Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
2000-05-31 / 22. szám
4 2000. május 31. Háttér - Hirdetés A belgrádi rezsim hadat üzent az ellenzéknek, amely lassan szerveződik egységgé, és óvakodik minden nyílt összecsapástól Miloseviccsel a történet nem folytatható Belgrádban a tüntetések legújabb hullámát a független médiumok állami ellenőrzés alá vonása váltotta ki. A rohamrendőrök rendre szétverik a többnyire békés megmozdulásokat. TA SR/AP SlNKOVITS PÉTER _____________ Lá m, a mélyrepülés sem nélkülözheti a humort. A szétesésben levő maradék Jugoszlávia polgárai napokig a szocialisták leleplezett turpisságain szórakozhattak: kiderült ugyanis, hogy az olaszországi Lazio színeit erősítő Szinisa Mihajlovics neves labdarúgó már másnap kénytelen volt rájönni, az állami televízió kameráinak pergőtüzében nem egyetemi papírjait rendezte, hanem a Szerb Szocialista Pártba való belépési nyilatkozatát írta alá. Újabb derültségre adott okot Drágán Tomics. A szerb parlament elnöke ugyanis kijelentette, hogy az ellenzéki Zorán Djindjics (a Demokrata Párt elnöke) nem is igazi szerb, miután Boszniában usztasa (tehát horvát) nagybátyja nevelte fel. A boszniai szerb nagybácsi a szerbiai ellenzéki lapokban oldalas hidetés révén közölte: Djindjicset valóban ő nevelte fel, de szerb nemzetiségű, mi több, részt vett a boszniai szerbek harci cselekményeiben. Kevésbé volt mulatságos a pozsareváci eset. Lévén szó Milo- sevics elnök szülővárosáról, ott megengedhetetlen bármilyen kilengés. Történt pedig, hogy az Otpor (Ellenállás - egyetemista mozgalom) egyik helybeli tagját arra próbálták rákényszeríteni, legyen tagja az uralmi (szocialista) pártnak; egy kerthelyiségben került sor a „kötelező” találkozóra, amely verekedéssé fajult, az elpáholt fiatalokat a rendőrség őrizetbe helyezte. Az ellenzék azonnal tiltakozó nagygyűlést akart tartani a helyszínen, a hatóságok azonban Pozsarevácot - amolyan „tiltott városaként - nyomban lezárták. Már ekkor tudni lehetett: a hatalom nem válogat eszközeiben. Talán egykor fontos dátum lehet: május 13-án, az újvidéki nemzetközi mezőgazdasági árumintavásár megnyitóján déltájt Bosko Perosevicset fejbe lőtték. A vajdasági kormányfő délután négy órakor meghalt. A Belgrádi Televízió egy órára rá már tudni vélte, a gyilkosság az Otpor, valamint a „hasonszőrű” ellenzéki pártok számlájára írandó. Eddig soha nem tapasztalt letartózta- tási hullám vette kezdetét, százával kísértek be embereket, ugyanakkor a kormány ellenőrzése alá vonta a maradék tévé- és rádióstúdiókat. A kör bezárult? Még nem egészen, de szűkül egy másik kör is, az pedig Milosevics körül. Valóban, mi legyen az elnökkel? Aki iránt külföldön már egyedül csak Hága érdeklődik... Zvonimir Trajkovics 1990-től három éven át volt Milosevics- nek - az idő tájt Szerbia elnökének - tanácsadója. A szerb vezér akkor még a csúcson volt, a tömegek mögötte álltak. Mára egészen más a helyzet, lassan mindenki elfordul tőle, csak a kvalitások nélküli feltétlen kiszolgálók keskeny rétege maradt mellette. Trajkovics szerint Milosevicsnek - egy alkalmas pillanatban - egyszerűen vissza kellene vonulnia, Jelcinhez hasonlóan megfelelő utódról gondoskodva, aki a későbbiekben szavatolná személyes biztonságát. S ezt csak otthon tudná megtenni (hiszen külföldön nyomban letartóztatnák), másfelől pedig „a szerb nép képes megbocsátani”. Elemzők úgy vélekednek, Milosevics most még maga dönthet sorsáról, azaz „az aktív politizálás mezejéről hogyan vonuljon be a történelembe”. A formai feltételeket illetően a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság elnökeként megbízatása 2001 júliusában jár le, s ezt a tisztséget egy személy csak egy alkalommal töltheti be. Korábban Milosevics kétszer volt már a Szerb Köztársaság elnöke, az alkotmány az újabb lehetőséget kizárja. Magától kínálkozik persze a szövetségi kormányfő szerepköre (ez a funkció elvben még nagyobb hatalommal jár), ám e szék elnyeréséhez a másik tagköztársaság, Crna Gora beleegyezése is- szükségeltetik, a jelen körülmények között pedig ennek nincs realitása. Hacsak nem kerülik meg a törvényt - ilyen irányú találgatások is napvilágot láttak. Hogyha pl. Szerbia új alkotmányt kap, Milosevics számára ez újabb négyéves mandátumot biztosítana. Úgyszintén ha Jugoszlávia - Montenegró nélkül - másképpen áll össze, ez szintén egyfajta esély, viszont előzőleg meg kell dönteni hpzzá a legális Crna Gora-i hatalmat. Zorán Djindjics egy alkalommal azt mondta, meggyőződése, hogy Milosevics élete végéig elnök akar maradni. A jelek valóban erre utalnak: a legutóbbi napok történései azt jelzik, hogy az uralkodó koalíció (Szerbia Szocialista Pártja, a Jugoszláv Egyesült Baloldal és a Szerb Radikális Párt) mindent egy lapra téve lehetetlenné próbálja tenni az ellenzék és az egyetemisták tevékenységét. Az ellenzék lassan szerveződik összefüggő egységgé, s óvakodik minden nyűt összecsapástól. A Londonban Karadjordjevics Sándor trónörökös nemrégiben bátorító megbeszélésre hívta össze Athénba a szerbiai ellenzéki pártok, valamint a pravoszláv egyház képviselőit, s világosan közölte: nem őt, hanem a leendő demokráciát kell megkoronázni. A királyi ivadék - nem nélkülözve a bölcsességet - egyben felhívást intézett a jugoszláv katonai vezetéshez és a rendőrséghez is: adott esetben álljanak a nép mellé. A maradék Jugoszlávia lakossága egyelőre takaréklángon él. Némelyek ugyan éppenséggel attól tartanak, egy újabb változás még ezt a létminimumot is kérdésessé teheti, Szerbia polgárainak többsége azonban rádöbbent: Milosevics- csel a történet nem folytatható. A Nyugat beígért támogatása nélkül sem. A mélyreható változtatásokat igénylik, de fokozatos átmenettel. A rezsim közben tovább rabol, a tudatosan elszegényített vállalatokat álprivatizáció révén a szocialisták és a baloldaliak kezére játszva át. Most éppen a földek kerültek sorra; a minap meghozott törvény értelmében a parlagon hagyott területeket államosíthatják, avagy azok az uralkodó pártokból kikerülő vezetők által irányított szövetkezetek tulajdonába kerülhetnek át. Az egyszerű polgárok közben nap mint nap újabb adónemekkel találkozhatnak: Szerbiában jelenleg több mint 240 illeték van érvényben. Múlt év márciusáig Szerbia nem viselt háborút, de a szerbek (kényszerűségből olykor a magyarok is) igen. A tíz év mérlege lesújtó. Ljubodrag Sztojadino-, vics nyugalmazott vezérkari tiszt így lajstromoz: „A szerbek elveszítették két államukat, a horvátországi és boszniai területeiket, s bele kellett egyezniük Koszovó megszállásába. A volt Jugoszlávia harcterein több tízezer fiatal esett el. A rokkantak száma meghaladja a legsötétebb becsléseket is. A mozgósításokat hanyagul hajtották végre, a katonákról nem gondoskodtak, az alakulatok egy része egyszerűen felbomlott, mielőtt szembe találta volna magát a »gyűlölt« ellenséggel. A szerbek pedig nem mennek örömest katonának akkor, ha nem tudják, hova és kik vezetik őket.” Szerbia tehát belefáradt az örökös (a tetejébe sikertelen) háborúskodásba meg a nyomorba. Egy évtizede tart a rendkívüli állapot, amit persze bármelyik pillanatban formálisan is bejelenthetnek. A mostani körülmények újabb terheket rónak a már így is megviselt vajdasági magyarságra. Levertség, apadó remények talán így jellemezhető most a közhangulat. Egyetlen napilapként a folyamatosan ellenzéki hangvételű Magyar Szó még állja a sarat, bár az MTI hírszolgáltatásának megszüntetése (az Ily- lyés Közalapítvány eddig ezt célzó támogatásának megvonása) váratlanul és a legrosszabbkor érkezett - az átgondolatlan lépésnek csak Belgrádban örülhetnek. (A döntés egyébként arra a sejtésre alapozódott, hogy a szerkesztőség idővel amúgy sem tud ellent állni a ránehezedő nyomásnak.) Suttogják ugyanakkor, hogy a VMSZ új magyar nyelvű napilapot kíván indítani, s nem Újvidéken, hanem Szabadkán. Végül: ami a vajdasági magyar pártokat illeti, az egyre kényszerítőbb körülmények ellenére nem tapasztalható nagyobb fokú együttműködési hajlandóság. A tiltakozó nagygyűléseken az ellenzéki pártok sorában fellépő Vajdasági Magyar Szövetség már bejelentette: mindenképpen indul az év végén esedékes helyhatósági választásokon, hiszen szeretné megőrizni pozícióit az önkormányzatokban. Vevőre várnak a júniusi üdülések utolsó szabad helyei TIP t r a v e 1 ITT AZ IDEJE a helyes döntéseknek A TIP travel és a TATFWOUR, a két legnagyobb utazási iroda olyan ARAKAT KÍNÁL, AMILYENEKRŐL ÁLMODIK ! 10-25% -« ÁRENGEDMÉNY ÜDÜLÉS RÉSZLETFIZETÉSRE HORVÁTORSZÁG Isztria - Opatia - Dalmácia |7xelszálásolásszáloclában,telpanzió, medencei 4090^Sk-tól(jún,szept),5095^Sk-tól(iúl,aug) |9x szátoda, té&náó, medence, szál repií5\el I 113KXV SkU (jnx, szEpt),15716r Sktel (fi aug) | VAGYONALAP! KÖTVÉNYÉT Afrika szarva Koldusok háborúja Évtizedek óta nincs béke Afrika szarván, háborúk és polgárháborúk váltják egymást - vagy éppen párhuzamosan pusztítanak, hiszen pl. jó egy évtizede Etiópiában a Mengisztu-rezsim úgy harcolt a belső „szakadá- rok” ellen, hogy közben hadban állt a szomszédos Szomáliával is. Ugyanakkor a vüág legszegényebb térsége ez, a rettenetes aszályok következtében csak a háború utáni évtizedekben több millió ember vesztette életét. Azt senki sem tudja pontosan, hogy a fegyverek, a menekültsors következtében hány százezren pusztultak el. Anomália, hogy többnyire a szegény országokban, térségekben dúlnak a legvadabb konfliktusok, s túl egyszerű volna mindent az éppen aktuális kormányok önzésével, butaságával magyarázni, így van ez a jelen esetben is; már régen felismerték Afrika szarvának stratégiai jelentőségét, amely a hidegháborús években, a szovjet-amerikai szembenállás következtében csak nőtt. És a nagy hasznot hozó fegyverüzletről sem lehet megfeledkezni, amelyben jelenleg (Kelet-Afrikában) is érdekeltek nyugati országok éppúgy, mint egyes szovjet utódállamok. Két éve - „pillanatnyi” szünet után - Etiópia és Eritrea között újult ki a háború, hozzávetőleg négyszáz négyzetkilométernyi sivatagos területéit. Ez a hivatalos verzió. Valójában Etiópia nehezen viseli el, hogy az 1993-as válás után elvesztette egyeden kijáratát a Vörös-tengerre, ami nemcsak gazdasági, hanem presztízsveszteséget is jelent: visszaminősült szárazföldi állammá, csökkent stratégiai szerepe. A másik oldalon az eritreai vezetés által remélt töretlen fejlődés nemcsak a természeti csapások miatt nem következett be, a korábbi közös ország természeti kincseinek döntő hányada Etiópia területén található. Presztízsszempontok is közrejátszanak: a mindenkori Addisz Abeba-i vezetés úgy tekint Eritreára, mint „történelmi etióp területre”. Eritrea 1890 és 1941 között olasz gyarmat volt, majd 1952-ig brit irányítás alatt állt, ekkor egy ENSZ-határozat értelmében visszakerült Etiópiához, föderatív elrendezés keretében. Hailé Szelasszié a hatvanas évek elején megszüntette Eritrea különleges státusát, s ezen a „négus” uralmát 1974- ben megdöntő, Mengisztu Hailé Mariam vezette Moszkva- barát junta sem változtatott. Sőt: fokozódott a közönséges tartománnyá degradált Eritrea elnyomása, amit csak felerősített a Mengisztu által megálmodott agyrém, az „afrikai kommunizmus” gazdasági kudarcpolitikája. Az USA a Szovjetunióra támaszkodó Mengisztuval szemben álló Szomália mellett az Eritrea függetlenségéért harcoló szeparatistákat is támogatta. A Szovjetunió megszűnése magával hozta ennek a rezsimnek a bukását is 1991-ben. Eritreában ’93-ban népszavazást tartottak, a lakosságnak csaknem a 100 százaléka az elszakadás mellett voksolt, s még ugyanebben az évben bekövetkezett Etiópia és Eritrea békés - ilyenre Afrikában még nem volt példa - kettéválása. A mostani konfliktus megoldási lehetősége tálcán kínálkozik: az egyiknek tengeri kijáratra, a másiknak ásványi kincsekre van szüksége - tessék hát ésszerűen együttműködni. Úgy tűnik, ebben egyelőre kár reménykedni. A két koldusszegény ország, a hatvanmilliós Etiópia és a négymilliós Eritrea nincs egy súlycsoportban. A nemzetközi közösség esetleg kicsikarhat egy tűzszünetet, de az nagyon törékeny lesz. Eddig soha nem tapasztalt letartóz- tatási hullám vette kezdetét. Újabb terheket rónak a már így is meg- viselt vajda- sági magyarságra. élő VKV-37
