Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
2000-04-05 / 14. szám
4 2000. április 5. Háttér Zsákbamacskát vettek az oroszok: választottak egy elnököt, de nem tudják, hogy az elnök milyen utat választ Reformer - vagy amit akartok Az elnökválasztás előtti napon Putyin meccsen volt, mégpedig Jelcin egykori riválisa, Jurij Luzskov moszkvai főpolgármester társaságában. TA SR/AP Görföl Zsuzsa _________' Vl agyimir Vlagyimirovics Putyint március 26-án Oroszország elnökévé választották. Ami a legszembetűnőbb: szöges ellentéte elődjének. Mindössze 47 éves, szemmel láthatóan jó egészségnek örvend, sportol, karcsú, nem iszik, nem dohányzik. Volt egyetemi tanára és barátja, Anatolij Szobcsak szentpétervári polgármester bukása után, 1996-ban ment Moszkvába, s a karrierje rakétastartot vett - fontos ember lett a Kremlben, de nem igazán volt szem előtt. Borisz Jelcin januárban azt mondta, vagy húsz jelölt közül választotta kormányfővé és utódjává. Miért? Ez a kérdés még mindig megválaszolaüan. Korábban ugyanis Jelcinre az volt a jellemző, hogy haladéktalanul eltávolított mindenkit, aki veszélyeztethette volna pozícióját. Ezzel szemben az elmúlt év utolsó napján lényegében Putyin javára mondott le. Igaz, a hála nem maradt el: Putyin első elnöki rendeleté teljes búnteüenséget biztosított Jelcinnek és egész kétes hírű pereputtyának. Valahol itt kell a titok nyitját keresni. Putyinra eddig nem tudtak semmilyen piszkos ügyet rábizonyítani, bár közvedenül a választások előtt a Novaja Gazeta című lap elővett két szentpétervári sikkasztási ügyet, amelyben Putyin mint a polgármester helyettese közvedenül, illetve közvetve érintett (lehet), a milliárdos összegekből állítólag mintegy 60 ezer dollár Putyin dácsájának felújítására is jutott - a dácsa azonban már leégett, a Kreml pedig elutasította az állítások kommentálását. Van azonban néhány tény, amely nem szorul kommentálásra: Putyin akkor volt Szverd- lovszkban Komszo- mol-titkár, amikor a területi pártvezért Borisz Jelcinnek hívták. Abban az időben volt Szentpétervár második embere, amikor a város neve a korrupció fellegvárának szinonimájává vált. Akkor irányította a Kreml pénzügyeit, amikor az elnöki irodát - és konkrétan Jelcin családját - számtalan korrupciós vád érte. Amikor a KGB egyik utódszervezetét, a Szövetségi Biztonsági Szolgálatot (FSZB) irányította, az intézményt rendre azzal vádolták, hogy nem lép fel a gazdasági bűnözés ellen. Most már azonban késő, bárki mérget vehet rá, hogy ami eddig titok volt, az ezután biztosan az marad. Egy következtetés azonban nyugodtan levonható: Putyin hűen szolgálta Jelcint, jutalma pedig a kormányfői és „trónörökösi” kinevezés volt. Megragadta a lehetőséget, s a szó szoros értelmében hullákon végiggázolva szerezte meg a koronát. Döbbenetes, de igaz: Putyin úgy nyerte meg az elnökválasztást, hogy sem politikai, sem gazdasági programmal nem rukkolt elő. Biztosan csak azt lehet róla tudni, hogy a cse- csenekkel le fog számolni - kerül, amibe kerül. „A terroristákat még a klotyókban is kinyírjuk” - mondta, s a cinikus kiszólásnak fergeteges sikere volt. Mert Putyin személyében az oroszok azt kapták, amit akartak: energikus, merész, erős kezet, erős hadsereget és erős államot ígérő elnököt, aki kimondja, amit gondol, s fütyül a demokrácia és a szabadság, pláne a sajtószabadság sorsa miatt aggódó külföldre. Még az is tetszett a választóknak, hogy következetesen elutasított minden televíziós vitát. Hiába szívóskodott legkomolyabb ellenfele, a kommunista Gennagyij Zjuganov, Putyin kitartott amellett, hogy az államfő nem „tam- pax”, nem kell a tévében reklámozni. Állítólag azért nem mondott választási beszédeket sem, mert nem akart beszállni a kétes versenybe, hogy ki tud populistább ígéreteket tenni. Minek köszönhetően az oroszok végül is zsákbamacskát vettek: választottak egy elnököt, de nem tudják, hogy az elnök milyen utat választ. Lényegében három lehetséges változat képzelhető el. Mindenekelőtt fennáll a veszélye annak, hogy Putyin reinkarnálja a tekintélyelvű, szovjet stílusú rendszert. A társadalom ismételt militarizá- lására irányuló törekvések máris szembetűnőek; ez a hadsereg szerepének és erejének növelésével párosul, s mind gyakrabban hallani a régi nótát: az országot ellenségek veszik körül. Emellett Putyin többször hangoztatta, hogy az erős állam híve, amit Jelcin zűrzavaros korszaka után az oroszok nagyon szívesen hallanak és támogatnak. Ráadásul Putyin már közölte: kipróbált titkosszolgálati szakembereket von be legszűkebb csapatába, éppen a rendteremtés végett. A kellemes meglepetés persze az lenne, ha kiderülne, hogy Putyin mégiscsak a reformirányvonal híve, hiszen akkor lett Szobcsak embere, amikor az a reformerek egyik vezéralakja volt. Vannak kapcsolatai közismerten reformpárti neves politikusokkal, s bár anno mint kém járt Európában, azért tudnia kell: Oroszország nem évekkel, hanem évtizedekkel van lemaradva a fejlett világ mögött, s ez a lemaradás csak alapos reformok árán csökkenthető. A harmadik lehetséges út az új orosz elnök számára, hogy meg sem próbálkozik az útkereséssel, maradnak a jelenlegi állapotok, vagyis a politikai hatalmon való marakodás a gazdaság oligarcháinak jóváhagyásával. Tehát lényegében folytatódna a jelcini irányvonal - új vezérrel, új köntösben. Május elején valami majd csak kiderül. Az elnök beiktatásával egy időben lemond az orosz kormány. A kormányfő és a miniszterek személye lesz a kulcs, amely- lyel talán megfejthető lesz, melyik út vár Oroszországra. Egyre többet hallani Mihail Kaszjanov pénzügyminiszterről, első miniszterelnök-helyettesről, aki az utóbbi hónapokban - amióta Putyin megbízott elnök - lényegében irányította a kormányt. Külföldön sem ismereden, már lefolytatott egy tárgyalássorozatot a Nemzetközi Valutaalap gurujaival, s el is érte az orosz hitelek átütemezését. Ha Putyin valóban a keménykezű elnök-vezér szerepét választja, akkor egy liberális közgazdászként ismert kormányfővel az oldalán ők lehetnének az ideális páros, amely határon belül és kívül egyaránt jól fest. Kaszjanov vagy más, mindenképpen nehéz helyzetben lesz. Mert igaz ugyan, hogy Putyin óvakodott a populista kijelentésektől, de azért tett több olyan választási ígéretet, melyek maradéktalan valóra váltása az ország gazdaságát simán kiütné. A közgazdászok ugyanis számsze- rűsítették „szerény” ígéreteit, és döbbenetes eredményre jutottak: a közalkalmazotti bérek 20 százalékos emelése 6 milliárd rubelbe, az elmaradt bérek kifizetése 4,5 milliárdba, a katonai kiadások 50 százalékos emelése 48 milliárdba, a nyugdíjak ezer rubelre emelése 36 milliárdba, a háborús veteránok illetményének kiegészítése közel 10 milliárdba kerülne. Ez 100 milliárd rubelnél is több, miközben a csecsen háború tovább nyeli a pénzt, s ha most fejeződne be, a helyreállítási költségek már így is meghaladnák a 10 milliárd rubelt. Oroszországban ennyi pénzt előteremteni képtelenség, a valutaalap pedig már nem ad. Az olaj ára sem fog a végtelenségig szárnyalni, hiszen az OPEC emeli a kitermelési kvótákat. Putyint mindez szemmel láthatóan nem nyugtalanítja, elvégre ő a győztes. Pedig abból az 52 százalékból más is kiolvasható: a kb. 107 millió választásra jogosult 30 százaléka el sem ment szavazni, a voksolók fele pedig nem őt választotta. De ilyen a demokrácia! Putyin szerint másmilyen is - a törvények diktatúrája. A Babickij- ügy kapcsán pedig prezentálta sajátos véleményét a sajtószabadságról, amely szerinte ott végződik, ahol az újságíró szakít az állami propaganda alapelveivel. Az oroszok ez ellen sem berzenkedtek, elvégre évtizedeken keresztül ennyi szabadságban sem volt részük. A szomszédság és a Nyugat pedig abban bízik, hogy fura kijelentéseit Putyin kizárólag honi használatra szánta. Reményeik szerint az az igazi Putyin, aki még Oroszország NATO-tagságát sem zárta ki. Valóban, az új orosz elnök rendcsinálást ígér, és nacionalistának mutatkozik választói előtt, nyitottnak, reformernek, a piacgazdaság hívének a világ előtt. Amiből akár az is következhet, hogy mind Oroszország, mind a világ csalódni fog. Szerényen a háttérben. Ljudmila Putyina az érettségi után volt postás, esztergályos, takarítónő és légikísérő belföldi járatokon. A lenin- grádi egyetemen végül is spanyolt és franciát tanult, majd az NDK-ból való hazatérés után németet tanított. TA SR/AP A csecse- nekkel le fog számolni - kerül, amibe kerül. Évtizedeken keresztül ennyi szabadságban sem volt részük. Kényes egyensúlyok Pápai zarándokút Malinak István _____________ Egyel őre lehetetlen felmérni, hatással lesz-e - és ha igen, akkor milyen mértékben - a közel-keleti békefolyamatra II. János Pál zarándokútja. Különösen most, hogy az izraeli-palesztin tárgyalási folyamatban újfent kedvező elmozdulás történt, pl. a pápai látogatás előtt újabb területátadásra került sor, viszont az izraeli-szíriai párbeszéd holtpontra jutott. igaz, vatikáni személyiségek a pápai utazás előtt több alkalommal hangsúlyozták: a körútnak kimondottan egyházi, nem pedig politikai jellege van, de talán ők maguk sem hitték el, hogy a kettő közötti átfedéseket el lehet majd kerülni. Már csak azért sem, mert ezt a pápai szándékot azok nem voltak hajlandók tiszteletben tartani, akikkel II. János Pál a körút során találkozott. Ugyanakkor figyelembe kell venni: nem sokkal a pápa . közel-keleti útja előtt, február közepén írták alá a vatikáni-palesztin alapszerződést, amelynek néhány kitétele ellen Izrael hivatalosan is tiltakozott, a saját belügyeibe való beavatkozásról beszélt. A lényeg az, hogy mindenki várt valamit a pápától, muzulmán vagy éppen zsidó vallási vezetők újabb, még határozottabb bocsánatkéréseket, a politikusok pedig politikai nyilatkozatokat. Jasszer Arafat pl. azt szerette volna, ha találkozójukon a szentatya állást foglal Jeruzsálem kérdésében is, amit az izraeliek miatt nem tehetett meg, hiszen a zsidó államban többen már azt is sokallták, hogy II. János Pál mintegy „megelőlegezte” a palesztinoknak az önálló államot. Érdekességként megemlíthető: lapértesülések szerint még a szélsőséges terrorszervezet, a Hamász is várt valamit, történetesen azt, hogy a pápa szabadságharcosokként szóljon róluk, valamint eljárjon érdekükben Jasszer Arafatnál. Ha e szélsőséges példától eltekintünk, akkor is érvényes a megállapítás: II. János Pál diplomáciai érzékét dicséri, hogy ebben a politikai és vallási szempontból egyaránt rendkívül bonyolult térségben úgy járt el, hogy senkinek az érzékenységét nem sértette, éppen ellenkezőleg. Jeruzsálemről például azt mondta, senki sem sajátíthatja ki magának, egyformán szent városa a keresztényeknek, zsidóknak és muzulmánoknak. A Corriere della Sera olasz lap vatikáni szakírója szerint a pápa „többet adott a palesztinoknak, mint amennyit a nemzetközi jog a jelen pillanatban lehetővé tesz, s ezzel párhuzamosan többet adott Izraelnek, mint amennyit a palesztin közösség és a katolikus közvélemény elfogadhatónak tartott”. Ennyit a napi politikáról, bár a zarándokút alapvető céljának - a keresztények, zsidók és muzulmánok megbékélése, közeledése - teljesülése e feszültségektől terhes térségben a napi politika szempontjából is nagy jelentőségű. Sokan a zarándokút legnagyobb eredményének az Izraelben történteket tartják, azt, hogy a pápa bocsánatot kért a keresztények részéről tapasztalható zsidógyűlölet miatt, hogy megáldotta Izraelt, a pápák közül elsőként ment el a Siratófalhoz (váratlan gesztusként a fal egyik résébe helyezte a kívánságát tartalmazó levelet), a Jad Vasem emlékmúzeumnál a holokauszttal kapcsolatos személyes emlékeiről beszélt. Sok keresztény és zsidó történész is egyetért abban, hogy ez a pápa többet tett a keresztény-zsidó közeledésért, mint bárki más az elmúlt kétezer év alatt. És bár a második vatikáni zsinat 35 évvel ezelőtt már kimondta, hogy a zsidóság nem tehető felelőssé Jézus keresztre feszítéséért, a tétel „lent” nem vált a mindennapi gyakorlat részévé. Ebben is áttörést hozhat a körút, hiszen II. János Pál mindenütt úgy beszélt a zsidókról, mint a keresztények idősebb testvéreiről. A már idézett olasz lap március 27-én azt írta, fantasztikus, hogy „a remegő lábú, hajlott hátú pápa az utóbbi negyven nap során pápaságának legalkotóbb fejezetét írta meg”. E 40 nap magában foglalja a PFSZ- szel kötött alapszerződést, a nagy bocsánatkérést, a zarándokutat. Ami vitathatatlan: II. János Pál a Szentföldön történelmet írt.
