Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
2000-05-31 / 22. szám
2000. május 31. • 33. évfolyam ■ 8 58800' 69031 1 Szlovákiai magyar családi magazin Sport ____________ Ge rgely István, a szlovák vízilabda-válogatott kapusa a Cagliari- val szeretne -i z' élvonalba jutni. J.O 40 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 2000. június 3-ától 9-éig Riport Jenkik bombázták Kuchynát. Két hétig nálunk gyakorolták a földi célpontok q elleni támadást. ö Milyen a Trianon-komplexus szlovák változata? Fantommártírok Vojtek Katalin Ismeretlen tettesek leverték a Matica slovenská dunaszerda- helyi székházának faláról a fekete márványtáblát, amely Szlovákia azon polgárainak állít emléket, akik Dél-Szlovákia 1938-1945-ös magyar megszállása alatt szenvedtek, és életüket áldozták Szlovákia szuverenitásáért és területi integritásáért. Eltöprengek a hír fölött. Vajon kik lehettek azok a szerdahelyiek, aki életüket áldozták az említett célokért a bécsi döntést követő hat és fél éves időszakban? Komáromcsehi, nagy- surányi véres tragédiáról tudok, dunaszerdahelyiről nem. Felhívom Mária Pogányovát, a Matica dunaszerdahelyi szervezetének elnökét. Ő sem tud semmiről. A táblát egy amerikás szlovák, Eudovít Misík ajándékozta a székháznak. Libusa Klücková, a székház igazgatónője sem tud tájékoztatással szolgálni. Javasolja, érdeklődjem dr. Ján Bobáknál, a Matica Történeti Intézetének igazgatójánál. Konkrét szerdahelyi áldozatokról Bobák úr sem tud. Ez az emléktábla nemcsak a szlovákoknak állít emléket, hanem a magyaroknak, zsidóknak, cigányoknak is, hisz rájuk is vonatkoztatható a „Szlovákia polgárai” megfogalmazás - magyarázza, majd arról beszél, hogy a bécsi döntés igazságtalanságát a második világháború utáni területrendezés is igazolta, amely visszaszolgáltatta az elszakított területeket Szlovákiának. A területről van szó, a megszállott területről. Kell, hogy tudják az ifjú generációk, mi történt, kell, hogy figyelmeztessük őket a fasizmusra, elvégre Horthy rendszere nem volt demokratikus. Az, hogy az emléktábla Dunaszerdahelyen található, nem jelenti, hogy ottani áldozatokról van szó, hisz a pozsonyi Einstein utca sem azt jelzi, hogy ott járt vagy lakott volna a nagy fizikus - mondja. Áldozatok nincsenek, a tábla mégis emléket állít nekik. Bobák úr magyarázata épp azt leplezi le, amit az emléktábla szövege leplezni kíván. Ebben a kontextusban emlegetni a zsidókat több mint cinizmus. Nekik az említett időszakban egészen más gondjuk volt, mint életüket áldozni annak a Szlovákiának a területi integritásáért, amely fizetett Hitler Németországának azért, hogy szabaduljon tőlük. A romáknak hasonló gondjaik voltak, s a dokumentumok nem tudnak dunaszerdahelyi magyarokról, szlovákokról, akik Szlovákia területi egységéért áldozták volna életüket. Igaza van Bobák úrnak, hogy a Horthy-rezsim nem volt demokratikus, ám a Tiso-rezsim sem volt az, embertelenségére mégsem figyelmeztetnek maticás emléktáblák. Konkrét áldozatok tehát nincsenek, a tábla mégis áldozatnak kíván mementót állítani - a nagyhatalmi politika áldozatául esett területnek, amely rövid idő alatt többször cserélt gazdát. Igen, ahogy Bobák úr is mondta, „a területről van szó”, amely a magyar Trianon-komp- lexushoz hasonló érzeteket kelt még mindig a maticásokban, és arra készteti őket, hogy egész Dél-Szlovákiát hasonló emléktáblákkal szegélyezzék, mert mint Bobák úr elárulta, továbbiak elhelyezését tervezik. Jellemző, hogy Eudovít Misik nem a prosperitás know-how-já- val érkezik haza Amerikából, hanem Antimózesként az ellentétszítás kőtábláival ereszkedik le a dél-szlovákiai magyarok és szlovákok közé, akik pedig egészen jól megvannak egymással. Egy márványtábla 50-60 ezer korona. Már van vagy hat, de lesz több is. Misík úr és a Matica nem nemzetük anyagi-szellemi felemelkedésére, az új szlovák generációkat felkészítő iskolákra áldoz százezreket, hanem fekete emléktáblákra, saját szellemi-erkölcsi nívójuk kőbe vésett emlékeire. Egy célra jók csak ezek a táblák: hogy a következő szlovák nemzedékek tudják, kik akadályozták az előrelépésüket. A homok asszonya. Egy szingapúri szobrászverseny spanyol nyertese 10 000 dollárral lett gazdagabb. De meddig bírja a szobor? TA SR/EPA-felvétel Vezércikk Lezáratlan történelem Kövesdi Károly Nyolcvan évvel ezelőtt június negyedikén megszólaltak Magyarországon a harangok. Párizs mellett aznap írták alá a huszadik század legotrombább „békeszerződését”, amely nem tudni, kinek hozott békét. Talán a francia diplomatáknak. Pirruszi győzelmet a győzteseknek, akik a mai napig nem tudnak mit kezdeni könnyen szerzett ajándékukkal. Százados traumát a veszteseknek. Máig tartót. Nyolcvan évvel ezelőtt több százezer munkájától és életlehetőségétől megfosztott értelmiségi árasztotta el az elszakított területekről az egy- harmadára zsugorodott, iparától és nemzeti bevételétől megfosztott, a több évtizedre kirótt hadisarccal agyonvert anyaországot. Nem kis feszültséget okozva, hiszen ennek a „hadseregnek” a létszáma elérte a kétkezi munkanélküliekét. A lehetetlen helyzet aztán olyan intézkedéseket szült, amelyek csúcsán a dicstelen „numerus clausus” állt. S mire feltápász- kodott volna az ország, újabb világháborúba hajszolták. S ma, a csonka létezés és a félszázados orosz megszállás után felszabadult Magyarországon akad egyetemi tanár, aki nem rejti véka alá, hogy a pokolba kívánja a „külföldieket”, akik élősködni jönnek. Barátom meséli, aki a Duna- szigeten épített házat magának, hogy az „ottaniaknak” ugyan semmi bajuk vele, de idegennek, még mindig cseszkónak tartják. Ma, a század- és ezredfordulón szocialista és liberális körök ágálnak az ellen, hogy a határon túli magyarok jogállását státustör- yény rendezze. Hogy ne úgy fogadjanak bennünket az anya- , országban, mint valami jött- ment élősködőket. A mai Magyarországon vannak törekvések, hogy visszaszorítsák a műveltségre kinyílni vágyó fiataljainkat, ismét eluralkodni látszik a félelem, hogy elárasztjuk őket. Pedig félnivalónk nekünk van több, hiszen a határon túli magyarság - azontúl, hogy verbálisán megélheti a rendszer- váltás szabadságát - vesztese a rendszerváltásnak. Délvidéken háború sújtotta és űzte el otthonából, Romániában a testvériség hamar pogrommá fajult, melyben az egyik magyar író szemét is kiverték, Szlovákiában éppen délen a legnagyobb a munkanélküliség, Kárpátalján pedig örülnek, ha a család- fenntartó külföldön vállalhat feketemunkát. Azt is látni kell, hogy például Szlovákiában lassan minden nemzetiségnek kijár a kettős állampolgárság, kivéve bennünket. Azoknak a magyarországi köröknek, amelyek koloncnak és tehertételnek tartanak bennünket, látniuk illenék azt is, hogy - önhibánkon kívül - milyen helyzetbe kerülünk, ha az anyaország pár év előnyt szerez az európai struktúrákban. Politikailag és gazdaságilag. Márpedig ennek, finoman szólva, fennáll a lehetősége. Leszakadásunk hatvá- nyozottabb lesz, s úgy fogunk benézni az európai fényes kirakatba, mint az utcán didergő szegény gyermek a századelőn a glancos étterembe. A trianoni diktátumra nem lehet úgy tekintenünk, mintha az csak a külföld ármánya lett volna. Egy beteg, belülről romló ország kellett ahhoz, hogy a nagyhatalmi törekvések érvényesüljenek. Az érdekszférák ma is meghatározóak a kis nemzetek sorsára nézve. De nem mindegy, milyen psziché- jű, és lelkiállapotú ország néz ezzel szembe, s hogy ez az ország tud-e nemzetben gondolkodni, képes-e szolidáris lenni a többi magyarral, vagy szabadság- és gyarapodásvágya csak a kertkapuig ér. Magyar- országnak nem nagy a mozgástere, behatároltak a lehetőségei. De az a lehetősége adott, hogy a paradigmaváltást megvalósítsa, s hogy az anyaországi politika egy nemzetben gondolkodjék. Ez nem sérelmi politika, csak jogos, egészséges önvédelem. Trianonnak nyolcvan év után ez a legfontosabb tanulsága. Ügyünk máig lezáratlan, de a nyitott határok reménye elfogadható.
