Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
2000-05-17 / 20. szám
^ 2000. május 17. Vitathatatlan, hogy Brüsszel újabb kori jelképe - a Manneken Pis mellett - a NATO-jelvény Gaál László Miután pontban délután fél egykor Eduard Kukán külügyminiszter, sarkában Pavol Kanisszal, a védelmi tárca vezetőjével felszállt a szlovák légierő AN-24-es különgépére, az öreg „Ancsa” nekiveselkedett, és két perc múlva már a pozsonyivánkai reptér kifutópályájának célegyenesében váltak el a kerekei a betontól, hogy aztán Pozsony felett egy tiszteletkört téve Brüsszel felé vegye az irányt. Az autóbusz- nyi utasterű kis gépben a védelmi és a külügyi tárca küldöttségén kívül tucatnyi újságíró is helyet kapott, hogy az Északatlanti Tanács ülésére a belga fővárosba kísérje a szlovák delegációt. Brüsszelbe érve a repülőtérről a szállodába való eljutással nem volt gond, mert a szlovák nagy- követség mikrobuszával szállítottak oda, ám a szállóból a város- központba vezető út már érdekesebb volt. Igaz, hogy a villamos- megálló kőhajításnyira volt a szállodától, de hogy onnét hova tovább, azt már nehezebb volt eldönteni. Megkérdeztem hát egy középkorú úriembert, hogyan jutunk a Grand Piacé nevű főtérre, ahol az útikönyvek szerint aranyozott homlokzatú csodálatos paloták várják a turistákat. Készségesen útba is igazított - három megálló villamossal aztán további öt metróval -, de amikor azt kérdeztem, hol vehetünk villamosjegyet, meglepetésemre azt válaszolta, mind a nyolcán nyugodtan mehetünk vele, utazhatunk az ő jegyével, aztán majd a metróállomáson vásárolhatunk menetjegyet. Látva értetlenkedésünket elővette a villamosjegyét, és mutatta, hogy az tíz útra szól, vagy egyszerre tízen utazhatnak vele. Elfogadtuk a meghívást, és mind a hatan, három újságíró és három katonatiszt, felszálltunk vele a villamosra. Útközben elmesélte, hogy ő is hivatásos katona volt, két éve szerelt le ezredesként a belga hadseregtől, és jelenleg egy magáncégnél dolgozik a hadsereg beszállítójaként. Legalábbis ennyit értettem meg csekélyke angoltudásommal mindabból, amit a hárommegál- lónyi út alatt mesélt. Őszintén szólva, a metróállomáson fogadó kép megdöbbentett, nem gondoltam, hogy „Európa fővárosában” ilyen koszos a metró, és hogy itt is dívik a koldulás. Alkalmi idegenvezetőnk megmutatta, hol lehet menetjegyet váltani, sőt vásárolt is számunkra egy 350 frankos tízszemélyes bérletet, s nem fogadott el érte pénzt: „Ugyan már, hiszen kollégák vagyunk” - mutatott - az eperjesi százados egyenruhájára. A metróval egyenesen a városközpontba jutottunk, ahol már nem volt nehéz megtalálni a nevezetes Grand Place-t - vagy Grote Marktot, ahogyan a kétnyelvű táblák hirdetik ahol a négy- szögletes teret valóban csodálatosan szép épületek övezik. Meg is néztük jól valamennyit, de az egyikről, amely felett hatalmas gótikus torony magaslott, nem tudtuk eldönteni, hogy katedrá- lis, esetleg a parlament épülete- e. Végül egy rendőr felvilágosított: a Hőtel de vilié (városháza) előtt állunk. Aztán Brüsszel híres jelképét, a pisilő kisfiú szobrát is könnyen megtaláltuk, ide a „Manneken Pis” feliratú táblák mutatják az irányt. Fényképről már ismertem a mezítelen kisfiú szobrát, ezért meglehetősen bambán bámultam, amikor a japán turistáktól körülvett „búcsú- járóhelyen“ egy MP-s, azaz kato- nairendőr-egyenruhába bújtatott pisilő figurát találtam. De aztán megtudtam, hogy mindig az éppen aktuális alkalomnak megfelelően öltöztetik fel a szobrocskát. Nem tudom, mi adta az apropóját annak, hogy most éppen katonaruhát adtak rá. Talán éppen az a tárgyalássorozat, amelyet a kilenc csatlakozni vágyó országgal folytat a NATO, és amely tárgyalásra sorrendben ötödikként most éppen Szlovákia miniszterei látogattak a NATO-főhadiszállásra. A város- központban már igazi turistaidény volt. A szűk utcácskák mindkét oldalán nyitott vendéglők sorakoznak, a különböző ínyencfalatokat, rákot, langusztát, kagylót és egyéb különlegességet közvetlenül az utcán szervírozzák, étvágyat csinálva az arra sétálóknak. Persze mi, kispénzű szlovákiai látogatók csak a sze-^ műnket legeltettük a sok finomságon. Pedig a vendéglősök nemcsak a látványra bízták a vendégcsalogatást, maguk is serényen invitáltak bennünket. Főleg a társaságunkban lévő három százados egyenruhája keltette fel az érdeklődésüket. Végül egy aránylag olcsónak tűnő pizzé- riában kötöttünk ki - itt is az utcára jött elénk a tulaj - de még itt is 65 frankba (kb. ugyanennyi szlovák korona) került a legolcsóbb sör, ami itthon ugye fényűzésnek számítana. Katona barátaink az itteni törzsközönség körében is feltűnést keltettek. Egy kissé alkoholos állapotban lévő férfi mindjárt oda is jött, és előbb flamandul, majd franciául igyekezett szóba elegyedni velünk. Látva állapotát azzal próbáltuk őt lerázni, hogy megkérdeztük: „Do you speak english?”, gondolva, hogy úgysem ért angolul, hát majd békén hagy bennünket. De meglepetésünkre a legtermészetesebb módon válaszolta „Yes, of cour- se”, vagyis, hogy természetesen beszéli az angolt, ami enyhe nagyképűségnek bizonyult, mert mindjárt kiderült, hogy a szókincse alig éri el a miénket, amely pedig felettébb szegényes. De ez is jelzi, hogy más dimenzióban élünk, mert Pozsonyban azért még nem mindennapi dolog, hogy egy kiskocsma bármelyik törzsvendége angolul társalogjon a külföldi vendéggel. Itt megint hatalmába kerített a gyűjtőszenvedélyem, nevezetesen a söröspohárgyűjtés, amely abban nyilvánul meg, hogy ha lehet, a poharat elcsenem. Ez nem lopás, mert ilyenkor általában nagyobb borravalót adok. Itt azonban nem akartam szégyent hozni a szlovák kollégákra, hát illendően megkértem a pincért, adja el nekem a poharat. Arra számítottam, lesz olyan gavallér, hogy nagylelkűen nekem ajándékozza. Tévedtem. Nemhogy ingyen, még pénzért sem adta, mondván, hogy úgyis kevés a poharuk, és egy hét múlva jönnek majd az amerikai turisták, akik szintén szeretik zsebre tenni a poharat. így aztán hoppon maradtam; de azért van otthon brüsszeli söröspoharam, mert egy másik kisvendéglőben a régi, bevált módszeremhez folyamodtam. A NATO főhadiszállása nem valami előkelő, viszont megtalálható benne minden, ami kell: konferencia- és előadóterem, ön- kiszolgáló étterem és kévézó, ajándékbolt, de még fodrászszalon is. És persze ami számunkra a legfontosabb volt, jól felszerelt sajtóközpont, ahonnét a hírlapíró a világ bármely részébe ingyen küldheti telefonon vagy modemen a tudósításait. Például azt, hogy a NATO-szakemberek szerint is jó esélyünk van a csatlakozásra a következő körben, de azt is, hogy Belgium épp a két szlovák miniszter ottani megbeszélései idején jelentette be, hogy vízum- kényszert kíván bevezetni Szlovákiával szemben. Úgyhogy aztán kissé vegyes érzésekkel, mindenesetre élményekben gazdagon léptük át'a brüsszeli repülőtér VIP-bejáratát, és szálltunk fel a jó öreg „Ancsára”, amelynek valószínűleg ez volt az utolsó útja a kötelező nagyjavítás előtt, hiszen harminc éve szolgálja már a szlovák légierőt. Egy biztos: a NATO-ba csak modernebb repülőgépekkel juthatunk majd be. Mundérban a pisilő kisfiú „Európa fővárosában” rendkívül koszos a metró, és itt is dívik a koldulás. A NATO fő- hadiszállása nem valami előkelő, viszont megtalálható benne minden. Grand Piacé - Grote Markt, vagyis a főtér, amelyet nyár elején szinti Brüsszel újabb kori jelképe: a NATO-főhadiszállás Manneken Pis minden mennyiségben ______1_____________________3.----------------1-----------------L_ Brüsszel jelképe a híres pisilő kisfiú, vagyis a Manneken Pis.
