Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
2000-05-03 / 18. szám
Kultúra 2000. május 3. 13 Andrzej Wajda a változások koráról. Politikai film helyett: Pan Tadeusz Oscar-díj egy életműért Két filmjéért jelölték Oscar-díjra, most végre megkapta a „Wajda-összesért”. Archív felvétel SZENTGYÖRGYI RlTA _________ A lengyel filmrendező művészi újjászületését ünnepelheti a Pan Tadeuszsal, amely minden idők egyik legnézettebb hazai filmje lett Lengyelországban. A hetven- három éves alkotó, a lengyel filmiskola hajdani alapítója, az első szabadon választott lengyel parlament szenátora pár héttel ezelőtt életművéért Óscar-díjat kapott Hollywoodban. Nemrégiben azt nyilatkozta: a Pah Tadeuszt filmes pályafutása megkoronázásának tekinti. Mégis mivel magyarázza, hogy hosszú idő telt el, mire újra rátalált hazai és nemzetközi közönségére? Szakmailag kihívás volt a film, nehezen vágtam bele, sok halogatással. Mickiewicz ugyanolyan nemzetközi klasszikusunk, mint a németeknek Goethe, az oroszoknak Puskin vagy az angoloknak Shakespeare. Hazafias érzelmet vált ki a lengyelekből. Az eposzban azt tartottam a legfontosabbnak, hogy szembesíti a lengyeleket múltjukkal, identitásukkal. Szerintem ez kiváltképp felelősségteljes feladat abban a korban, amelyben élünk. Ráadásul egy évtizeddel a történelmi, társadalmi változások után, amikor a nyugati, liberális értékek felé nyitunk, lényegesnek éreztem újra végiggondolni: manapság mit jelenthetnek számunkra olyan fogalmak, mint hazafiság, helytállás, nemzeti identitástudat. Ellentmondást vélek gondolataiban: hollywoodi méretű szuper- produkcióval felelt arra a tényre, hogy a lengyel filmektől elfordult a hazai közönsége. Kicsit megalkuvás, nem? Kétségtelen, hogy az új kor újfajta filmes szemléletmódot követel az alkotóktól. Ma már képtelenség olyan filmekkel előállni, mint a Hamu és gyémánt, A márványember vagy A vasember. Másképpen fogalmazva: nem kell reflektálni az elnyomás, a politikai diktatúra jelenségeire. Lejárt a sorok közötti olvasás és láttatás korszaka, és aki ezt nem veszi tudomásul, az alulmarad. Egyébként magam is átéltem egy komoly alkotói válságot a nagy társadalmi lelkesedést követően. A lengyel filmgyártás nem számolt a párbeszéd mindenkori legfontosabb tényezőjével, a nézőkkel. Jobban mondva, nem tudta eldönteni, kihez is szóljanak a filmek, milyen stüust, hangnemet, kereteket válasszon. Ez érvényes volt a kultúra más területeire is: a gazdasági csőd szélére jutott a hazai filmgyártás és a színház. Rá kellett döbbennünk, hogy a hollywoodi mozikkal szemben - a fennmaradásunk a tét. De miként lehet egyszerre a tömegigény szerint alkotni, másfelől pedig megőrizni az egyéni látásmódot? Ez a paradoxon rengeteg félreértést hívott elő, és indulatot szított a kultúra felelős képviselői és végrehajtói között. Mert tényleg, miként lehet védelmezni a nemzeti kultúrát úgy, hogy közben számításba vesszük az új nemzedéket? Hiszen a moziba járó közönség kilencven százaléka fiatal. Ám ők már nem a valóságot, a múlt visszásságainak feltárását kérik számon. Sokkal inkább az amerikai hatáselemekre fogékonyak. Azért az mégsem képzelhető el, hogy hollywoodi típusú sikerfilmek létrehozására kellene törekedniük a nemzeti filmgyártásoknak. Pedig tett rá néhány elhibázott kísérletet a lengyel filmgyártás. De itt, Európában, különösen a keleti részen - például Lengyelországban vagy Magyarországon - továbbra is létkérdés az anyanyelvi kultúra ápolása, átörökítése. Csak így őrizhetjük meg önazonosságunkat. És ennek talán legalkalmasabb eszköze a film. De nem lehet figyelmen kívül hagyni a szabadpiaci versenyt, a demokrácia velejáróját. A kultúra árucikk lett, ez tény. S lehet kritizálni, lehet sopánkodni meg felháborodni, ám az értékek megmentése végett számolni kell az új helyzettel. Ez a harc az új rendezőnemzedékek színre lépésével különösen kiéleződött nálunk. És mi a megoldásuk rá? Sajnos, az értelmes párbeszéd, vállalható kompromisszumok helyett sokszor a mellébeszélés érvényesül. A kultúra hivatalos emberei a művészekre mutogatnak, a művészek pedig a politikára. Sokszor tűnik úgy: a kommunikációs gátak a nemzeti filmművészetek nemzetközi és európai »színpadán« azért alakulnak ki, mert mi magunk sem értjük egymás nyelvét. Szkeptikusnak látszik. Talán ezért sem készít filmet a mai lengyel valóságról? Igaza van, szkeptikus vagyok. A társadalom minden területén tele vagyunk jogos és szított szenvedélyekkel. Nagy szereptévesztésekkel küzd az értelmiség. Illúzió volna azt hinni, hogy ma éppoly különleges szerepük lehet az alkotóknak, mint amilyen a politikai béklyó évtizedeiben volt. A tiltások és tabuk kora leáldozott. Hamisnak tartanám, ha rosszul értelmezett felelősségvállalásból úgynevezett kurrens, a valóságra reagáló témákat dolgoznék' fel. Ez a feladat manapság a dokumentumfilmeké. Egyébként meg úgy gondolom: a lengyel közelmúlt és régmúlt kellő témát szolgáltat az önmagunkkal való szembesüléshez. Az átmeneti korszak játékfilmes megközelítése pedig majd az utókor feladata lesz. Heti kultúra Könyvespolc Ágota Kristóf: Tegnap A múlt bennünk és gyakran helyettünk él. Nem csupán a bergsoni öntudatlan emlékezés révén, hanem mert feldolgozhatatlan élmények tartanak fogva. Az 1956 óta Svájcban élő, franciául publikáló Kristóf Ágota eddig megismert regényeinek (A nagy füzet, A bizonyíték, A harmadik hazugság) hősei tragikus gyermekkoruk rabjai. Hazugsággal, erőszakkal, felejtéssel próbálnak védekezni a múlt ellen, de minél erősebben taszítják el maguktól, annál inkább hatalmába keríti őket a tegnap. Egy meg nem nevezett nyugat-európai országban napi nyolc óra értelmetlen, idegölő munka és tizenhat óra otthon- talanság tölti ki az emigráns Sándor napjait. Kényszerképzetekkel és a halál hívó szavával viaskodik. Az érdeklődők, pszichiáterek ellen védekezve hihető múltat épít ki maga köré. Új név mögé bújik, háborús árvának mondja magát, aki a menekülttábor sivársága után a napi robot légüres terébe került, és közben várja, hogy feltűnjön Line, élete értelme. Caroline valaha, egykori hazájában, padtársa volt az elemi iskola első osztályában. A több mint két évtized múltán az idegen országba férjével és gyermekével váratlanul megérkező asszony az újrakezdés lehetőségét ígéri Sándor számára. A megkapó líraisággal fölvillantott szerelmi jelenetek csak rövid időre ellenpontozzák a történet sötét tónusát. A regény egyszerre jelképes és konkrét címe, Tegnap, a múlt győzelmét vetíti előre a jelen és jövő fölött. A regény középpontjában a múlttal való viaskodás paradox- ona áll: „Tépd ki csőrödet szívemből” - fohászkodik A holló című Poe-vers fájdalmas emlékektől szabadulni akaró lírai énje. Sándor - hasonlóan Kristóf Ágota A nagy füzetének felejthetetlen hőséhez - már gyerekkorában a lehető legradikálisabban és legbru- tálisabban vágta el a családhoz kötő szálúkat. De aki kitépi a múltat szívéből, aki elszakad a múlttól, az légüres térben imitálja csupán az emberi létet. Aki pedig a múltat akarja mániákusan tisztázni, az eltéved a tegnap labirintusában, és elveszti a jövőjét. A karcsú kötet vigasztalansága éppen a megoldhatatlanság és reménytelenség kimondásában válik felemelővé és igazzá. Kevesen mertek még olyan lehangoló, keserű képet festeni az idegenbe szakadtságról, általában az emigránslétről, mint a külföldön egyik legismertebb, többek között Alberto Moravia-díjjal kitüntetett magyar-francia írónő. A sivárság, a keserűség olvasztja eggyé a különböző nációk tagjait, a megtisztulás lehetőségét pedig az időről időre megmagyarázhatatlanul rájuk törő Öngyilkossági hullám hozza el. Kristóf Ágota stílusának szikársága, amely ellentmond a posztmodern nyelvi tobzódásának, csak részben kétnyelvűségének következménye. S csak részben motiválja a megszólalás-puritanizmust a regénybeli emigránslét Bábele. Valójában a szó megtisztításának szándéka vezeti az írónőt. A keményen kopogó szavaknak - Takács M. József hiteles fordításában - nem használati értékük van, hanem jelentésük. Az önmagukért helytálló vagy helytállni akaró szavak adják az elbeszélésmód ritkán tapasztalható drámaiságát. (M. N.) Kevesen mertek ilyen lehangoló képet festeni .az idegenbe szakadtságról. Millennium A mikor István király elvből csak a püspököknek juttatta a tizedet, szándékosan eltért az általában követett római felosztási módtól, amelyet a 847-es mainzi zsinat is előírt. Eszerint ugyanis a befolyó tizedet négy részre kellett osztani, egy-egy negyed jutott a püspöknek, a plébánia papságának, a szegényeknek és idegeneknek, valamint a templomépület fenntartására. A magyar missziós területen ez a rendszer gyakorlatban persze nem volt alkalmazható. Épp a püspöknek kellett gondoskodnia annak a keresztény életrendnek a bevezetéséről, amely megkívánta a tizedjövedelem üyenfajta, különböző célokra szolgáló felhasználását. Ehhez azonban az anyagi alap mellett tekintélyre és rendelkezési hatalomra is szükségük volt. Ennek biztosítása szent kötelesség volt, amelynek a keresztény király törvényhozásával igyekezett eleget tenni. A törvény, azaz a fejedelem akaratával megállapított jog a pogány magyarok archaikus társadalmának éppoly idegen volt, mint a keresztény egyházszervezet. Az emberek íratlan törvények szerint éltek, amelyeket ma általában szokásjognak nevezünk. Egyáltalában a hagyományos, régi jogot az egész középkorban jónak tekintették, erkölcsi értelemben is, mert az életben bevált. Az írásban nem rögzített szokásjog ugyanis nem tuStephanus rex Történelem és legenda Bogyay Tamás 12.rész dott megmerevedni, mert az élő jogérzék állandóan hozzáalkalmazta a jelen szükségleteihez. A középkori törvényhozás ezért általában az életnek csak olyan területeit érintette, ahol hiányzott a régi szokásjog adta szabály, vagy ha volt, ezt meg kellett változtatni. Itt felmerül a kérdés, hogy Szent Istvánnak minő személyes része volt törvényeiben. Nem egyszer olvasható bennük a kifejezés: „akarjuk”, „elhatároztuk”. A törvényhozó azonban hivatkozik néha egy szenátusnak nevezett királyi tanácsra, illetve az előkelők gyűlésére is, főként ahol büntetések kiszabásáról van szó. Ez a szenátus nem volt valami alkotmányos formák közt megalakított testület, hanem az udvarnál épp jelen levő magas rangú tisztviselők és más tapasztalt bizalmi emberek többé-kevésbé alkalmi gyülekezete, amelynek a király tetszés szerint kérte ki tanácsát. De a döntés egyedül az ő dolga volt, és joggal tekintették a király személyes akaratáénak a törvényt, amely nem egy ősi tisztes szokást megtiltott, és új kötelezettségeket rótt ki. Mivel pedig pogányok és keresztények a király hatalmát és tekintélyét egyformán az Isten kegyelmére vezették vissza, egyetlen alattvaló sem tagadhatta, hogy Istvánnak teljes joga van akaratát keresztül is vinni. Természetes, hogy az uralkodók törvényeik írásbeli megfogalmazását ráhagyták megfelelő előképzettségű bizalmi embereikre. Nem tudjuk, ki és müyen nemzetiségű volt a pap, aki a törvények írásba foglalásakor István helyett forgatta a tollat. Isten szolgálatában persze nem lehetett döntő jelentősége a származásnak. A törvények szövegéből azonban arra lehet következtetni, István királynak ez a törvényíró papja Bajorországból jött. A bban az időben, amikor csak a papság elitje volt otthonos az írás és a könyv világában, a kevés írástudó tollából nem folytak olyan könnyen a sorok. A múlt és az írott szó iránti tiszteletből az alkalmasnak látszó szövegeket habozás nélkül felhasználták, idézték, vagy akár szó szerint átvették többnyire minden forrásmegjelölés nélkül. Szent István törvényei is nyújtanak erre néhány figyelemre méltó példát. Hogy István miért érezte kötelességének törvényeket hozni, azt igen világosan megmondja első törvénykönyvének itt-ott Jusztiniánra és a Lex Baiuvariorumra emlékeztető előszava: „...mivel minden nép saját törvényei szerint él, azért mi is, Isten akaratából országunkat igazgatván, a régi és új császárok példáját követve, törvényhozó elmélkedéssel meghatároztuk népünk számára: miképpen éljen tisztességes és békés életet. Hogy amiként isteni törvényekkel gazdagabbá lett, ugyanúgy világiakkal is el legyen látva, hogy amennyire ama isteni törvények által a jók gyarapodnak, ugyanúgy bűnhődjenek a gonoszok emezek által. Amiket pedig elhatároztunk, a következő sorokban jegyeztük le.” Szent István törvényei a 12. századból való legrégibb kéziratban két könyvre vannak felosztva. Az első könyvben az idézett előszó után 35 fejezet következik. Az első öt, amely az egyház javairól, a püspökök hatalmáról, az egyházi személyek jogállásáról és a papi munka méltóságáról szól, jóformán szó szerinti átvétel karoling kori zsinati határozatok és hamisított dekretálisok gyűjteményeiből. Kiváló jogtörténészek, akik azonban nyilván nem tudtak egészen megszabadulni a modern jogtudomány történelem nélküli rendszerező gondolkodásától, ezeket a fejezeteket különösebb jelentőség nélküli „dekoratív cicomának” vagy éppen későbbi hozzátol- dásnak minősítették. De ha meggondoljuk, hogy milyen lehetett Magyarországon a belső helyzet nem sokkal a keresztény királyság megalkotása után, világos lesz előttünk, hogy a törvényekből nem hiányozhattak a közösségi életnek ilyen új, azelőtt ismeretlen tényezőire vonatkozó rendelkezések. Mivel a hagyományos társadalmi rendben egyáltalán nem volt hely egy hierarchikusan felépített egyházszervezet és egy papi rend számára, nagyon is megvolt az értelme, hogy az első fejezetekben mindenkinek a lelkére kössék az egyházi javak sérthetetlenségét, a püspökök hatalmát és tekintélyét, valamint az egyházi személyek különleges jogállását. Eközben a király például a második fejezetben pontosan a 847-es mainzi zsinat szavaival követelhette az ispánoktól és bíróktól, hogy az isteni törvények szerinti igazságszolgáltatásban a főpapokkal egyetértésben járjanak el. (folytatjuk)
