Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
2000-04-12 / 15-16. szám
20 2000. április 12. Irodalom „Szabad emberek akarunk lenni, hogy teljesíteni tudjuk kötelességeinket a Közösséggel szemben.” Száz éve született Kassán Márai Sándor Ha akarnám, se lehetnék más, mint magyar, keresztény, polgár és európai. Ezek a székesegyházak azzal az akarattal és áhítattal épültek, mely nem leigázni akarta a világot, hanem kifejezni, nem uralkodni akart, hanem vezetni. Ez a dolgunk. Ha a keresztény Európa meg akarja őrizni vezető szerepét, új aszkézisra kell elszánnia magát. Nem az a feladatunk, hogy teletömjük raktárainkat a világ rab- lott kincseivel. Amikor a legkeresztényebb Spanyolország kalandra indult Nyugat felé, elhozta onnan az aranyat, s elvesztette a kalandban Spanyolország missziós szerepét. Ezt a templomot évszázadokon át építették, azzal az alázattal és becsvágy- gyal, mely névtelen és önzetlen, nem akar személyes kielégülést, egy közösség legjobb akaratával óhajtja remekműbe formálva felmutatni mindazt, amire a közösség tagjai szerződtek. így kell felépítenünk még egyszer Európát, mint egy templomot. Felépíteni, cementből és értelemből, hitből és méltányosságból, a me- gújhodott és megtisztult európai kereszténység aszkézisából. Az összeomlásból, mely városaink kapuja előtt rikoltoz, nincs más kivezető út, mint a megújhodott, megtisztult és öntudatos kereszténység. Nem egyházi kérdés ez többé, vagy nemcsak az; túlnőtt egyházak és felekezetek magatartásán és szándékain. Európa megmaradásának feltételé, hogy a keresztény erkölcs, annak legtisztább, legszigorúbb értelmében, megint uralkodni kezdjen a lelkekben, társadalmakban, egyének és osztályok öntudatában. Papok, katonák, írók és nevelők küldetése lesz elhinteni a keresztény erkölcs és műveltség igéit az elvadult Európa gyermekeinek lelkében. Mindaz, ami történt, bizonyítja, hogy nem vagyunk igazi keresztények többé Európában. Kereszténynek lenni annyi, mint műveltnek lenni, igazságosnak lenni, mértéktartónak lenni, felelősnek lenni és tudni azt, hogy a mi országunk nem e világból való. Az európai imperializmus egyetlen méltó célja nem országok elfoglalása, hanem lelkek hódítása. Nem gyarmatot akar, hanem minden emberi lelket. Ezért volt nagy a századokban, mikor e gótikus bástyákat építette. Nagyságát és erejét csak alázatban, a lemondásban és az önismeretben kaphatja vissza. Európát nem mentheti meg más, csak azok az erők, melyek felépítették e dómokat és ezt a lelkiséget: a hit, a méltányosság és az értelem ereje. Nem álmodozhatunk többé betonparadicsomokról, ahol gépzenére andalog az akkordmunka utáni szabadidőben egy félhülyére civilizált, képes újságok műveltségi szintjére nevelt, családokban is elbújtatott, önkéntes titkos rendőrök által ellenőrzött és megfélemlített, igazi és bátor élvezetre képtelen, szórakozásra örökké éhes, félművelt, indulatait olcsó bódítószerekkel közömbösítő társadalom. Ha a civilizációt nem tudjuk megtölteni egy ősrégi örökség, az európai keresztény műveltség és erkölcs tartalmával, elhal benne a nemesebb emberi becsvágy és az élethez való jogunk. De ne álmodozzunk arról sem, hogy ez a keresztény és európai megújhodás alkalmat adhat a birtokos társadalomnak, méltányosság és felelősség nélkül birtokolni tovább is a javakat; melyeket kötelessége fokozottan megosztani mindazokkal, kiknek munkája termeli és megőrzi azokat. És ne álmodozzon a türelmetlen erénycsősz, a keresztény magatartás palástja alatt ólálkodó politikai vagy társadalmi becsvágy, hogy ez az új krisztianizmus, melynek vágya a régi zsoltárok kezdetleges és mély hangján tör föl a telkekből, takarja majd gyanús, ostoba és kegyetlen üzleteiket. Mikor kereszténységről beszélünk, az európai műveltség és erkölcs megtisztulását értjük, társadalmi és gondolati, művészeti és gazdasági értelemben. A nyegle és üzleties városiasságot, a pökhendi és műveletlen kispolgári- asságot nem helyettesítheti a népi és faji jelmezbe öltözött műve- íetlenség és felelőtlenség. A napnyugati műveltség egyértelmű a vívódó keresztény erkölccsel, mely soha nem lehet politikai munkaterv, sem társadalmi rémuralmak jelszava és zászlaja. Mit várunk ettől a kereszténységtől? Azt, hogy felépíti a háború romjaiból és kiszabadítja a civilizáció gépies magatartásából az európai közösséget. Valószínű, hogy ez az új európai keresztes hadjárat forradalmasító erővel hat majd vissza az egyházak magatartására is: legalább any- nyira világi lesz, mint egyházi. Nem felekezeti lesz, hanem felekezet fölötti, nem betűket és jelképes magánhangzókat véd majd, hanem a közösséget és az értelmet. Társadalmi felelőssége engesztelhetetlen erővel kéri számon osztályon és hatalmi egyesülésen mindazt, amivel a korszerű igényérzetre emelt tömegeknek adósa. Nem hisz többé a karitatív, sem a karhatalmi megoldásokban: a társadalmi igazságban hisz, melynek érvényesítését nem akarja többé elodázni, nem akar alkudozni és meghosszabbítani helyzeteket, melyeknek tarthatatlanságáról pontosan értesült. Mindenekelőtt visszaadja az embernek egyéni rangját. A közösség iránti felelősségérzetet csak szabad, képességeiket mesterséges és fölösleges lelki, társadalmi és anyagi gátlások nélkül kifejező emberek tudják igazán és minden következménnyel átérezni. Tudnunk kell, hogy magasabb egységekért dolgozunk, áldozunk és viselünk el áldozatokat, nem pedig társadalmi helyzetüket minden eszközzel, szívósan és makacson védelmező, de a minősítés bírálatát minden látható és láthatatlan módszerrel közömbösítő hivatalnoki és kispolgári érdektömörülések parancsszavára. Szabad emberek akarunk lenni az Állammal és a Hivatallal szemben, hogy teljesíteni tudjuk kötelességeinket a Közösséggel szemben. A kettő nem ugyanaz. A minősítés elvét oly eréllyel kell érvényesíteni a közpályákon és a magánvállalkozásban is, mint a kolostorokban. A bürokráciát a franciák találták fel, az amerikaiak emelték tökélyre, de a kiválasztás és a minősítés az Egyesült Államokban hasonlíthatatlanul szigorúbb, mint a legtöbb európai államban, ahol a Hivatal valamilyen társadalom fölötti pogány papi renddé torzult, mint a középkori Kínában. Húszéves emberek nem az élet nagy és szép kalandjáról, a szerzésről és vállalkozásról, az alkotásról álmodnak országainkban, hanem a hivatalról és nyugdíjról. A hivatalnok nem teljesítette még kötelességét a közösséggel szemben, mely eltartja, ha pontosan jár be munkahelyére, nem húz sápot a közpénzekből, s általában nem sérti meg cselekedeteivel a tételes törvények rendelkezéseit. A hivatalnok tanuljon lelki szerénységet és emberi alázatot, érezze az új, európai és nemzeti közösség világi papjának magát. Minősítése akkor lesz tökéletes, ha nemcsak munkásságát, világnézeti magatartását bírálja el, hanem jellemét is. Jellemes bürokráciát kell nevelnünk Európában, mert a különböző színekre festett határsorompókon belül terpeszkedik, sunyi fölénnyel ragadja magához a végrehajtó hatalmat egy újfajta csinovnyikság, mely önzőén és szűkkeblűén elsorvasztja az állam polgárainak önállóságát, kezdeményezési kedvét, természetes és jogos önérzetét. Európa ma a megsértett és sértődött állampolgárok nemzeti közösségeiből épül föl gyanakvó és ingerlékeny életközösséggé: egyenruhás csomagkihordók olyan sértő fölénnyel „kezelik” a „felet”, ahogyan régebben győztes hadvezérek sem beszéltek meghódított városok küldöttségeivel. Minden egyenruhás ember, az is, aki Nancyban a gázszámlát hozza, vagy Firenzében a vásári súlyokat ellenőrzi, olyan rangérzékkel járkál, mint régen Montecuccoli. Vissza kell adni az egyenruhának igazi rangját és becsületét: Európa megtelt a különböző színű és szabású sapkák és zubbonyok jelmezeinek sokaságával. Egyenruhához csak annak van joga, aki katona és védi hazáját. Az egyenruha nem lehet kisebbségi érzéseiket jelmezekkel takargató, fogyatékossági félelmeiket a formaruha páncélja mögé rejtő, nyugtalanságaikat dölyfös aggodalommal leplező kispolgári tömegek politikai farsangjának jelmeze. Egyenruhát csak az viselhet, aki esküt tett arra, hogy e köntösben szolgálja és védelmezi haláláig a közösséget: tehát a katona és a pap. A formaruha kedvtelésének tébolya az elmúlt évtizedben minden európai ország kispolgárságán kitört. Ez idegbajos divatból nincs másféle gyógyulás, mint a félelmek leküzdése, melyeknek szorongását az egyenruha leplezi. Nincs más gyógyulás, csak a hit, az alázat, az egyéni jogok és kötelességek öntudata, a szabadon vállalt felelősség, az értelem. Rosszul neveltek bennünket, rosszul neveltük magunkat és kortársainkat. Az új Európát a nevelők építik föl. Érzik-e felelősségüket? A művészet és az irodalom feladata lesz, hogy igényérzettel és felelősséggel töltse meg a szenvedés katarzisában fogékonnyá érett lelkeket. A háború után jó művészet és jó irodalom korszaka köszönt be Európában. A bírálat ismét elfoglalja magas őrhelyét. A minősítés elvét az élet és a gondolkozás minden területén eddig nem ismert szigorral, könyörtelenül kell érvényesíteni: elsősorban önmagunkkal szemben is. A bírálat elsőrendűen európai szerep és feladat: Ázsia dolga a rajongás és a vakhit, Európa dolga a bírálat és önismeret. Ha feladjuk - mint ahogy sajtóban, irodalomban, politikában, államvezetésben feladtuk, vagy nagy kedvet mutattunk feladni - a bírálat föltét- len tisztaságának és könyörtelen pártatlanságának elvét, szellemi és közéletünk a zengerájok szintjére süllyed, ahol az egyes mutatványok után fizetett alkalmazottak ütögetik tenyereiket a szellemi és politikai hastáncosok tiszteletére. Nincs külön irodalmi és külön képzőművészeti, nincs külön politikai, társadalmi és erkölcsi bírálat. Minden jelenség fölött ugyanaz a pártatlan szellemiség ítélhet csak, melynek nem parancsol párt, divat, érdekközösség. Ábránd ez? Nem, emberek százmillióinak lelkében parázsló vágyakozás. Részlet a Kassai őrjáratból (1941) Duncsák Attila: Kassai novella Szkukálek Lajos rajza Szabó Ottó rajza
