befolyásolta a magyar Szent Im- re-legendát. Szent István életírói a 11. század utolsó évtizedeiben ugyanis még semmit sem tudtak a trónörökös ilyen fogadalmáról, aki apja életművét tette volna kérdésessé, ha szándékosan lemond arról, hogy gyermeke szülessen. Zarándokok - ereklyék - remeték Az Intelmek nyolcadik fejezete feltesz egy szónoki kérdést, amely meglehetős fejtörést okozott a forráskutatóknak: „Mely görög kormányozná a latinokat görög módra, avagy mely latin kormányozná a görögöket latin módra?” Ez a kérdés és a reá adott tagadó válasz a hazai szokásjog létjogosultságának elismerését jelenti, amire a Lex Baiuvariorumot követve már Szent István első törvénykönyvének előszava célzott. A szónoki kérdésnek volt azonban egy igen reális értelme is a 11. századi Magyarországon, amely az önálló Bulgária eltűnésével a bizánci birodalom közvetlen szomszédja lett, és ahol nyugati és keleti kereszténység mint eleven közösségi kultusz találkozott. A tapasztalatból ismert különbségek tudata azonban nem jelentett ellenséges elkülönülést. Sőt Nyugat-Európa és a keresztény Kelet közt Magyarország vált a legfontosabb összekötő kapoccsá. Újra megnyílt a szárazföldi út, amelyre a népvándorlás sötét századai alatt alig valaki merészkedett rá, és Európa nyugati részéből meglehetősen veszélytelenül el lehetett jutni a Szentföld határára, mert a Közép-Dunánál a magyarok királya, a Balkánon és Kis-Ázsiában pedig a „rómaiak császára” gondoskodott rendről és biztonságról. A nyughatatlan francia bencés barát, Rudolphus Glaber (Kopaszfejű Rudolf) a kortársak véleményét Istvánról, „az igen keresztény királyról” így foglalta össze: „Az ő idejében majdnem mindenki, aki az Úr sírjához Jeruzsálembe kívánt utazni, kezdett lemondani a szokásos tengeri útról, és ennek a királynak az országán keresztül ment oda. Ő pedig az utakon mindenki számára a legnagyobb biztonságot teremtette. Akárkit meglátott, úgy látta vendégül, mintha testvére lett volna, és mérhetetlen ajándékot adott neki. Ez a körülmény mind a nemességből, mind a köznépből számtalan sokat indított arra, hogy Jeruzsálembe menjen.” . Zarándokok és kereskedők ősidők óta ugyanazokon az utakon jártak. Magyarország a je- ruzsálemi zarándokút megnyitásával belekapcsolódott a nyugat-keleti távolsági kereskedelembe is. (folytatjuk)
