Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
2000-01-12 / 2. szám
4 2000. január 12. Háttér Izraelnek úgy kell megállapodnia Szíriával, hogy közben Libanont és a palesztinokat sem tévesztheti szem elől Látványos olvadás a tél közepén Abban a pillanatban, amikor bejelentették az izraeli-szíriai tárgyalások felújítását, Izrael ismét két táborra szakadt. TA SR/AP Görföl Zsuzsa Ehud Barak kormánya azért jött létre, hogy történelmet csináljon. Ilyen sommásan válaszolt Joszi Szárid oktatási miniszter a békefolyamatot befagyasztó, immár ellenzéki Likud tömb felháborodására, amellyel arra reagált, hogy Izrael felújította a tárgyalásokat Szíriával. Bili Clinton is patetikus megállapítást tett: „Új kezdetnek vagyunk a szemtanúi” - mondta. „Néhány hónapon belül megköthető a béke- szerződés” - vélekedett a szíriai külügyminiszter. Irán vallási vezetője, Ali Hamenei ajatollah komor színekkel ecsetelte a jövőt, és nyomatékosan kijelentette: „Irán soha nem hagyja veszni Palesztinát”. „Szeretném drága barátomat, as-Saraát emlékeztetni arra, hogy a palesztin kérdés az arab-izraeli konfliktus lényege” - fogalmazta meg a palesztinok aggodalmait Szaeb Erakat, a palesztin tárgyalóküldöttség vezetője. Meglehetősen szokatlan módon még Ezer Weizman is állást foglalt a vitában, sőt aktívan kiállt Ehud Barak kormánya mellett, pedig a szigorú, bár íratlan szabályok szerint az izraeli államfőnek ettől tartózkodnia illik. „Tudom jól, hogy a Golán-fennsíkról való kivonulás tragédia lesz az ott élő zsidó telepesek számára, de ez az az ár, amelyet meg kell fizetni a békéért” - mondta ki Weizman kerek perec azt, amit még Barak is csak sejtetni merészelt. Ezek a nyilatkozatok is egyértelműen bizonyítják: a szíriai- izraeli tárgyalások újrakezdése a 45 hónapos szünet után alaposan felbolygatta a kedélyeket. Annál is inkább, mert ezúttal nemcsak a tárgyalások közvetlen résztvevői érintettek, hanem a látszólag kívülállók is. Bár Izrael és Szíria hivatalosan több mint 50 éve hadiállapotban áll, az 1973-as jóm-kipúr-i háború óta mégis Izrael szíriai határszakasza volt a legnyugodtabb. Merthogy ez volt a legveszélyesebb: bármely kis incidens háborúval fenyegetett. Ezért működik máig kiválóan az a csapatszétválasztási egyezmény, amelyet Henry Kissinger amerikai külügyminiszter aktív közreműködésével 1974. május 31-én írt alá a két ország, s melynek alapján még mindig ENSZ-megfigye- lők (UNDOF) állomásoznak a Golánon. Látszólag mi sem egyszerűbb, mint Izrael és Szíria megegyezése a területet békéért elv alapján, hiszen a Népszövetség még 1923-ban kijelölte a Szíria és Palesztina közti határt. Ehhez képest Izrael 1967-ben, a hatnapos háborúban elfoglalta az 1158 négyzetkilométernyi Golán- fennsíkot. Ha tehát ezt visszaadja, megtörténhet a békekötés Szíriával - vélhetnénk. Csakhogy a helyzet ennél sokkal, de sokkal bonyolultabb. Létezik ugye az ENSZ Biztonsági Tanácsa által még 1967-ben elfogadott, híres 242. számú határozat, amely közben valóságos politikai palindroma lett: a szám elölről-hátulról olvasva ugyanaz, az érintettek mégis homlokegyenest eltérő dolgokat képesek kiolvasni belőle. Izraelnél és Szíriánál maradva: a határozat kimondja, hogy Izraelnek ki kell vonulnia a legutóbbi konfliktus során elfoglalt területekről. Damaszkusz szerint ez az 1967. június 4-én létező határok mögé való visszavonulást jelenteni. Izrael viszont azt hangsúlyozza a 242-esből, hogy elfogadhatatlan a háború során szerzett területek megtartása, márpedig Szíria is közvetett felügyeletet gyakorolt bizonyos izraeli területek felett. Ugyanis bár az első, 1948-as arab-izraeli háború után, az 1949. július 20-án kötött tűzszünet alapján Szíria kivonult a nemzetközileg elismert határ mögé, Izrael számára sosem tette lehetővé, hogy a kiürített területek felett szuverenitást gyakoroljon, így az demilitarizált terület maradt - a hatnapos háborúigTehát melyik határról van most szó? Ezt a világ még mindig nem tudja, Ehud Barak izraeli kormányfő és Faruk as-Saraa szíriai külügyminiszter azonban december közepén Washingtonban bizonyára tisztázta ezt. Tisztázniuk kellett legalább ennyit, különben aligha tűzték volna ki január 3-ára a megbeszélések újabb fordulóját. A térképeket azonban még mindig kéznél kell tartani, mert a világos válasz arra a kérdésre, hogy hol a határ, csak előfeltétele az újabb, valóban létfontosságú kérdések világos megfogalmazásának. A Golán ugyanis a szó legszorosabb értelmében stratégiai jelentőségű: alig 60 kilométerre fekszik a szír fővárostól, Damasz- kusztól, ellenőrizhető innen Dél- Libanon jelentős része, s tűz alá vehető gyakorlatilag egész Galilea, azaz Izrael északi része. Ezzel magyarázható, hogy - Ke- let-Jeruzsálem mellett - Izrael mindig is a Golánt tartotta a hatnapos háború legfontosabb hadizsákmányának. A Golán birtoklása nemcsak biztonságot jelent, hanem vizet is, ami ebben a térségben létkérdés, a fejlődés záloga. A Golán a szír-libanoni határon húzódó Antilibanon-hegység legdélibb nyúlványa, ennek a hegységnek a legmagasabb pontja a 2814 méteres Hermon-hegy. Ez a Jordán folyó vízgyűjtője, a Jordán pedig Izrael éltetője. Meg a palesztin területeké és Jordániáé is. Elég egy gát, egy csatorna- rendszer, és Izrael szomjazni fog. És ez még mindig csak a problémák egyik fele. A Golánon 32 izraeli település épült, 17-18 ezerre tehető a zsidó telepesek száma. Házaik állami pénzből épültek, s állami pénzből kell ezeket az embereket kárpótolni is; természetesen új helyen való letelepítésük sem lesz olcsó mulatság. Amikor Izrael visszadta a Sínai- félszigetet Egyiptomnak, a 6 ezer telepes evakuálása és kártalanítása 6 milliárd dollárba került. Tehát nagyon szerényen számolva a Golán kiürítése 17-18 milli- árdot emészt majd fel. Ehhez kell hozzáadni a hadsereg kivonásának, a katonai infrastruktúra felszámolásának költségeit. Lesz még egy nagy tétel: ki kell építeni az új határvédelmi rendszert, mégpedig a kivonulás előtt. Mivel eddig Izrael úgy gazdálkodott a Golán vízforrásaival, mintha Szíria a világon sem volna, a kivonulás után nem számíthat Damaszkusz nagylelkűségére. Ez azt jelenti, hogy a kivonulás költségeihez hozzá kell adni azoknak a tengervíz-sótlanító berendezéseknek az árát is, amelyeket Izrael kénytelen lesz megépíteni a Földközi-tenger partján. így aztán érthető, hogy még el sem kezdődtek a tárgyalások, amikor Avraham Sohat pénzügyminiszter már bejelentette: Izrael nem lesz képes egyedül előteremteni a kivonás költségeit. És Clinton volt az, aki még ugyancsak a tárgyalások előtt közölte: meg fogja győzni az amerikai törvényhozást, de még az Európai Uniót is, hogy Izrael támogatása „hasznos befektetés lesz”. Különösen igaz ez, ha figyelembe vesszük: Szíria meghatározó politikai és katonai befolyással bír Libanonban, tehát az izraeli-szíriai megállapodás automatikusan maga után vonja az izraeli-libanoni megegyezést is, míg ez fordított sorrendben egyszerűen elképzelhetetlen. Továbbá a Damaszkusszal való kapcsolatfelvétel meggyorsíthatja a palesztin-izraeli tárgyalások menetét: Arafaték mindenképpen szeretnék elkerülni, hogy háttérbe szoruljanak. Bár máris jelezték: fontosnak tartják, hogy a tárgyalási taktikát egyeztessék Damaszkusszal és Bejrúttal, jobb szeretnék tartani a kitűzött menetrendet, azaz februárra tető alá akarják hozni a keretmegállapodást. Mindent egybevetve: Barak jól taktikázik, hármas befutóra tett, s egyelőre nyerésre áll. Ha a tendenciák nem változnak, akkor megszülethet a valóban átfogó béke a Közel-Keleten, s ez már globális nyereség. Egy nehéz csatát azonban még meg kell majd vívnia az izraeli munkáspárti kormánynak, és ez esetben a hazai pálya nem előny, hanem hátrány lesz. A sorozatban végzett felmérések ugyanis azt jelzik, hogy a nagyon sok bizonytalankodó mellett ugyanannyi izraeli támogatja, mint ahány ellenzi a békekötést nemcsak Szíriával, hanem a palesztinokkal is. Márpedig Barak megígérte: minden békeszerződést népszavazással fog jóváhagyatni. Ha a három egyezmény többé-kevés- bé egyszerre készül el, akkor nyerhet: a Libanonból való kivonulást ugyanis a lakosság döntő többsége határozottan támogatja. Most már csak az árukapcsolás, az „egyet fizet, hármat kap” nem túl szembetűnő módszerét kellene kitalálni. No meg azt, hogyan lehet kordában tartani a szélsőségeseket mind zsidó, mind arab oldalon. De ez még odébb van. A Golán térsége Ez az az ár, amelyet meg kell fizetni a békéért. Barak jól taktikázik, s egyelőre nyerésre áll. Portré Putyin, a zsákbamacska Oroszországban virágkorukat élik a jósok. A leghíresebb közülük Pavel Globa, aki saját állítása szerint 85 százalékos pontossággal lát a jövőbe. A Mosz- kovszkij Komszomolec című lapban december 29-én jelent meg jóslata, mely szerint 2000- ben az orosz hatalom visszanyeri régi fényét, hasonlatos lesz a monarchiához, és Vlagyimir Putyin örökli a trónt. Aki elolvasta a jóslatot, nyilván arra gondolt, hogy az a 15 százaléknyi tévedés közé tartozik, illetve azt teszi közhírré, amit mindenki tud: Putyin megnyeri a júniusi választásokat. Két nap múlva bebizonyosodott: Globa nagy látnok. Borisz Jelcin lemondott, s kormányfőjére örökítette a „trónt”, a szinte teljhatalmat jelentő elnöki posztot. Ebből a pozícióból Putyin már biztos nyerő, valami katasztrófának kellene történnie, hogy ne nyerje meg a március végi elnökválasztást. Globa azonban nem vág fel, ő maga hívta fel a figyelmet arra, hogy valójában csak megerősítette a 15. században élt híres orosz látnok jóslatát, mely szerint 2000-ben egy „fekete arcú törpe” ül az orosz trónra. Márpedig tudni kell, hogy a kémeket régen „feketearcúaknak” mondták az oroszok, Putyin pedig kém volt, s alig magasabb 160 centinél... Minden jóslatnál izgalmasabb azonban annak kifürkészése, ki is ez a Putyin. Amit biztosan tudni lehet róla, az igazán nem sok. 1952-ben született az akkori Leningrád- ban, jogot tanult, majd nyomban a KGB szolgálatába állt. Kémtevékenységet folytatott külföldön, főleg német nyelvterületen, Ausztriában, Svájcban, Németországban. A 90-es évek elején volt egyetemi tanára, a Szentpétervár polgármesterévé választott Anatolij Szobcsak jobbkeze lett. Bukása után Anatolij Csubajsz volt miniszterelnök-helyettes talált neki jól fizető állást a Kremlben. Hasznossá tette magát, s Jelcin már 1998 nyarán megtette őt a KGB- utód FSZB vezetőjévé, majd a Nemzetbiztonsági Tanács titkárává is. Első nemzetközi szereplése ez utóbbi tisztségben volt tavaly nyáron, amikor azt próbálta elérni, hogy Koszovóban az orosz erők nagy önállóságot élvezzenek, s kiemelt szerepet kapjanak az UCK lefegyverzésében. Putyint augusztus 15-én iktatták be a kormányfői tisztségbe, két nappal később az orosz erők először nyomultak be Csecsenföldre. Ekkor még visz- szahúzódtak, de szeptember 23- án megindult a bombázás - és azóta nincs megállás. Putyin számára sem: ennek a „produkciónak” köszönhetően nyomban a legnépszerűbb politikus lett. Az oroszoknak nagyon tetszik az a határozottság, amely külföldről nézve inkább militarizmus- nak tűnik. S mást nem is tud róla a világ, hiszen még semmilyen programmal nem állt elő a csecsen fegyveresek teljes szétzúzásának tervén kívül. Egyszer ugyan már megpróbálkozott Putyin, az újévi meglepetés TA SR holmi „harmadik út” felvázolásával, amely a demokrácia és a piacgazdaság valamiféle orosz sajátosságokkal való ötvözésén alapulna, de az annyira zavaros volt, hogy a sajtó és a szakemberek meg sem próbálták elemezni. Mivel azonban egyes nyugati szakírók burkolt fenyegetésként fogták fel ezt a „víziót”, azóta maga Putyin sem tért vissza a témához. Adva van tehát egy hatalmas ország, amely az olajárak jelentős emelkedésének köszönhetően pillanatnyilag olyan ,jól” áll, hogy nyugdíjtartozásait ki tudta fizetni, bértartozásai is lényegesen kisebbek, s háborúznia is van miből. Az eddigi tehetetlen helyett van egy új elnöke, akiről azt már tudni, honnan jött, de hogy merre tart, azt még találgatni is nehéz. (gzs)
