Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
2000-01-12 / 2. szám
Kultúra 2000. január 12. 13 Peter Brook: Az üres tér, Európa Könyvkiadó, Budapest 1999 A színház misztériuma L. Erdélyi Margit __________ A színház világa nemcsak a megrögzött színházimádókat izgatja, a színpadi játék sajátos misztériuma szinte mindenkit vonz kisebb- nagyobb mértékben. Lehet, hogy a közveden élmény végett, lehet, hogy valódi emberközelsége miatt, vagy azért, mert szűkösségében is hitelesíti az életet. Kíváncsiságunk, áhítatunk rendszerint csorbítatlan, akárha a nagyok: héroszok, királyok, messiások tettei hatnak ránk, akárha mindennapi emberek mindennapos drámáiba feledkezünk bele. A színház cselekvéseiben megjelenik a nyers, alantas élet és a barbár, erőszakos A mindennapi életben a „ha” kibúvó, a színházban a „ha” igazság.” (Brook) világ csakúgy, mint a legkifinomultabb lelkek öröme, tragédiája. Megríkat, megörvendeztet, megnevettet, meghökkent, és vala- mily purgatóriumi következetességgel mindig rádöbbent - leginkább önmagunkra. S ahogy a művészetek általában is teszik, életben tartja az életet, jó és rossz körülmények között egyaránt. Peter Brook 1968-ban megírt könyve, Az üres tér már 1971-ben is megjelent az Európa Könyvkiadónál. A szerző a színház világából mutat be lenyűgöző helyzete^ két - szeletekben ugyan -, mégis befogja a mítosz-játék-élet hármas teátrumba sűrűsödött lehetőségeit. A londoni születésű rendező London, Párizs, New York legnevesebb színészeivel együttmunkálkodva dolgozhatta ki nagy lendületű, változatos stílusú színházi „beszédét”. Tudnivaló azonban, hogy az opera és a film szintén meghódította alkotó fantáziáját. Szellemi kalandozásai afrikai, ázsiai, közel-keleti, indiai mitológiákhoz és folklorisztikákhoz is közel viszik. Ismeretei által nemcsak a színház- és filmművészet praxiológiáját, hanem az elméleti irodalmat is involválja alkotóknak, kutatóknak egyaránt. Preceptumai a „holt”, a „szent”, a „nyers” és a „közvetlen” színházra vonatkoznak, amelyeket a szakember művi módon megfogalmaz, el is választ egymástól, de jó rálátással, számvetéssel nem tagadja ezek összefonódásait sem. A szimpatikus zsebkönyvforma (a fedélen Paul Delraux Az alvó város című festményének részletével) első fejezetként „A »holt« színház” világát elemzi, természetesen a nagy világszínházak rendezőjének szemszögéből. „Világszerte csökken a színházjárók száma” - írja a szerző, s keserédes végű experimentumok, kemény menedzseri próbálkozások, frappáns mindennapi ötletek soijáznak nála a baj oldása kapcsán. Stílusa helyenként iróniával mérgezett, itt-ott optimizmussal hígított és mindenképpen szellemes. A „szent” színházat a Láthatatlant Láthatóvá Tevő Színháznak is nevezhetnénk. „A karmester köré személyi kultuszt keríthetünk, de tudnunk kell, hogy valójában nem ő hívja életre a zenét, hanem a zene őt - ha nyugodt, nyitott és érzékeny, akkor a láthatatlan majd hatalmába keríti, és az ő közvetítésével hozzánk is eljut.” Brook egyebütt óva int a kiégett- ségtől, nosztalgiától, előnyösebbnek tartja a színpadon a kételkedést, a nyugtalanságot, a problé- mázást, mint az ún. „nemes célkitűzéseket”. A rítus és a rítus lehetőségei, a színház és a mindennapi hajsza összefüggései sem maradnak ki polémiájából, ahogy az érték és közönségreagálások konvergenciái és divergenciái sem. Sztanyiszlavszkij, Artaud, Brecht, Grotowski szemlélete és más színházi törekvések is összefüggéseiben mélyítik a szerző szempontjait, szintetizáló törekvését, „leleplezései” azonban nem vezetnek végleges konklúzióhoz, ez nem is volna lehetséges, mivelhogy a színház mindig változik. A színjáték helye és népszerűsége a kulcskérdés „A »nyers« színház című fejezetben. A népszínház popularitása javarészt közönségességéből adódik; a trágárság, a vulgaritás, az obszcenitás jellemzően sajátja, „mindamellett társadalmi, fölszabadító szerepet vállal magára, hiszen természeténél fogva tekintélyellenes, hagyományellenes, pompaellenes és látszatellenes. Ez a zaj színháza, és a zaj színháza a taps színháza.” A nyers színházat kevésbé szokták elfogadni, holott a színházművészet megújulási törekvései gyakran a népi forrásokhoz nyúlnak vissza. A komoly, elkötelezett színházak mellett létjogosultsága van a könnyedebb, felszíni hatásokra építő színháznak is, merthogy egyik is, másik is egymástól elütő energiákat táplál (hat). Ilyen vonatkozásban az intellek- tualizált színház elidegenítő effektusai és a happening hasonlóságai, eltérései csakúgy együttha- tóak lehetnek egy társadalmi felelősség felvállalásában, mint az egyéb színpadi megoldások is. Az utolsó fejezet „A »közvetlen« színház”, amelyet Brook legfőképpen ajánl, mert ezt ismeri legjobban, ez a saját munkaönéletrajza. Megtapasztalt sikerek, kudarcok, cselekvések, technikák, kételyek egymásutánja jelenik meg a könyv lapjain. Olvashatjuk itt a rendezői praxis lényegi megállapításait; súlypontokat színész-téma-közön- ség vagy színész-téma-rendező vagy rendező-téma-tervező, sőt egyebek viszonylataiban. Apróbb bontásban, dinamikusan követik egymást az alapvető kérdéskörök, mint pl: a kis és nagy térváltozások fontossága, ötletek felemelő vagy megsemmisítő ereje, a kemény gyakorlatok és véletlen helyzetek összjátéka, melléfogások böjtje, módosítások sokasága, a szereposztás felelőssége, az ama- törizmus inspirációi, töprengések színészről, rendezőről, antiren- dezőről stb. - többségük izgalmas vitatéma. Az üres tér című könyv olvasói élmény szakembernek vagy érdeklődő olvasónak egyaránt. Bevezető sorait olvasva máris tudjuk, hogy nem fogjuk félretenni. Itt és most (címmagyarázatként is) álljon e néhány, olvasót inspiráló idézet: „Vehetek akármilyen üres „Vehetek akármilyen üres teret, és azt mondhatom rá: csupasz színpad. teret, és azt mondhatom rá: csupasz színpad. Valaki ■ keresztülmegy ezen az üres téren, valaki más pedig figyeli; mindössze eny- nyi kell ahhoz, hogy színház keletkezzék. Mégis ha színházról beszélünk, nem pontosan erre gondolunk.” Heti kultúra Könyvespolc Pavel Vilikovsky: Az élet örökzöld hátaslova Pavel Vilikovsky Az élet örökzöld hátaslova című kisregénye bonyolult, abszurd- morbid jelenetekbe futó, maró gúnnyal megírt posztmodern parabola Közép-Eu- rópa, közelebbről az egykori Osztrák-Magyar Monarchia népeinek szinte vérfertőző összefonódásáról. A történetet az egykoi k. u. k. hadsereg titkosszolgálatának ezredese meséli el fiatal tisztszeretőjének, aki a történetet öregkorában továbbadja egy újabb fiatal tisztjelöltnek. A tisztjelöltről a történet végén kiderül, hogy nem más ő, Pavel Vilik o v $ k f Az élet örökzöld hátaslova mint a mesélő tiszt valamikor elképesztő helyzetben fogant saját fia. (Kalligram, Pozsony) Vasárnap Kisgaléria Korniss Péter: Hármasban Regény J ól beesteledett, amikor megérkeztek; már égtek a fáklyák, és a csukott kapu előtt két hatalmas oroszlán hevert. Megérkezésükkor mindkettő felült. Vészjóslóan bámultak a jövevényekre. Aszpim, kissé bátortalanul, de elővette a hegedűjét, és játszani kezdett. Az oroszlánok mint hűséges kiskutyák, elhevertek, fejüket kinyújtott mellső lábukra tették, úgy hallgatták az Aszpim csodálatos fekete hegedűjéből szárnyaló dallamokat. A kastélyban hirtelen világosság gyúlt, szolgák egész hada vonult fel kezükben fáklyákkal, szélesre tárták a kaput. A herceg csak akkor tért magához az ámulattól, amikor kiszállt a címeres hintó- ból, és a hercegnő, mintha szárnyai lennének, repült felé, és minden illemet felrúgva a nyakába borult.- Bocsáss meg nekem! - mondta elhaló hangon. A királyi herceg nem szólt, csak ölelte, csókolta a lányt, jelezve, hogy soha többé nem fogja elengedni. Végül a sírás, nevetés, boldogság közepette a lány szólalt meg: ránézett az ágrólszakadt, csavargó kinézésű Aszpimra, aki megilletődve állt a fáklyák fényében, kezében hegedűjét szorongatva. A fekete hegedű Lakatos Menyhért 11. rész- Ugye, te hoztad el szívünkbe a boldogságot? Aszpim csak bólintott, és kissé megemelte a fényben tündöklő fekete hegedűt. A hercegnő mindkettőjüket karonfogva felvezette a kastély gazdagon díszített fogadótermébe, ahol a jó hírnek örvendve a hercegnő szülei fogadták őket. A herceg nem kért magyarázatot korábbi rideg magatartásuk miatt, hanem azon nyomban megkérte a hercegnő kezét, és fátylat borított minden előzményre. Senki sem ellenezte a házasságukat, rövidesen megtartották a lakodalmat is. Úgy tűnt, hogy Aszpim teljesítette a hercegnek tett ígéretét; most már ki-ki nézzen a maga dolga után. Csakhogy sem a herceg, sem a hercegnő nem kívánt tőle megválni, no meg Aszpim sem érezte rosszul magát a hercegi társaságban. E gy nap a fiatal pár úgy döntött, hogy elviszik a jó hírt a királyi palotába is, ezért útnak indultak. A hercegnő, akinek kevés alkalma volt a természettel barátkozni, lépten-nyomon rácsodálkozott a világra. A herceg, látva, hogy nejének nagy kedve telik a természetben, megállította a hin- tót azon a helyen, ahol Aszpimmal megismerkedtek. A hűs lombok és az erdő varázslatos muzsikája páratlan élménynyel ajándékozta meg az ifjú párt. Aszpim, hogy ne zavaija határtalan örömüket, sétálni indult az erdőbe. Az erdő lágy zsongása álmodozásra késztette. Leült egy fa tövéhez, hogy semmi ne zavaija szárnyalását. Akkor három holló telepedett le a felette suttogó lombok közé. Az egyik megszólalt.- Kram-kram, pajtások, milyen jó híreket hoztatok?- Kram-kram - szólt a másik -, én jó híreket nem hoztam. Láttátok a fiatal királyi herceget, aki a tisztáson fiatal felesége ölébe hajtott fővel szundikál? Jobban tenné, ha mindjárt visszafordulna, mert ahogy hintája átmegy a feldíszített palota kapuján, egy hatalmas verembe zuhan, amiben kihegyezett öles vaskarók állnak, és halálra nyársalják. De az, aki ezt hallja, és másnak elmondja, térdéig kővé váljon!- Kram-kram, pajtások, nekem sincs jobb hírem. Mert ha a herceg valami csoda folytán megmenekülne, halálos méreg lesz a levesében, amitől azonnal meghal, ha száz lelke van is. De aki ezt hallja, és másnak elmondja, derékig kővé váljon.- Kram-kram, pajtások, sajnálnom kell a herceget, mert én sem hozok jobb hírt. A trónra vágyó gonosz féltestvére mindenre számított. Ha a sors kegyeiből a két haláltól megmenekülne, az lesz a legveszélyesebb. Nászágyában egy kobra kígyót rejtett el, aminek a marásától még ember nem maradt életben. De aki ezt hallja, és másnak elmondja, talpától a feje tetejéig kőszoborrá váljék, és csak akkor múljon el róla az átok, ha aranyhang pendül a kőhegedűn. A hollók nagy szárnycsattogással elrepültek. szpim a hírek hallatára megdermedve ült, mint aki máris kővé vált. Mit tegyen? Ha elmondja a hercegnek, megfogja a hollók átka; ha nem mondja meg, a herceg és a hercegnő elpusztul. Hagyjam itt őket? - tette fel magának a kérdést. Aztán önmaga előtt szégyenkezve, csak a fejét csóválta. Hirtelen felugrott, megkereste a fiatal házasokat, és óvatosan felébresztette a herceget.- Fenség, mennünk kell, mert hatalmas vihar van kilátásban. Mielőtt még elérne bennünket, haza kell érnünk.- De Aszpim, hisz egy hüvelyk- nyi felhő sincs az égen, a hőségtől szinte kókadnak a fák.- Higgyél nekem, herceg, ez vihar előtti csend. Nem szívesen, de bólintott a herceg.- Még valamit herceg - állította meg a hintó lépcsőjén a herceget -, engedd meg, hogy én hajtsam a lovakat. Nagy gyakorlatom van benne, meg a hercegnő is kényelmesebben fog szundikálni, ha csak ketten ültök a hintóbán. A herceg elmosolyodott, meg volt győződve róla, hogy Aszpim figyelmességből akar kiülni a bakra, hogy kettejük meghitt együttlétét ne zavarja.- Legyen, ahogy akarod - csukta be maga után a hintó ajtaját. (folytatjuk)
