Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
2000-04-26 / 17. szám
Kultúra 2000. április 26. 13 Elszigeteltség? Egyetemesség? Vagy mi van? Gondolatok egy antológia kapcsán Határon túli prózaírók Kocur László Szép és drága antológiát dobott a piacra a Present Könyv- és Lapkiadó. A címe Magyar szárnyvonalak - Határon túli prózaírók antológiája. A cím és az alcím szinte valamennyi kifejezése elgondolkodtató, csaknem valamennyi külön elemzésre volna jogosult, de e keretek közt erre nem vállaikozhatom. A kötetet négyen szerkesztették: Bognár Antal a délvidéki, Bágyoni Szabó István az erdélyi, S. Benedek András a kárpátaljai, Filep Tamás Gusztáv pedig a felvidéki magyar irodalomból válogatott. Természetesen (?) ez utóbbival szeretnék bővebben foglalkozni, abból a naiv feltételezésből kiindulva, hogy a szlovákiai magyar olvasót talán ez érdekli a leginkább. A kötet címéhez - ha csak pár gondolatfoszlány erejéig is - szeretnék rövid kommentárt fűzni. Hasonló próbálkozás látott napvilágot 1993- ban a Pelikán Kiadó gondozásában, az a Kapun kívül címet viselte. A szlovákiai magyar irodalmat ismerők számára azonnal nyilvánvaló a textuá- lisan érzéki rájátszás a „mi” Fábián Nóránk/Fábián N.-ünk (ahogy éppen...) Az ajtón kívül c. novellájára. Az antológia viszont a fabiáni novella kisszerű kirekesztettség-élményét mintegy mitikussá növeli; azáltal, hog^ tárgyát - a határon túli magyar irodalmakat (?) - az archetipikus kirekesztettség - szimbólumon kívülre helyezi. Ha végigtekintünk a határon túli magyar irodalmak önmeghatározási kísérletein, látható, hogy valamennyi kívüllétében próbálja meghatározni helyzettudatát. S a határon túli magyar irodalmak helyzete a mai napig nincs megnyugtatóan tisztázva, különösen nem korunk kurrens irodalomtudományos diskurzusainak nézőpontjából. A kötethez Pomögáts Béla írt meglehetősen konzervatív előszót, melyben az írók erkölcsi helytállását és néptanítói szerepét próbálja hangsúlyozni. Az irodalmat mint tükröt és mintát tételezi, melynek a magyarság történetét, a nemzeti tudat mélyebb övezetéiben végbemenő változásokat kell leképezni. Valamiféle nemzetnevelő feladatot próbál szüntelen társítani az irodalomhoz, úgy gondolkodik róla, mint a nemzeti tudat letéteményeséről, fenntartásának eszközéről. Pomogáts Béla magánügye, hogy mit gondol az irodalomról, de ha meggondoljuk, milyen totális hatalmi pozícióból teszi ezt... Filep Tamás Gusztávot mint szerkesztőt nem hiszem, hogy be kéne mutatni, hisz (nemcsak) a Felvidékhez kapcsolódóan több tanulmány- és szépirodalmi kötetet szerkesztett. Szerkesztői munkái közt előkelő helyet foglal el a Herder-díjjal kitüntetett Fried István tanulmánykötetének sajtó alá rendezése. Tóth Lászlóval közösen szerkesztik A csehszlovákiai magyar művelődés története c. nagyszabású, négykötetesre tervezett sorozatot. Minden tiszteletem Füep Tamás Gusztávé, de e sorozat III. kötetében megjelent irodalom- történeti összefoglalóját a legnagyobb jóakarattal sem tudom pozitívan, legkevésbé pedig önálló munkaként értékelni. Ezen antológia szerkesztési elvei sem nyilvánvalóak. Ha a délvidéki és az erdélyi irodalmat külön fejezetben tudja tárgyalni, mi teszi indokolttá a közös nyelven kívül, hogy a kárpátaljai és a felvidéki magyar irodalmat közös fejezetbe olvassza? Hisz ilyen alapon a Koncsol László által tételezett holdbéli magyar irodalommal is kerülhettek volna egy fejezetbe szerzőink. A kortárs (cseh) szlovákiai magyar írók közül Monoszlóy Dezső, Ébert Tibor, Dobos Lászó, Grendel Lajos, Vajkai Miklós, Hogya György és Fábián Nóra kapott helyet a kötetben. Ismétlem, nem tudom, milyen elvek vezették Fiiepet a szerkesztésben; ha reprezentatív mintát szeretett volna nyújtani irodalmunkból, ez a próbálkozása csődöt mondott. Azon túl, hogy valamennyi besorolt alkotó Szlovákiában, magyar nyelven ír(t), egyéb kohéziót nem vélek felfedezni. Ha ez elegendő, meghajtom fejemet e nemes egyszerűségében is nagyszerű szerkesztési elv előtt. Ha beszélhetünk szlovákiai magyar irodalmi kánonról, akkor nem bizonyosan a legerősebb kanonikus pozícióban levő írókból válogatott. Mentségére szolgáljon, hogy nem nagyon volt miből válogatnia, hisz - ahogy Tóth László is megjegyzi egy FTG-vel közösen írott könyvében - e kisebbségi irodalom prózaíró-utánpótlása mindig gyér volt. Ennek ellenére nem telitalálat az inkább dráma és színház irányába orientálódott, és ott sokkal inkább értékelhető teljesítményt felmutató Ébert Tibor szerepeltetése. Vajkai Miklós sem jelentkezett már régóta szöveggel; Hogya György több okból is elszigetelődött, így nem bizonyosan reprezentálja nemzedékét. S hogy a Piknik a Szaharában nemzedékéből (ha esetükben beszélhetünk nemzedékről) miért éppen Fábián Nórát emelte ki, annak csak FTG a megmondhatója. Talán az Álmok Júdeábán „bölcseleti igényessége” miatt? Ha a kötetet alaposan szemügyre vesszük, másodikharmadik olvasásakor szükségképpen rájövünk, hogy az igényességből, sajnos, csak az igény van meg. Dobos László szövege is inkább csak iroda- lomtörténeti/irodalompoliti- kai(?) helyiértékkel rendelkezik, kétlem, hogy releváns eleme volna napjaink irodalmi diskurzusának. A többi fejezetben is hasonló a helyzet; az erdélyi részben például figyelmen kívül hagyják az immáron önálló lappal (!) rendelkező Előretolt Helyőrség nemzedékét, így az antológia - melyet, fájdalom, de terjedelmi okokból nem tudtam egészében elemezni - bemutat ugyan valamit, megpróbálja közelebb vinni az (anyaországi) olvasóhoz a határon kívülre rekedt magyar irodalmakat (?), de mint szerkesztői teljesítmény, közepes vagy annál gyengébb. Mindez természetesen a benne foglalt szerzőket nem minősíti. (Magyar szárnyvonalak, Present Könyv- és Lapkiadó, Budapest 1999) A nemzeti tudat mélyebb övezeteiben végbemenő változásokat kell leképezni. Millennium A mikorIII. Ottó, „a világ csodája”, 1002. január 23-án Paternóban meghalt, és tanítómestere meg küzdőtársa, II. Szilveszter nemsokára követte, egyszer s mindenkorra szertefoszlott az eszményi keresztény birodalom nagyszerű terve. István király azonban továbbra is biztos lehetett a császárság minden hegemóniaigénytől mentes támogatásáról, mert mint Nagy Ottó nemzetségének utolsó uralkodója az ő bajor sógora, II. Henrik lépett trónra. Már 1002 nyarán átengedte Istvánnak egyik bevált munkatársát, hogy írásba lehessen foglalni - mint egy keresztény országban szokás és illendő - a fiatal király legfontosabb jogi cselekedeteit. Az ősmagyarok pogány kultúrájának is volt írása. Az ótörök rovásírás volt használatban, amely messze elterjedt Eurázsia lovas nomádok lakta pusztamezőin. Úgy látszik azonban, hogy mindenütt csak rövidebb föliratokhoz és följegyzésekhez, mondhatnánk, csak mint emlékjelírást használták. így élt Magyarországon is szórványosan az egész középkoron át, sőt az erdélyi székelyeknél még az újkorban is. Az ótörök rovásírás azonban sehol sem tudta tartani magát a győzelmes világvallások idegen nyelvű, latin, görög, illetve arab írásbeliségével szemben. Magyarországon sem erőszak nyomta el és váltotta fel latin írással, az új szükségletek voltak Stephanus rex Történelem és legenda Bogyay Tamás 11.rész azok, amik győzelemre segítették a latin nyelvű írásbeliséget. A fiatal királynak ilyen szükséglete volt az oklevél. Több kutatónak az a nézete, hogy a veszprémvöl- gyi apácakolostor görög alapító- levele a legrégibb magyarországi oklevél, amelyet még Géza nagyfejedelem állíttatott volna ki. A kérdés fölött még mindig folyik a vita. Biztos azonban, hogy III. Ottó és II. Henrik kancelláriájának írnoka, akit a történészek Heribert C.-nek neveznek, és az ő név szerint ugyancsak ismeretlen utódai éveken át írtak Szent Istvánnak okleveleket. Munkájukban pontosan követték az Ottók korabeli császári oklevelek sémáit, de egy figyelemre méltó eltéréssel: ezek az egykori császárijegyzők István okleveleinek a keltezésében nyilván sohasem adták meg a német király, illetve császár uralkodási évét, mert ez nem volt hűbérura a magyar királynak. Heribert C. írta a királyi uralkodás első ismert okleveles emlékét, a pannonhalmi bencés kolostor úgynevezett alapítólevelét. Habár ez csak egy a 12. század második felében interpolált utánzatban maradt ránk, az oklevélkutatásnak sikerült bámulatra méltó hosszadalmas részletvizsgálatokkal jórészt visszaállítani az elveszett eredeti szövegét. Több mint valószínű kiváltságlevél volt, amellyel István király a Szent Márton-hegyi kolostornak, amelynek építését apja már elkezdte, Montecassino szabadságait adományozta hálából a szerzetesek imádságai által elnyert isteni segítségért. Egyúttal nekiadta Koppány egykori területének, Somogy megyének a tizedeit is. Szent Mihály egyháza, azaz a veszprémi püspökség, amelyet a tized elvileg megilletett, kárpótlásul a kortói királyi udvarházat kapta műiden tartozékával. Ebben az oklevélben felismerhető már a rendszer, amely szerint Szent István mind a magyar egyházat, mind országa közigazgatását fel akarta építeni, és jórészt valóban fel is építette. A kép, amit egyetlen oklevél nyújthat, természetesen hiányos, de más források, főként István első, uralkodása elején keletkezett törvénykönyve és a településtörténeti kutatások eredményei segítségével a hiányokat ki lehet egészíteni. A pannonhalmi alapító- levélben a kereszténységnek két lényeges energiaközpontja jelenik meg: az egyik a püspök mint a szervező és rendező hatalom hordozója, a másik a szerzetesi kolostor mint a lelki-szellemi erő forrása. Mindkettő teljes újdonság volt a magyar közösségben. Hogy feladatukat betölthessék, Heti kultúra Könyvespolc Németh Zoltán A szem folyékony teste „Németh Zoltán ezt írja: a test határai szövegekkel vannak körberakva. De a szem, a szem fehérje elmossa a testet, elmossa a szövegek sötétjét. Érzem, ahogy lassan eltűnik. Eltűnök. A szem hátulja ez, okos, ügyes eltűnés, olyan kellene.” Mikor a szem sötétje szétspriccel a lénybe, a sötét vérbe borítja a szem tereit, a vér elszakít a látástól, a látás belezuhan, a szemfehér elrejtett sarkain áll, Németh Zoltán A szem folyékony teste AB-ART nem mozdul, akkor kiejtem ezt a szót: a szem sötétje, megérzem nyelvemen, nem az a fémes íz, nem a vér íze, nem a vasé, nem a test íze a nyelvemen, a nyálba húzódik: ez a szem sötétje. Vasárnap Kisgaléria Alexander Rodchenko: Fújd. ki tudja, meddig fújhatod... természetesen szükségük volt szilárd gazdasági alapra, amit azonban a dolgok hagyományos rendjébe elszántan belenyúlva lehetett csak megteremteni. Mint a legtöbb ember az évezredforduló táján, Szent István és egyházi tanácsadói sem voltak ideológiák és elméletek rabjai, hanem lelkes idealisták a célkitűzésben, és józan realisták a cselekvésben. Eszük ágában sem volt Magyar- országra egyszerűen átplántálni valami kész rendszert. Á szomszédos Bajorországban, amely sok tekintetben mintaképül szolgált, még túltengett a saját egyházrendszer. Ez azonban különben sem jöhetett szóba egy olyan országban, amely missziós terület volt és ahol a földet túlnyomórészt a közösség birtokolta. A hazai társadalom és gazdaság szerkezete indította Szent Istvánt arra, hogy a lakosságot és a királyi hatalmat is általánosan terhelő tizedet tegye meg a püspökségi szervezet anyagi alapjának. Kiegészítésként járultak ehhez a püspök alá rendelt megyékben szétszórtan fekvő birtokok szolgáló népeikkel, amelyeknek bizonyára az volt a gyakorlati hivatásuk, hogy a főpásztor támaszpontjai legyenek egyházmegyéje igazgatásában és ellenőrzésében. Jellemző, hogy úgy látszik, az ország első bencés apátsága is először Somogy megye tizedét kapta, ugyanis a birtokok felsorolása csak később, a templom felszentelésekor mint utóirat került bele a kiváltságlevélbe. A Nagyobb Legenda azonban joggal jegyezte meg, hogy Pannonhalmát a tizedek adományozásával a püspökségekhez tették hasonlóvá. A pannonhalmi kolostornak járó tized tehát nyilván kivételes eset volt, amely bizonyára a különleges körülményekben, főként a Koppány fölötti, Szent Márton segítségének tulajdonított győzelemben leli magyarázatát. A további bencés kolostoralapításoknál, Pécs- váradon, Zalaváradon és valószínűleg Bakonybélben is az egyház királyi udvarházakat kapott meg kápolnáikkal és a hozzájuk tartozó gazdasági szervezettel, hogy a keresztény élet példái és hittérítők kiképzőhelyei legyenek. (folytatjuk)
